KISS GÁBOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Kedves Képviselõtársaim! A büntetés-végrehajtásra vonatkozó törvényjavaslat a büntetés-végrehajtás szervezetét kívánja átformálni, a törvényalkotó szándéka szerint azonban túlmegy ezen. A miniszter úr az expozéjában maga is kitért arra, hogy a fogva tartottak értelmes munkájáról, a szabad életbe való visszailleszkedés feltételeinek formálásáról, a társadalmi együttmûködésnek a büntetés- végrehajtás feladatainak hatékonyabb megvalósításában való közremûködésérõl is szól a törvény.
Az eddig felszólaló képviselõtársaim ugyanezeket a szempontokat fejezték ki vagy fogalmazták meg. Donáth László a szabadulás utáni beilleszkedés fontosságáról beszélt, K. Csontos Miklós a vagyoni jogokról és a kényszermunka tilalmáról, Szájer József pedig magát az egész kérdést is, a börtönök ügyét politikai kérdésként kezeli - szerintem helyesen. És õ volt az, aki utalt arra, hogy ez a törvényjavaslat olyan társadalmi körülmények között születik, amikor a bûnözés növekedése miatt az emberekben egy sor ellenérzés keletkezhet magával a törvényjavaslattal kapcsolatban is.
A törvény néhány ponton szabályozza a büntetés-végrehajtás funkcionális tevékenységét, amivel véleményem szerint magától értetõdõen filozófiai, etikai és szociológiai kérdéseket is érint. Maga a módosító indítvány tulajdonképpen ezeknek a tekintetbevételével született. Mindenekelõtt figyelembe vettem az Európa Tanács miniszteri bizottságának ajánlását kiinduló alapként, amely úgy fogalmaz, hogy "a bebörtönzés, a szabadságtól való megfosztás önmagában büntetés". Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert a közvélemény ugyanakkor egyéb szigorításokért is protestál. Azt mondja ez az ajánlás: mindent meg kell tenni azért, hogy az életkörülmények összhangban álljanak az emberi méltósággal, hogy erõsítsék a hozzátartozókkal és a külsõ társadalommal való kapcsolatot, hogy a fogva tartottak fejleszthessék a büntetés-végrehajtás letöltésének ideje alatt a képzettségüket - és ezeknek megnevezi az eszközeit is.
Azt gondolom, ez az ajánlás nem öncél, nem valamiféle filantrópia alapján teszi ezeket a javaslatait, hanem a társadalom jól felfogott érdekében. Ráadásul nem beszél az ajánlás, nem használja a "nevelés" terminust: "kezelés"-rõl, "gondozás"-ról, "reszocializáció"-ról beszél. Nem mintha alábecsülné a pedagógiai tevékenységet, ráadásul - helyesen - nem ismer semmiféle végzetszerûséget a bûnözés szempontjából, sem biológiai, sem egyéb determinizmust, de elutasítja, nem preferálja a verbálisan, a morálprédikációk útján végzett tudatformálást, mert tudatában van annak, hogy ez gyakran együtt szokott járni reflexív intézkedésekkel.
(Az elnöki széket dr. Salamon László, az Országgyûlés alelnöke foglalja el.)
Mind a társadalomban, mind pedig a büntetés-végrehajtásban lehetünk ennek tanúi, hogy idõnként a legdurvább kényszerítés eszközeitõl sem riad vissza az, aki a verbálisan felfogott pedagógiai tevékenységét egy ponton hatástalannak érzi.
(16.20)
Az ajánlás visszavezetést ajánl, választást, életmódváltást, megteremtvén ehhez már a büntetés-végrehajtás idõszakában a feltételeket.
Az elõbb már utaltam arra - és ezt nagyon fontos kérdésnek tartom, amivel szembe kell nézni -, hogy a humánus börtönfilozófia a bûnözés térhódításának a közegében látszik érvényesülni, és feltehetõ az a kérdés, hogy szabad-e hergelni a közvéleményt azzal, ha az ember egy ilyenfajta humánus álláspontra helyezkedik. Azt gondolom, hogy nincs más lehetõség. Az emberiesség parancsa az emberség, s ez kimondottan a "nem tehetek másként"-nek a szituációja. Semmiféle kötelezettséggel nem tartozunk az olyan törvényeknek, amelyek az igazságosság és a szánalomérzet örökérvényû alapelveinek ellenkezõjét parancsolnák nekünk, mert az igazsággal és a szánalomérzettel ellentétes módon az ember csak az emberi természetének meghazudtolásával cselekedhet.
Ugyanakkor azonban itt nem egyszerûen csak morálfilozófiai meggondolásról van szó, hanem a tudományos racionalitás is összehangzik ezzel az állásponttal. Mindenekelõtt azzal, hogy nem tesz egyenlõségjelet a bûnelkövetõ és a bûnözõ közé. Másrészt tudatában van annak, hogy a jog maga is kriminalizálhat vagy politikai, vagy gazdasági, hatalmi megfontolásokból. Másrészt kriminalizálhat azáltal is, hogy a megkésett tudományos felismerések nélkül vagy azok hiányában nem mindig tud pontos szabályokat alkotni. Egyedül a törvény határozza meg a bûntényeket - mondja egy jogfilozófus -, és minden törvény által megtiltott cselekedet bûnné válik. Ha a törvény elegendõ lenne a vétségek teremtésére, ezen törvény által kreált vétségek egyike sem lenne képzeletbeli, minden, amit a törvény bûnténynek nyilvánít, az is lenne.
Szeretném ehhez a gondolatsorhoz még azt is megjegyezni, hogy a kriminalizálásnak bizonyos fajta jeleit mi is tapasztaljuk a magyar társadalomban. A szegénységfüggõ viselkedésmódok, amelyek eltérnek a fõsodor normáitól, gyakran kapják meg a "bûn" vagy a "jogsértés" bélyegét. Vagy: az a devianciafogalom, amit a tudomány azért vezetett be, hogy világos különbségeket teremtsen, Magyarországon, de más országokban is olyanfajta átértelmezésben használatos, amelyben összemosódnak azok az emberek, akik csak mások, azokkal, akik társadalmilag kártékonyak. Ráadásul a jogalkotónak most is tudnia kell azt, hogy egy anómiás társadalmi szituációban élünk, amikor az egyébként értelmesnek vélt emberi célkitûzések is gyakran, ha az ésszerû megvalósítást kalkulálják, akkor a bûn útjára tévednek vagy terelõdnek.
A szegénység maga is bûnné válhat ilyen szituációban, erkölcsi és intellektuális fogyatékossággá - tehát maga a szegény ember lehet a saját maga szegénységének oka ebben a felfogásban -, és ezen az alapon az érdemtelen szegények erkölcsi tulajdonságainak osztályba sorolása már az emberiség kultúrtörténetének régi ideje óta divatos. Utalnék csak Ciceróra, aki az úgynevezett perditikre vonatkozóan tesz ilyenfajta megjegyzéseket. A gazdaság vérkeringésébõl kiszorított emberek területileg is együvé sodródnak, társadalmilag elszigetelõdnek, elveszítik a kapcsolataikat.
Durkheim annak idején rámutatott arra, hogy a bûnözés szerepe a törvénytisztelõ magatartás megvalósításában milyen fontos szerepet játszik, és arra is, hogy származási különbségek a bûnözés jellegének megítélésében milyen érdekes módon befolyásolhatják az emberi ítéletalkotást, elnézõbbek vagy radikálisabbak lehetünk, attól függõen, hogy milyen típusú bûncselekményekrõl van szó, és milyen társadalmi hovatartozású bûnelkövetõkrõl van szó.
Végül szeretnék kitérni arra, hogy a bûnelkövetõi attitûd bõvített újratermelésérõl beszélt Szájer képviselõ úr, aki helyesen mondta azt, hogy a rossz börtönviszonyok miatt elõállhat az a helyzet, hogy a leszoktatásnak az a paradoxona, hogy rászoktat vagy rávezet; és ha ezzel nem vagyunk tisztában, akkor az úgynevezett pedagógiai eljárásaink a képmutatást, a cinizmust, az erõszakot vagy az emberi szétesést eredményezhetik. Szájer képviselõ úr azt mondta, hogy abban az esetben, ha a börtönök szabályozása nem megfelelõ, az a klasszikus nézet erõsödik, hogy a börtön a bûnözés melegágya. Nekem ez ellen a megállapítás ellen csak az a kifogásom, hogy itt nem nézetrõl van szó, ez ténykérdés.
Ezért egyetlenegy módosító indítványomat szeretném igazából itt elõvezetésként ebben az összefüggésben megindokolni, mert nem szeretném, ha a lehetõséget és a valóságot a törvény mindjárt az indító passzusában összemosná, utalva az egykori filozófusra, aki azt mondta, hogy ha meg akarunk szabadulni a tudatlanságunktól, meg kell azt vallanunk. Ha tehát a törvényalkotó tisztában van a büntetés-végrehajtási intézetek helyzetével és belsõ feltételrendszerével, akkor nem állíthatja azt az I. fejezet 1. § (2) pontjában, hogy "a büntetés-végrehajtási szervezet feladatainak törvényes ellátásával hozzájárul a közrend és közbiztonság erõsödéséhez", mert ez egy olyan tényt fogalmaz meg, ami egyébként nem felel meg a valóságnak. Ezért az a módosítás, amelyben én a szórend megfordítását javasolom, nem egyszerûen szemantikai kérdés, nem aggályoskodó, kicsinyes precizitás, hanem egész egyszerûen a lehetõség fenntartása, az ésszerû változtatás igényének és lehetõségének fenntartása a törvényalkotó és a büntetés-végrehajtási intézetek részérõl.
Módosító indítványaim további passzusokhoz szólnak hozzá, mindenekelõtt a foglalkoztatáshoz, a társadalmi kapcsolatok ápoláshoz és a reszocializáció börtönbeli folyamataihoz. Ezekben abból indulok ki, hogy amiként a szegénységellenes stratégia eredményes csak akkor lehet, ha abból a nem szegényeknek is származik valamiféle haszna - és ez indokolja általában is a hátrányos helyzetûeknek a preferálását -, a bûnözés elleni harc sem épülhet más elveken. A bõvített újratermelés megakasztása a börtönben kezdõdött reszocializiáció révén lehetséges, és a börtönbüntetésnek nem egyszerûen csak a szabadság megvonása, hanem a reszocializáció börtönbeli elkezdésének a tevékenysége is a feladatkörébe tartozik.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)