CSIZMÁR GÁBOR (MSZP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyûlés! A mindenkori éves költségvetés, bár látszólag egy naptári évre szól, mégis a kapcsolódó adótörvényekkel és más törvényekkel együtt évekre befolyásolja a családok, a különbözõ állampolgári közösségek, az ország sorsát. A következõ évi költségvetés sem egy évre szól. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy az idei huszárrohammal megtett stabilizációs intézkedések hatását hosszabb távon vagy megerõsíti, vagy gyengíti, illetve abban az értelemben, hogy elindít-e az országban olyan gazdasági és társadalmi folyamatokat, amelyek eredményeképpen lezárulhat az ország eladósodása, s elõsegíti-e az államháztartási egyensúly helyreállítását, illetve lehetõséget teremt-e a kiegyensúlyozott növekedéshez.
A magam részérõl elfogadom azokat a prioritásokat, amelyek a költségvetés összeállítóit vezették. Vagyis hogy az ország külsõ nettó adósságállománya ne növekedjék, ennek megfelelõen a fizetési mérleg hiánya a kétmilliárd dollár alatt maradjon, a bruttó hazai termékhez képest ne növekedjék a belsõ nettó államadósság, az államháztartás hiánya ennek megfelelõen a GDP 4 százaléka körül alakuljon, és az infláció érzékelhetõen, az idei évinek közel egyharmadával csökkenjen. E követelmények érvényesítése jövõnket, a kívánt kiegyensúlyozott növekedést alapozza meg, ezért a magam részérõl a költségvetés úgynevezett sarokszámait elfogadom. Javaslataim ennek megfelelõen a költségvetés belsõ szerkezetének módosítására irányulnak e sarokszámok határain belül.
Az általános vita keretében öt kérdésrõl szeretnék szólni: a közoktatás finanszírozásáról, az állami ifjúsági feladatok pénzügyi fedezetérõl, az elkülönített állami alapokról, az állami költségvetés és a civil szervezõdések kapcsolatáról, valamint a költségvetésen belüli átcsoportosítások lehetséges forrásairól.
Elõször a közoktatás finanszírozásáról. A közoktatás, frázisnak hangzik, nemzeti ügy, az ország jövõjét alapvetõen és hosszú távon meghatározó ágazat. Ha a gazdaság nyelvén kell fogalmazni, akkor azt lehet mondani, hogy a legjobban megtérülõ beruházás. Erre bizonyíték a világ számos, igen gyorsan fejlõdõ országa, legyen elegendõ példa erre talán Japán, a legkevésbé anyag- és importigényes ágazat, kialakult a szakmai kulturája, hiszen a magyar oktatási rendszer teljesítménye nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét, nem igényel jelentõs infrastrukturális fejlesztést, mivel a létesítmények talán még a szükséges mértéken túl is rendelkezésre állnak.
Két dolog hiányzik talán: a társadalmi és szakmai szempontból is elfogadott fejlesztési koncepció, illetve az ehhez igazodó jogi szabályozás. Mindkettõ csaknem készen áll arra, hogy az Országgyûlés elé kerüljön viszonylag rövid idõn belül.
Úgy gondolom, hogy a parlamenti patkóban elfoglalt helyünktõl függetlenül egyetérthetünk abban, hogy gazdasági modernizáció, fejlett piac, az európai gazdasági, társadalmi együttmûködési rendszerekhez való csatlakozás, a harmadik évezredhez méltó együttmûködési, piaci kultúra nem képzelhetõ el a magyar társadalom emberi, ezen belül szellemi kapacitásának fejlõdése, bõvülése nélkül.
Ezért a közoktatás finanszírozása nem történhet a több évtizeden át gyakorolt maradékelven. Dicséretes, hogy a törvényjavaslat a közoktatási normatívák jelentõs emelésével igyekszik jelzést adni arra, hogy a kormány szakítani akar a maradékelvû finanszírozással.
A benyújtott és a még be nem nyújtott javaslat azonban csak átmeneti megoldást ígér. Az 1996-os költségvetés csakis átmeneti megoldást hozhat, hiszen az Országgyûlésnek tisztáznia kell, milyen teljesítményt vár el az oktatási rendszertõl, vagyis meg kell vitatni és el kell fogadni egy hosszabb távra szóló fejlesztési koncepciót, lezárva az iskolastruktúráról évek óta folyó vitákat. Ennek megfelelõen számos ponton módosítania kell a közoktatási törvényt, meghatározva benne azokat a szakmai és más követelményeket, paramétereket, amelyek biztosítják a közoktatás kívánt fejlõdését.
Sajnálatosnak tartom, hogy mindezek nincsenek az Országgyûlés elõtt. Könnyebb lenne ugyanis a finanszírozásról beszélni, ha már világosak lennének a szakmai követelmények. A közoktatás finanszírozásával igen sok szempontot kell egyidejûleg érvényesíteni. Ha nem is mindet, de talán a leglényegesebbeket megkísérlem összefoglalni.
Az elsõ: a közoktatás modernizációjának alapvetõ feltétele, hogy a finanszírozás a közoktatási intézményrendszer nagyobb teljesítményét segítse elõ. Fontos szempont, hogy a közoktatási intézményrendszer a társadalmi elvárásoknak megfelelõ szinvonalon képes legyen a helyi igények szerinti feladatok, szolgáltatások ellátására. A finanszírozás módszere legyen mindenki számára átlátható, stabil, hosszú távon tervezhetõ.
A finanszírozás módszere és bevezetésének, az új módszer bevezetésének idõpontja oldja fel azt az ellentmondást, hogy a költségvetés naptári, míg a közoktatás tanévben gondolkodik. Segítse elõ a meglévõ személyi, tárgyi, anyagi feltételek legjobb, leggazdaságosabb kihasználását, a közoktatási rendszer racionálását.
(10.30)
Biztosítsa, hogy az ésszerûsítés, a racionalizálás során felszabaduló források a közoktatáson belül maradjanak, annak fejlesztését szolgálják. A racionalizálás ne okozzon tömeges pedagógus-munkanélküliséget, mert ez megkérdõjelezheti a tartalmi modernizálást és a költségvetés számára más rovaton jár komoly kiadással. Alkalmazkodjon a településfejlesztési koncepciókhoz, programokhoz, vegye figyelembe az önkormányzatok önállóságát és a már eddig is érvényesülõ felelõsségét, ugyanakkor ne hárítson rájuk elviselhetetlen terheket, alkalmazkodjon az önkormányzatok finanszírozási rendjéhez, tegye lehetõvé, hogy a pedagógusok bére emelkedjen, hiszen mind a társadalmi megítélés, mind a más foglalkozási ágakkal történõ összehasonlítás szempontjából a pedagógusok évek óta elmaradásban vannak. Biztosítsa a teljesítmények, a szakmai eredmények elismerését, azok ösztönzését, miközben illeszkedjen a közalkalmazotti foglalkoztatás bérezési, munkajogi szabályozásához, és nem utolsósorban biztosítsa az új generáció alkotmányos jogát az ingyenes oktatásra, a középfokú végzettség, az érettségi, illetve az elsõ szakképzettség megszerzésére.
E szempontok közül kellene a lehetséges legtöbbet érvényesíteni úgy, hogy lehetõség szerint elkerüljük az egymásnak ellentmondó kívánalmak egyidejû érvényesítését. A magam részérõl ezért egy olyan finanszírozási modellt támogatok, amely szakmai paraméterekkel alátámasztott, vagyis többek között az elvárt teljesítményekhez igazítja a tanulócsoportok létszámát, az ettõl való eltérés szempontjait, az iskolai órák számát és a foglalkozások típusait; amely feladatarányos, vagyis alkalmazkodik az ellátandó feladat jellegéhez és annak körülményeihez; normatív, vagyis lehetõség szerint kizárja a szubjektív döntéseket; és szektorsemleges, vagyis független az iskolafenntartó szervezeti hovatartozásától.
Õszintén be kell vallani, hogy ma még nincs elõttünk az a finanszírozási modell, amely képes e sokfajta követelménynek megfelelni. A legfontosabb hiányzik: a szakmai paraméterek pontos megfogalmazása. Ezért azt ajánlom, hogy 1996-ra az ellátandó feladatokhoz igazodó, gyermeklétszám-arányos normatívákat fogadjunk el, ezzel párhuzamosan kötelezzük a kormányt és magunkat, hogy a közoktatási törvény módosításának idei benyújtásával és 1996. március 31-ig történõ elfogadásával megalkotjuk az 1996. szeptember 1-jétõl fokozatosan bevezethetõ, szakmai paraméterekkel alátámaszott, feladatarányos normatív finanszírozás rendjét.
Röviden néhány szót az állami ifjúsági feladatok pénzügyi fedezetérõl. A magyar állam, így a költségvetés az elmúlt évtizedekben a külsõ és belsõ eladósodás mellett igen nagyméretû generációs adósságot is felhalmozott. A még ma is igen magas mértékû állami újraelosztás mindeddig elvonta a családok forrásait a legifjabb nemzedékek ellátásától, fejlõdésük feltételeinek biztosításától azzal az ígérvénnyel, hogy az elvont forrásokból mûködtetett állami elosztó rendszerek majd kielégítik a szükségleteket. Az elvont források azonban soha, ma sem szolgálják az elvárt szinten a gyerekek és fiatalok fejlõdését. Ennek riasztó következményeibõl csak egy példát említenék. Miközben a magyar lakosságnak átlagosan 20 százaléka él a létminimum alatti jövedelembõl, addig a 18 éven aluli korosztálynak 30, a 6 éven aluliak 40 százaléka. Kutatások sokasága bizonyítja, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztesei gazdasági és szociális értelemben a gyermekek és a fiatalok voltak, és még mindig azok. Ennek az adósságnak a törlesztése is legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a felvett külföldi hitelek vagy a belsõ adósság törlesztése.
Éppen ezért nem megnyugtatók számomra a költségvetésben az állami ifjúsági feladatok anyagi forrásai. A három legkritikusabb probléma, mint az oktatás, a pályakezdés, családalapítás, lakáshoz jutás kérdésében úgy tûnik, hogy az oktatás tekintetében a költségvetési törvény igyekszik jelzés értékû prioritást megfogalmazni. Ezt tudja vállalni a jelenlegi helyzetben.
A másik két fontos problémában, nevezetesen a növekvõ ifjúkori munkanélküliség, a pályakezdés nehézségeinek megoldásában az állami szerepvállalás igen gyenge, kis erejû, és legalább ennyire kis erejû vagy hiányzik a családalapítás, lakáshoz jutás feltételeiben való állami közremûködés. Tudom, hogy nem is vállalható e három nagy feladatban egyidejûleg jelentõs mértékû áttörés és változtatás. Éppen ezért megmagyarázhatatlan számomra, hogy az ennél kisebb volumenû és kisebb hatású, de nagyon fontos pénzügyi források miért forgácsolódnak el a költségvetésben. Hiányzik ugyanis az önkormányzatok ifjúsági feladatainak pénzügyi fedezete a javaslatból. Az elmúlt évben központosított elõirányzatként 75 millió forint állt rendelkezésre, melyhez pályázat útján juthattak a települések. Úgy gondolom, hogy ez jelentõs hatással volt arra, hogy az önkormányzatok felelõssége erõsödjék a gyermek- és ifjúsági problémák megoldásában. Ezt az ösztönzõ eszközt nem kellene félretenni.
A javaslat fel kívánja számolni az alig négy hónapja létrehozott Gyermek és Ifjúsági Alapot, holott ennek a törvénynek a létrehozásakor idén júniusban éppen a párhuzamos finanszírozást igyekeztünk megváltoztatni, és éppen egy olyan megoldást szerettünk volna a parlament több mint 90 százalékos többséggel elfogadott törvényében létrehozni, amely az európai gyakorlatnak megfelel, vagyis a szerencsejáték-bevételek bizonyos részét rendeli hozzá a gyermek- és ifjúsági állami feladatok megoldásához.
(Nahimi Péter helyét a jegyzõi székben
dr. Kiss Róbert foglalja el.)
Csökken az elõterjesztésben a nemzeti ifjúsági és szabadidõsport, az Egészséges Ifjúságért Közalapítvány támogatása és megszûnik a Gyermek- és Ifjúsági Közalapítvány támogatása. Úgy vélem, hogy ezek a lépések ellentmondanak a kormányprogramban megfogalmazott szándékoknak és ellentmondanak a kormány, valamint a gyermek- és ifjúsági szervezetek között több menetben létrejött megállapodásoknak. Úgy gondolom, hogy ezeket a költségvetési szerkezet módosításával lehet korrigálni. Kérem ezért a kormányt, hogy e javaslatok iránt legyen toleráns, és kérem képviselõtársaimat, hogy a módosító indítványokat támogassák a bizottsági vitában.
Röviden az elkülönített állami alapokról szeretnék szólni. Úgy gondolom, egyet lehet érteni azzal, hogy az alapok egy racionálisabb, a párhuzamos finanszírozást megszüntetõ, számában csökkenõ mértékben legyenek jelen az államháztartásban. Ugyanakkor az a mód, amit választott az elõterjesztés, nevezetesen, hogy differenciálatlanul szünteti meg az alapokat és ugyanúgy kezeli mondjuk a Halgazdálkodási Alapot, mint a Gyermek- és Ifjúsági Alapot, azt gondolom, hogy ez nem vállalható. Mindenképpen szeretném felhívni a kormány figyelmét arra, hogy az OTKA és a Gyermek- és Ifjúsági Alap tekintetében jó lenne, ha álláspontját felülvizsgálná, és nyilvánvalóan képviselõtársaimat az ilyen típusú módosító indítványok támogatására szeretném biztatni.
Befejezésül röviden a civil szervezetek és a költségvetés kapcsolatáról. Úgy gondolom, hogy reformértékû lépés, államháztartási reform értékû lépés lenne, ha ezt most meg lehetne tenni, ehhez azonban hiányzik egy nonprofittörvény. Úgy gondolom, hogy ennek felgyorsításával a következõ évi, 1997-es költségvetésben ezt az összevisszaságot, ami a jelenlegi és az elmúlt évek költségvetési törvényeiben volt a civil szervezetek és az államháztartás kapcsolatában, jelentõs mértékben módosítani lehetne. Látok forrást a problémák megoldására. Úgy gondolom, hogy az állami beruházások, felhalmozási kiadások üdvözlendõ növekedésén belül szerkezetében vannak kritika alá vonható tételek. Az állami intézményrendszer dologi kiadásai között vannak divatos elemek. Érdemes megnézni, hogy ezek az informatikai fejlesztések valóban azzal a mûszaki tartalommal zajlanak-e majd, mint ahogy az a költségvetési törvényben számos ponton jelentkezik. Úgy gondolom, hogy a feketegazdaság elleni intézkedésekkel elérhetõ adóbevétel-növekedés, és bizonyára az adósságszolgálat belsõ szerkezetének elemzése és újragondolása is teremthet forrást a problémák megoldására. Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps a kormánypártok padsoraiból.)