DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves korán kelõ és ezért megkülönböztetett tiszteletet érdemlõ Képviselõtársaim! Három témakörhöz szeretnék szólni: egyrészt a kormány által beterjesztett költségvetési törvényjavaslat mögött meghúzódó gazdaságpolitikai célokról; másrészt a költségvetés koncepciójáról; harmadrészt pedig a '96-ra tervezett reformértékû változtatásokról. Mindezt megkísérelem úgy tenni, hogy ne ismételjem meg a nagyon részletes és nagyon alapos expozé tételeit, viszont kísérletet teszek arra, hogy a leglényegesebb ellenzéki észrevételekre reagáljak. Itt egy megszorító megjegyzést szeretnék tenni: megkísérlem ezt politikai felhangok nélkül tenni, ugyanis a vita eddigi szakasza arról gyõzött meg, hogy minden ilyen az érvek erõssége helyett azokat inkább hiteltelenné teszi. Tehát megpróbálok a szakmánál maradni.
Elõször a gazdaságpolitikai vonalvezetésrõl szólok, amely a benyújtott törvényjavaslat mögött meghúzódik. Háromféle kérdést érdemes feltenni, az ellenzéki kritikák mindhármat feltették. Az egyik: indokolt-e változtatni azon a gazdaságpolitikai vonalvezetésen, amely az 1995-ös esztendõt jellemezte; a másik: igaz-e, hogy ez a gazdaságpolitika kizárólag a kereslet korlátozásával próbál meg egyensúlyi viszonyokat javítani és tartós növekedési feltételeket alátámasztani; a harmadik: vajon ennek a gazdaságpolitikának van-e olyan alternatívája, amely a két fõ célkitûzést, nevezetesen az egyensúlyi pozíciók javítását és a tartós gazdasági növekedést jobban képes szolgálni, mint az, amit a kormány benyújtott.
Az elsõ tehát: van-e ok arra, hogy változtasson a kormány ezen a gazdaságpolitikán? A '95-ös eredmények, amelyek eddig rendelkezésünkre állnak, és a várható folyamatok azt támasztják alá, hogy létezik olyan kombinatív gazdaságpolitika, amely egyidejûleg képes elejét venni a parttalan eladósodásnak, az egyensúly további romlásának, ugyanakkor képes megtartani a gazdaságban azokat az indikátorokat, amelyek megõrzik a gazdaság tartós növekedési effektusait; ez pedig, úgy tûnik, tartósan: a beruházások és az export.
Nem igazán igazolódnak azok az aggályok, amelyek mindvégig hangoztatták - és most is, ebben a költségvetési vitában -, hogy a belsõ kereslet szûkítése, mely elsõsorban az államháztartási kiadások csökkentésével, illetve az elõzõ évek gazdasági teljesítményt meghaladó fogyasztásával, illetve a gazdasági teljesítményekkel és az államháztartás kiadásaival összhangban nem lévõ bér kiáramlásával kapcsolatos reálbércsökkentés olyan mértékben mérsékli a keresletet, amely megfékezi, leállítja a növekedést és újra recesszióba taszítja a gazdaságot. Lesz növekedés ebben az esztendõben is, kifejezetten pozitív az export és a beruházások alakulása. Az is nagyon egyértelmû, hogy az a fogyasztáscsökkentés, amely ilyen megtakarítást és beruházásokat ösztönzõ lépések mellett valósul meg, nem a megtakarításokat csökkenti a csökkenõ reálbérek mellett, hanem sajátos módon a megtakarításokat növeli.
Azt gondolom tehát, hogy az eddigi eredmények nem adnak okot arra a szkepticizmusra, hogy ez egy zsákutcás gazdaságpolitika. Ellenkezõleg, azt támasztják alá, hogy érdemes ezen az úton továbbmenni.
Rögtön egy másik aspektust is fölvetnék. Ugyanakkor - hogy is mondjam csak, hogy ne legyen félreérthetõ? - arra se adnak elégséges alapot, hogy azt mondjuk, túl vagyunk a nehezén, és most már azért lehet változtatni, mert elég stabil, elég kiegyensúlyozott ez a gazdaság, nem fenyegetik újabb, a növekedéssel törvényszerûen együtt járó egyensúlyi veszélyek, ezért tehát le lehet térni, lehet engedni a gyeplõn, szabad egy kicsit több bért kiengedni, egy kicsivel nagyobb elosztást megvalósítani az államháztartásban, szabad népszerûbb gazdaságpolitikát folytatni.
Ez nem elsõsorban az ellenzék oldaláról megjelenõ igény, de nagyon határozottan szeretném leszögezni, hogy az eddigi eredmények egy ilyenfajta eltérésnek sem teremtik meg az alapját. Rettenetesen veszélyes lenne, ha az elõzõ évtizedek - és ez nem rendszerspecifikus - magyar tapasztalatainak megfelelõen az elsõ kisebb javulás hatására azonnal változtatást hajtana végre a mindenkori kormányzat. A magyar gazdaság története az elmúlt évtizedekben a be nem fejezett reformoknak és a konzekvensen végig nem vitt gazdaságpolitikáknak a története. Ez a magyarázata annak, hogy amennyiben a rövid úton megjelenõ pozitív elemek után azonnal változtatnak vagy változtattak a kormányok, értelmetlenné váltak a megszorító intézkedések által elviselt terhek, fájdalmak, nem hozta meg az eredményt, újabb stopra volt szükség. Ez ezeknek a "stop-go"-ciklusoknak az ismétlõdését jelenti.
Azzal összegezném tehát, hogy úgy gondolom, alátámasztják az eddigi eredmények a gazdaságpolitika racionalitását, megerõsítik, hogy érdemes folytatni, ugyanakkor arra még nem adnak elégséges okot, lehetõséget és forrást, hogy változtassunk a bõvebb elosztás érdekében.
A második kérdés úgy szól: igaz-e, hogy a költségvetés egyoldalúan egyensúlypárti, egyoldalúan restrikciós? Nézzük meg, hogy mik a tapasztalatok! Kádár Béla nagyon részletesen beszélt arról és elismerte, hogy a gazdaságpolitikának az az abszolút prioritása, hogy az elsõ helyen a külkereskedelmimérleg- és folyó fizetésimérleg-egyensúly javítása szerepeljen, nem támadható; ugyanakkor azonban úgy véli, hogy a második fontos gazdaságpolitikai célkitûzés, amit párhuzamosan preferál a kormány, nevezetesen a belsõ adósságnövekedés fékezése - tehát az államháztartási deficit korlátok közé szorítása - ezúttal kvantifikáltan 4 százalék, s ez már nem függ össze az elsõ céllal. Igaz-e ez az állítás?
Tisztelt Ház! A közgazdaság-tudomány a magyar jelenséget úgy hívja, hogy ikerdeficit. Ez azt jelenti, hogy párhuzamosan fut egymás mellett a folyó fizetési mérleg és a belsõ államadósság hiányának, azaz a belsõ államháztartás deficitjének az alakulása. Minden olyan esetben, amikor a jövedelemtulajdonosok megtakarításait, az államháztartás hiányát, a vállalkozási szféra és a lakosság hitelszükségleteinek a fedezetét nem biztosítja együttesen, törvényszerûen megjelenik a folyó fizetési mérleg hiánya. Ez olyan belsõ arányok mellett megy végbe, hogy ez a hiány ráadásul a vállalkozási szféra hitelszükségleteinek kielégítése érdekében nyúl külföldi erõforrásokhoz, mert más jövedelemtulajdonosok hazai megtakarításait fölszívja az államháztartási deficit - akkor van szó ikerdeficitrõl, ami azt jelenti, hogy a kettõ együtt mozog.
(8.40)
Ezért tehát nem állja meg a helyét az az állítás, hogy elég a folyó fizetésimérleg-hiány csökkentésére koncentrálni, és ebbõl a szempontból másodlagos az államháztartás hiánya. Szorosan összefügg a két dolog; úgy tûnik, hogy 1996-ban bizony egészen biztos, hogy még mindig az államháztartási deficit hiányának csökkentése fogja meghatározni, hogy milyen mértékben alakul a folyó fizetési mérleg hiánya, és nem fordítva.
Ez egy nagyon lényeges összefüggés, mert nagyon sokan - a közgazdászok is nagyon sokszor - összemossák ezt a kettõs determinációt. Ezért tehát azt válaszolnám, hogy nem éltanuló akar lenni Magyarország, amikor az úgynevezett maastrichti követelmények egyikét, a 4 százalék körüli GDP-arányos államháztartási deficitet megcélozza, hanem saját jól felfogott érdekében, a gazdaság hosszú távú finanszírozhatóságához szükséges külsõ fizetésimérleg- pozíció javítása érdekében kényszerül arra, hogy az államháztartás hiányát csökkentse. Ez az alapkérdés, nem pedig valamiféle öncélú, fiskális megfontolás áll a 2. számú prioritás mögött.
Igaz-e, hogy a gazdaságpolitika és a mögötte lévõ költségvetés-politika nem szolgálja a versenyképesség javítását, a szerkezetátalakulást, a modernizációt, a gazdaság hosszabb távú fejlõdését? A mértékekkel kétségkívül lehet vitatkozni, de ha végignézik mindazokat a lépéseket, amelyek a kormány kezében vannak - akár államháztartási, költségvetési, akár ennek különbözõ szabályozói: adótörvények, a tervezett monetáris politika oldaláról -, akkor az derül ki, hogy ez az érv nem állja meg a helyét. Nem állja meg a helyét, hiszen minden egyes lépés erõteljes megtakarítási és beruházásösztönzési szándékokat szolgál. Ez igaz az adótörvényekre, igaz a konkrét, direkt költségvetési támogatásokra, és nemcsak az infrastruktúra fejlesztését szolgáló effektív költségvetési támogatások növelésére gondolok. Jó lenne itt még többet adni, nyilvánvalóan az egyensúlyi pozíciók és a folyó kiadások determinációja határt szab annak, hogy milyen mértékben növelhetõk az államháztartás beruházási kiadásai; de igaz közvetlenül az adókedvezmények e területen történõ növelése, igaz a beruházásjellegû kamattámogatások bõvítése - az agrárpolitikában, a fejletlen területeken, az úgynevezett vámszabadterületeken, a határmenti területen -, amelyek kétségkívül ösztönzést adhatnak annak a kedvezõ beruházási folyamatnak, boomnak, amely persze nem 1995-ben kezdõdött - és ebben önöknek igazuk van -, hanem az elõzõ években, de az egyensúlyjavítás, amely ennek a folyamatnak a fenntartásához szükséges, az azért már 1995-ös.
A tõkebefektetés és -vonzás feltételeinek javítása és egy konzekvensen antiinflációs gazdaságpolitika tehát egyértelmûen beruházás-, megtakarításbarát, versenyképességet javít, szerkezetátalakítást segít és valahol visz azon az úton, amit úgy szeretnénk hívni, hogy Magyarország ráállt a gazdaságban egy hosszabb távú modernizációs pályára.
A harmadik ilyen kérdés az lehet, hogy igaz-e, hogy a folyó kiadások helyett a rendkívül nagymértékûre duzzadt kamatkiadások csökkentésére kellene koncentrálnia a kormánynak, és akkor kisebb fájdalmak árán lehetne azt az egyensúly-javulási pozíciót elérni, amelyet egyébiránt, azt gondolom, nem igazán lehet vitatni. Azt hiszem, itt is érdemes szembenézni a valósággal. A '96-os államháztartási, adósságszolgálati terhek, a tõke- és kamattörlesztés együtt nem 1996-ban keletkeznek - ez az elõzõ években keletkezett! Most nem megyek bele abba, hogy mikor, milyen összetételben; nyilvánvalóan az elõzõ évek vagy évtizedek felhalmozott deficitjének, illetve állami kötelezettségvállalásainak tõke- és kamattörlesztési terhei jelennek meg, az akkor elfogadott, meghatározott kondíciókkal, mértékekkel.
'96-ban visszamenõleg nem lehet azoknak az állampapíroknak a kamatát csökkenteni, amelyeket az állam elvállalt '93-ban, '94-ben, '95-ben; ki kell fizetni ezeket a kamatokat. Nyilvánvalóan nem lehet átütemezni azokat a tõketörlesztési elemeket, amelyek az elõzõ évek vagy - urambocsá! - egyes esetekben évtizedek állami kötelezettségvállalásainak lejártával lépnek be 1996-ban. Lehet csökkenteni a finanszírozás költségeit, ez egy nagyon fontos attitûd, de ez nem a kamatkiadások és a tõketörlesztési terhek '96-os elõirányzatait, hanem majd a késõbbi esztendõk kamatszolgálatának növekedését csökkenti. Ilyen a kincstár felépítése, ilyen az állampapírok diverzifikált értékesítése.
Igaza van annak, aki azt mondja, hogy olcsóbban is lehet a deficitet, az állami kiadások finanszírozásához szükséges forrásokat a piacon megszerezni, ha nemcsak néhány bank viszi a piacra az állampapírokat, hanem némi leegyszerûsítéssel azt mondhatnám: minden sarki kocsmában lehetne állampapírt kapni. Ne tessék komolyan venni és bírálni, nem a sarki kocsmákban akarom az állampapírokat árultatni, de biztos, hogy nemcsak két-három bank monopóliumává kell tenni az állampapírok értékesítését. Az elsõ lépések megtörténtek, a postafiókok már árulnak, és további lépéseket tervez az államadósságokat kezelõ intézmény. Tehát azt gondolom, ezek segíthetnek abban, hogy a következõ évek kamatnövekedési trendje csökkenjen - de a döntõ ott is a deficit. Ha a következõ évben, így '96-ban is nagyobb a deficit, az elkövetkezõ évek kamatterhei tehát óriásiak.
Tehát csak azt szeretném mondani: nem igaz az a tétel, hogy ha most valaki árgus szemekkel és egyébként a legjobb szándéktól hevülve nekiesik a '96-ra tervezett kamatkiadásoknak, azok voluntarista módon csökkenthetõk. Ez egyszerûen nem igaz. Csökkenteni csak úgy lehetne, ha az állam megszegné a vállalt szavát, nem teljesítené az eredetileg vállalt tõketörlesztési és kamatfizetési kötelezettségeit. Azt gondolom, erre egyikünk sem biztathatja a kormányt, hiszen nem kell kifejtenem, hogy milyen következményei lennének ennek az összefüggésnek.
Igaz-e az a tétel, amely nagyon gyakran elhangzik, hogy a társadalmi tûrõképesség és az ennek nyomán e pillanatban nagy értékként jelen lévõ társadalmi békét veszélyezteti a költségvetés, illetve az a fogyasztáscsökkentõ politika, amely egyoldalúan restriktívként került beállításra? Nagyon nehéz ezzel az érvvel vitatkozni, hiszen a kormányzatnak, a koalíciós pártoknak is ez a kérdés adja a legnagyobb dilemmát a gazdaságpolitika folytatása tekintetében. Nem merem megkockáztatni, hogy itt könnyedén és nagyvonalúan beszéljek errõl az ügyrõl. Nem is lehet biztosan tudni, hogy igazán mi az a határ, ami még a gazdasági racionalitást szolgálja, de már aláássa ezt a bizonyos társadalmi békét. De három dolgot nagy biztonsággal lehet tudni:
Az elsõ: abban az esetben, ha a mindenkori kormányok szabadjára engedik a folyamatokat, amelyek '93-ban, '94-ben kialakultak, és amelyek eredményeként - a legjobb szándéktól vezérelve egyébként - '94 végén, '95 elején gyorsvonati sebességgel rohant az ország a kettõs fizetõképtelenség felé, ha nem parancsol megálljt a mindenkori kormány ennek a folyamatnak, akkor bekövetkezik egy olyan változás, amely biztos, hogy felborítja a társadalmi békét. Egy fizetõképtelenség, az ezzel együtt járó drasztikus keresetcsökkenés, életszínvonal-csökkenés, vágtató infláció, ugrásszerû munkanélküliség- növekedés, az áruk eltûnése a polcokról, a drasztikus importcsökkenés - amint ezt egyébként az elmúlt tíz évben hatvannégy ország konkrét tapasztalatai bizonyítják - bizony-bizony minden esetben aláásták a társadalmi békét. Azt gondolom tehát, nem téved az a kormány - és megint hangsúlyozom, ez független attól, hogy éppen kik azok a politikai erõk, akik a kormány bázisát alkotják - , ha ezt a folyamatot megfékezi. Ez megtörtént 1995-ben.
A második kérdés nyilvánvalóan az, hogy vajon ez a bizonyos társadalmi tûrõképesség mértékeiben behatárolható-e. Azt hiszem, nem elsõsorban mennyiségi kérdésrõl, sokkal inkább minõségi kérdésrõl van itt szó; bizalomról, hitrõl, elfogadja-e a társadalom, hogy ezek a lépések hosszú távon kivezetnek, és akkor ezek a mértékek viszonylag tág határok között alkalmazhatók. Azt gondolom, el kell fogadni azt a kritikát, hogy ennek a bizalomnak, ennek a hitelességnek az elfogadtatása a társadalommal nem történt meg, és ezen van mit javítani. De ez nem ok arra, hogy belemenjünk olyan elosztási programok elfogadásába, amelyek visszájára fordítják ezt a nagyon törékeny, '95-ös egyensúlyi pozíciójavulást.
(8.50)
És itt is érdemes három szempontot figyelembe venni. Az egyik: Boross Péter képviselõtársunk mondott egy nagyon érdekes számot, de két fogalmat összekevert. Ugye, azt mondja, hogy az elmúlt öt esztendõben 21 százalék GDP- csökkenés mellett 10 százalékkal csökkent a fogyasztás - ami igaz. Ugye, ebbõl azért egy dolog rögtön következik - nem megyek bele az okok elemzésébe, nem ennek a vitának a tárgya -, hogy egy 21 százalékos bruttó nemzetitermék- csökkenés mellett, ha csak 10 százalékkal - idézõjelbe teszem - csökkentem a végsõ fogyasztást, akkor ez három következménnyel jár; és ez bekövetkezett a magyar gazdaságban. Gyorsan nõtt a külsõ és belsõ adósságállomány, mert valamibõl a 11 százalékos fogyasztási többletet finanszírozni kellett. Tartósan magas szinten alakult az inflációs nyomás a gazdaságban, hiszen többlet-erõforrások jelentek meg a gazdaságban, amit le kell vezetni; ez pedig inflációt növel. És a harmadik: drasztikusan csökkent a végsõ felhasználáson belül a beruházások részaránya, ami pedig azt jelenti, hogy nincs kibontakozás, nincs modernizáció, nincs fejlõdés, nincs versenyképesség- javulás.
Mind a három ponton javítani kell. Tehát végsõ felhasználás és megtermelt GDP közti arányon, az inflációs nyomás csökkentésén és a beruházás-fogyasztás arányokon.
Amikor Boross Péter azt mondta, hogy ugye, ennek a 10-11 százalékos fogyasztáscsökkenésnek lényegében '95-'96-ban, a tervezett számok alapján már megtörtént a kompenzálása, mert '95-ben 7 százalékkal, '96-ban meg a tervek szerint 4 százalékkal csökken a reálbér. Tisztelt Ház! Két különbözõ dologról van szó. Az egyik a reálbér, a másik a fogyasztás. A reálbér csak egyik összetevõje a fogyasztás finanszírozásának, és nem is meghatározó összetevõje Magyarországon, hiszen a közületi kiadások, amelyeket az államháztartás finanszíroz, ma nagyobbak az összes végsõ fogyasztáson belül, mint a lakosság fogyasztása. Ezenkívül a reálbér nemcsak fogyasztást finanszíroz, hanem például megtakarításokat is. Tehát a reálbért nem lehet azonosítani a fogyasztással. Azaz a reálbércsökkenés és a fogyasztáscsökkenés programja nem azonos. Egyik összetevõje, de nem azonos azzal.
Igaz-e az a tétel, hogyha a költségvetés vagy államháztartás hiányát és az emlegetett reálbércsökkentési programot nem tartja 1996-ban a kormány, akkor magasabb szinten tartható az az inflációs nyomás, amelynek a csökkentése, azt gondolom, valamennyiünk érdeke. Nem igaz, tisztelt Ház. Két igazi veszélye van 1996-ban az inflációs nyomás növekedésének: az egyik az államháztartás deficitje, a másik pedig a kiáramló bérek. Mind a kettõben, bármilyen keserves is, nagyon következetes magatartást lehet csak ajánlani. Nem kérdés, azt gondolom - és nem igazán vitatta senki, ellenzéki hozzászólók oldaláról se -, hogy az infláció csökkentése egyben nemcsak a gazdaság, hanem a társadalom számára is alapvetõ kérdés.
Nem folytatom tovább a gazdaságpolitikai és költségvetés-politikai összefüggéseket. Nagyon röviden azokról az elemekrõl, amelyek reformértékûek és megjelennek a '96-os költségvetési törvényjavaslatban.
Nem volt önelégült a kormány az elõterjesztése során, és igaza van. Vannak a '96-os költségvetési törvényjavaslatnak komoly reformértékû elemei; de igaz, hogy ezek nem elégségesek. Elsõsorban finanszírozási oldalról van gyökeres változás, amelyek döntõen pénzügytechnikai elemek, nem lebecsülhetõek és elkerülhetetlenek, de kétségkívül nem ölelik fel a társadalmi közös fogyasztás alapvetõ feladatait.
Négy olyan ügy van, amely rendszerjellegû változtatást tartalmaz: a kincstár, a deficit-finanszírozás, a decentralizált alapok integrálása, illetve a közbeszerzési törvény életbe léptetése. Mind a négy jó. Technikai problémákat lehet felvetni; igaz-e az a mûködõképesség - alapvetõ kérdés -, a részletekbe nem mennék bele.
Az igazi probléma abban van, hogy négy alapvetõ területen nagyon szerények az elõrelépési lehetõségek. Ilyen a két nagy pénztár, az Egészségpénztár és a Nyugdíjbiztosítási Pénztár, tehát a társadalombiztosítás egésze. Ilyen az önkormányzati finanszírozás; ilyen az úgynevezett nagy elosztási rendszerek ezeken kívül esõ elemei: tehát oktatás-, kultúra-, sportfinanszírozás rendszere és ilyen az állami struktúra felülvizsgálata, a közigazgatási struktúra felülvizsgálata. Itt a legnehezebb elõrelépni; ezt mindannyian tudjuk. Azt is tudjuk, hogy itt az érdekütközések a legnehezebbek.
Az igazi problémát abban látom, hogy a '96-os esztendõ nemcsak abban az értelemben kulcsesztendõ, hogy sikerül-e tartósítani a '95-ös javuló tendenciákat - és azt gondolom, ha ezt a programot támogatja a parlament, akkor erre jó esély van -, hanem költségvetési oldalról abból a szempontból kulcsesztendõ, hogy megteremti-e a '97-98-as elkerülhetetlen változások bázisát. Ezen a területen a lassú elõrehaladás sajnos nem fogja megteremteni; és ezt nagyon világosan tudni kell. '97. január 1-jére ugyanis nem lehet olyan gyökeres változtatásokat elõkészíteni, amelyek az új rendszer bevezetésének elején már érzékelhetõ erõforrás-csökkenéssel járnak; márpedig egyedül ez tudná megteremteni a'97-98-ban kiesõ államháztartási bevételek fedezetét. Ideértve a kiesõ vámpótlék ügyét, a vámharmonizáció miatt csökkenõ bevételeket, a jövedelem-centralizáció mérséklésével kapcsolatos szándékainkat.
Különösen bajnak tartom, hogy az adópolitikában a kényszerek hatására a '96-os változtatások szembemennek a hosszabb távú adóreform célkitûzéseivel. Nem jó az, hogy a jövedelmeket és a profitokat nagyobb adók terhelik '96-ban, mint a végsõ fogyasztást. Még akkor sem jó, ha az infláció fékezése érdekében nagy önkorlátozásról tesz tanúbizonyságot a kormány. Nem jó az, ha kifejezetten rossz technikák jelennek meg: kettõs adótábla a személyi jövedelemadónál; hadd ne mondjam tovább. Itt a kritikák teljesen jogosak. Azt gondolom, esély arra van, hogy ezeken valamit még a parlamenti vita változtasson. Gyökeres változtatásra vagy javításra, nagy valószínûség szerint, ezen a területen azonban már nem lesz esély.
Végezetül fel lehet tenni azt a kérdést, hogy jó-e ez a költségvetés? Biztos, hogy nem jó, tisztelt Ház. Ugye, George Washington óta tudjuk, hogy nincs jó költségvetés; csak elfogadott vagy el nem fogadott költségvetés van. Bizonyára nem jó abban az értelemben sem, hogy nem képes minden érdeket kiszolgálni. Ilyen költségvetésrõl sem tudunk. Azt hiszem azonban, elfogadható abban az értelemben, hogy egy nagyon jó tendenciát erõsít a gazdaságpolitikában, nem töri meg a pozitív folyamatokat, de segít abban, hogy a negatívakat megfékezze. Nem feszültségmentes ez a költségvetés. Én azt csak merem remélni, hogy ezek a feszültségek a sokat emlegetett társadalmi tûrõképesség korlátain belül vannak.
Egy biztos: olyan igényeket, mint amelyeket néhány csoport most fölvet, soha nem lehet teljesíteni. Ezzel zárom, egyetlen példa: mit is akarnak, mondjuk, a pedagógusok? Ne növeljék a kötelezõ óraszámot, ne csökkentsék a pedagógus-létszámot és ne kerüljön sor az alacsony létszámú és hatékonyságú iskolák összevonására vagy csökkentésére; ezzel szemben viszont tessék adni 25 százalék béremelést. Ugye, az nyilvánvaló, hogy abszurd követelésekrõl van szó. Ezek nem segíthetnek az ügyben. Nagyon népszerû dolog ezek mögé a követelések mögé állni, de felelõsen nem lehet õket teljesíteni.
Én tehát azt gondolom, hogy a javításra szükség van, erre esély is van, de a gyökeres változtatásra és az álmok teljesítésére nem 1996 lesz a megfelelõ esztendõ. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)