KÕSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót. A törvényjavaslat általános vitájának megkezdésekor, a vezérszónoklatok elhangzásakor többen is hangsúlyozták, hogy igen jelentõs dolog az, hogy törvény szól a büntetés-végrehajtási szervezetrõl, és egy olyan törvény, amely korszerûbb, mint a korábbi hatályos törvényerejû rendelet és egyéb rendelkezések.
Mindenekelõtt szeretnék ehhez magam is csatlakozni és azt gondolom, jelentõs elõrelépés, hogy egy ilyen törvény megszületett. Mégis, ha szót kérek, ezt nem azért teszem, hogy egyszerûen csatlakozzak az elõttem szólókhoz, hanem inkább néhány hiányérzetet, a saját hiányérzetemet szeretném megosztani a Házzal, a tisztelt képviselõtársaimmal.
Az egyik kérdés, amely szerintem bizonyos módosítást igényel, a büntetés- végrehajtás állományával kapcsolatos. A törvény rögzíti azt, hogy a büntetésvégrehajtás szervezete elsõsorban hivatásos állományú tisztekbõl, tiszthelyettesekbõl áll, és ehhez csatolja hozzá a közalkalmazottakat, illetve köztisztviselõket. De tulajdonképpen e tekintetben továbbmegy, mint a rendõrségi törvény, mert kimondja azt is, hogy köztisztviselõk és közalkalmazottak csak olyan beosztásokat, munkaköröket láthatnak el a büntetés-végrehajtás szervezetében, amelyeket jogszabály nem köt kifejezetten a hivatásos állományhoz. Mintegy zárójelben jegyzem meg, hogy a hamarosan a Ház elé kerülõ, már beterjesztett szolgálati törvény a honvédségtõl a büntetés-végrehajtásig, a vámõrségig és a tûzoltóságig tulajdonképpen minden fegyveres szervet egy egységes törvény hatálya alá helyez, voltaképpen mindenkit katonává minõsít.
Azt gondolom, ezzel a törvény tulajdonképpen rögzít, bebetonoz - ahogy mondani szokták - egy olyan állapotot, amely nem felel meg teljes egészében az európai normáknak és amely ellentétes integrációs törekvéseinkkel.
Az Európai Unió miniszteri bizottságának az európai börtönszabályokról kiadott ajánlása kifejezetten azt mondja, hogy a börtönökben szolgálatot teljesítõket köztisztviselõi státuszba kell helyezni. Tehát az európai börtönügyben az a tendencia, hogy ne katonai státuszú, hanem éppenhogy köztisztviselõi státuszú személyek teljesítsenek szolgálatot a büntetés- végrehajtás szervezetében.
Természetesen tudom, hogy egy jogszabállyal, pláne egy jogszabály- módosítással egy régóta fennálló szervezetet nem lehet megváltoztatni. Én csak arra tennék javaslatot - és majd ilyen értelmû módosító indítványt nyújtok be -, hogy a törvény tegye lehetõvé, legalább olyan mértékig, mint ahogy a rendõrségi törvény lehetõvé teszi, hogy a miniszter egy rendelettel hivatásos állományhoz kötött munkaköröket köztisztviselõi, illetve közalkalmazotti munkakörré minõsítsen át, és hogy ugyancsak rendeletben szabályozza a hivatásos állomány és a köztisztviselõi, közalkalmazotti állomány arányát a büntetés-végrehajtás szervezetében.
(16.40)
Legyen erre módja a miniszternek, alkalmazkodva a büntetés-végrehajtás változó, korszerûsödõ elveihez és az európai integráció elvárásaihoz.
Voltaképpen ezzel összefüggõ dolog az is, hogy azt gondolom, hogy szükséges volna, bár nem feladata ennek a törvénynek, hogy a büntetés-végrehajtás állományára nézve részletes szabályokat dolgozzon ki, hiszen ezt más törvények és jogszabályok teszik meg, de ebben a törvényben is szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy a büntetés-végrehajtás állományában dolgozóknak a fizikai, egészségi alkalmasságon, személyi alkalmasságon és a megfelelõ iskolai végzettségen, illetve szakképzettségen kívül szükségük van olyan pszichikai adottságokra, olyan alkati pszichikai adottságokra, amelyek képessé teszik õket arra, hogy ebben az állandó feszültségeket termelõ munkában, amelyet fogva tartott emberek között végeznek, megfelelõ emberséggel tudjanak viselkedni és tudják ellátni a munkájukat.
Én általában nem vagyok híve a javító-nevelõ jellegû jogszabályoknak. Nem helyeslem azt, amikor olyan jogszabályok jelennek meg a magyar corpus iurisban, amelyek valamit úgy írnak elõ, hogy nem fûznek hozzá következményeket a nemteljesítéshez, illetve az azzal ellentétes magatartáshoz.
Nem helyeseltem például, amikor a rendõrségi törvénybe belekerült az a passzus, hogy a rendõr bárkitõl felvilágosítást kérhet, és az állampolgár ezt a felvilágosítást nem tagadhatja meg. Ugyanis nem szól arról a törvény, hogy mi történik, hogyha mégis megtagadja.
Ugyanakkor a nemzetközi törvényhozásban, nemzetközi egyezményekben egyre többször jelennek meg úgynevezett soft law, tehát ilyen puha törvény jellegû szabályok, olyan nemzetközi szerzõdések, amelyek mintegy ajánlásokat tartalmaznak. Én azt gondolom, hogy az állami intézményekkel, az intézményekkel szemben van helye ilyen soft law-ok elfogadásának, és ezért gondolom azt, hogy szükséges az, hogy a törvénynek a személyi állományra, a büntetés-végrehajtás személyi állományára vonatkozó része kiegészüljön olyan szabállyal, amely erre a pszichikai adottságra és az emberséges magatartáshoz szükséges adottságokra hívja fel a figyelmet.
Van egy része a törvénynek, amely ellentétes a jelenlegi formájában a rendõrségrõl szóló törvénnyel, illetve a rendõrségre vonatkozó jogszabályokkal, és bizonyos fokig ellentétes a készülõ, és hamarosan elfogadásra kerülõ nemzetbiztonsági törvénnyel is.
Itt a lõfegyverhasználatra gondolok. A sokat bírált rendõrségi törvénynek mindenképpen pozitívuma, hogy jelentõs mértékben korlátozta a lõfegyverhasználatot a rendõrök számára. Tehát azt mondja a rendõrségi törvény, hogy lõfegyvert csak olyan tettes, elkövetõ elfogására lehet fölhasználni, aki vagy más életét kioltotta, vagy pedig államellenes, illetve emberiségellenes bûncselekményt követett el.
Megint csak zárójelben mondom, hogy én azt hiszem, hogy ez a kitétel az államellenes, meg az emberiségellenes bûncselekményekre, így egészében inkább egy maradvány valamiféle régi szemléletbõl, mert hiszen ezek a fejezetek a Btk-ban olyan szélesek, hogy nyilvánvalóan nem is gondolhatja komolyan senki, hogy minden esetben lõfegyvert lehet használni, hogyha valakit, mondjuk, tetten érnek egy ilyen, amúgy is igen nehezen meghatározható, mondjuk, emberiségellenes bûncselekmény elkövetésénél.
Ezért nagyon helyesnek tartom azt, hogy a nemzetbiztonsági törvényjavaslat már szûkíti ezt a kört, és meghatározza azt, hogy melyek azok az állam- és emberiségellenes bûncselekmények, amelyeknek a tetten ért elkövetõje elfogása céljából lõfegyvert lehet használni.
Ugyanakkor a rendõrségi törvény azt mondja, hogy a fogva tartott szökésének megakadályozására, illetve az elszökött fogva tartott elfogására lehet lõfegyvert használni.
Ezt a disszonanciát, hogy a tetten ért elkövetõvel szemben nem lehet, ellenben a fogságból, az õrizetbõl elszökõ személlyel szemben lehet lõfegyvert használni, a szolgálati szabályzat oldja fel, amely ugyan nem törvény, csak belügyminiszteri rendelet, de természetesen a rendõrökre nézve, és itt róluk van szó, kötelezõ. Az már kimondja, hogy fogva tartott szökésének megakadályozására, vagy a szökevény elfogására csak ugyanazokban az esetekben lehet fegyvert használni, mint a tettenéréskor, tehát ugyanazokkal a korlátozásokkal.
Most a büntetés-végrehajtási törvény lõfegyverhasználattal kapcsolatos szabályaiból ez a korlátozás hiányzik. Ez magyarán azt jelenti, hogyha ugyanaz a személy rendõri õrizetbõl vagy rendõri kíséretbõl szökik meg, az õt kísérõ rendõr elõl szökik meg, akkor vele szemben nem lehet lõfegyvert használni, ellenben hogyha a fegyõr elõl szökik meg, vagy büntetés-végrehajtási intézetbõl, tehát nem rendõrségi fogdából, hanem büntetés-végrehajtási intézetbõl szökik meg, akkor lehet.
Én azt gondolom, hogy a két törvény között meg kell teremteni az összhangot, és ugyanazok a korlátozások jogosak és indokoltak a büntetés- végrehajtási szervezetrõl szóló törvényben, mint amelyek a rendõrségi törvényben fennállnak.
Erre persze mondhatja valaki, hogy honnan fogja tudni a fegyõr, hogy a falon éppen lefelé mászó elítélt olyan bûncselekmény miatt volt elítélve, amely esetében jogos a fegyverhasználat. Erre csak azt tudom mondani, hogy egyrészt a büntetés-végrehajtási intézeteket úgy kell õrizni, és általában így is vannak õrizve, hogy ne kerülhessen sor szökésre. Ha pedig ez mégis megtörténik, akkor igenis le kell mondani, ezeket a törvényben meghatározott eseteket kivéve, a lõfegyverhasználatról. Ezer módja van még annak, hogy a szökevény késõbb elfogassék.
Egy olyan országban, amely eltörölte a halálbüntetést, egészen kivételes esetben fordulhat csak elõ, és sajnos, az ilyen esetek nem kivételesek, egészen kivételes esetben fordulhat csak elõ, hogy a fegyveres szervezetek lõfegyvert használnak.
Végezetül pedig egy olyan dologra szeretném felhívni a figyelmet, amellyel azt gondolom, hogy a büntetés-végrehajtási szervezetek mindenképpen egyetérthetnek. Nevezetesen arra, hogy a törvény nagyon helyesen szól arról, hogy a piacgazdaságra való áttérés következtében mûködésképtelenné vált büntetés-végrehajtási gazdálkodó szervezetek költségvetési támogatásban részesülnek, részesüljenek. Azt gondolom, hogy ezt ki kellene egészíteni azzal, hogy az amúgy is egységben szemlélt fegyveres szervek, tehát a honvédségtõl a rendõrségen át a tûzoltóságig, amennyiben beszerzéseiknél a büntetés-végrehajtás gazdálkodó szervezete olyan árut kínál, amellyel azonos minõségû, azonos értékû, azonos árfekvésben eladott áru áll szemben a szabadpiacon, akkor ezek a szervek részesítsék elõnyben a büntetés- végrehajtási szervezet gazdálkodó szerveiben elõállított árucikkeket, ne csak költségvetési támogatással, hanem ilyen, voltaképpen piaci eszközökkel próbálja a törvényhozás támogatni azt, hogy a büntetés-végrehajtás gazdálkodó szervezetei, a munkaalkalmak, a rabok számára fenntartott munkaalkalmak mûködõképesek legyenek, illetve újra azokká váljanak. Köszönöm szépen. (Szórványos taps a bal oldalon.)