PÁVA ZOLTÁN (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Az 1996. évi költségvetés tárgyalása során nagy figyelmet kap a magyar sport költségvetési támogatása. Ennek oka kettõs: egyrészt egyre több sportegyesületünk kerül a csõd szélére, elsõsorban megnövekedett tb- és adótartozásai miatt; másrészt pedig jövõ nyáron rendezik Atlantában az úgynevezett aranyolimpiát.
Míg az elmúlt évtizedekben az állam teljes egészében magára vállalta a versenysport finanszírozását, a rendszerváltással ez a folyamat lényegében befejezõdött. A piacgazdálkodásra való áttérés azt eredményezte, hogy a sport elõzõ támogatási rendszere megszûnt, az új finanszírozási rendszer pedig még nem alakult ki. Bizonyos területekrõl az állam ezután sem vonulhat vissza. Ilyen a diáksport, az iskolai testnevelés, a sport központi intézményi és szervezeti rendszerének fenntartása, valamint a nemzeti ügyként kezelt olimpiai mozgalom. Úgy ítélem meg, hogy az állami költségvetés igyekezett ezen feladatok pénzügyi feltételeit e törvényjavaslatban biztosítani, azonban néhány hiányosságra, megoldásra váró feladatra hadd hívjam fel a figyelmet.
Az OTSH 1994. évi költségvetési elõirányzata, a központi sportintézmények és létesítmények alcímen saját bevételi elõirányzatának 200 millió forintos megemelése a kiadási és bevételi fõösszeg megváltoztatása nélkül került elfogadásra. Ez egyidejûleg 200 millió forint támogatáscsökkentést jelentett az OTSH költségvetésében, illetve 40 százalékos támogatási csökkentést idézett elõ a központi sportlétesítmények alcímen. Ez az élsportot kiszolgáló létesítményhálózat ellehetetlenülését eredményezte volna, azonban a Pénzügyminisztérium szakértõi felismerték a csökkentés lehetetlen voltát, ezért 1994-ben 100 millió forint támogatási pótelõirányzattal és 100 millió forint átcsoportosítással biztosították az intézmények '94. évi mûködõképességének fenntartását.
Az 1995. évi költségvetési törvénybe beépült 100 millió forint azzal a pénzügyminisztériumi ígérettel, hogy a második 100 millió forint valamilyen módon év közben rendezésre kerül, és legkésõbb az 1996. évi költségvetésben támogatási pótelõirányzatként beépül. Sajnos az utóbbi két ígéret nem valósult meg, aminek következtében a legnagyobb nemzeti értéket képviselõ Népstadion és létesítményei a saját bevételeit terhelõ 13 százalékos befizetési kötelezettségeit nem tudja teljesíteni. Véleményünk szerint rendkívül diszkriminatív ez az intézkedés, és mivel e témában módosító javaslattal éltünk, ez ügyben a részletes vitában kívánjuk véleményünket kifejteni. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy e 100 millió forintos támogatáselvonás fenntartása folyamatos hiányt termel a sportlétesítményeknél. Ma már ez a 100 millió a rárakódó inflációs költségekkel együtt jóval több.
A következõ gondom az 1996. évi atlantai olimpiára való felkészüléssel kapcsolatban fogalmazódik meg. Ugyanis az OTSH az 1995. évi költségvetésében a '96. évi atlantai olimpiai játékokon való részvétel feltételeinek megteremtéséhez 40 millió forint támogatás került elismerésre. A PM szakemberei egyszeri támogatásnak minõsítették ezt a támogatást, holott az olimpiára való kijutás elvei változtak, így lehetõség nyílik arra, hogy jó néhány sportolónk az 1996-ban rendezett különféle kvalifikációs versenyeken biztosítsa részvételét az olimpián, ez pedig jelentõs többletkiadást eredményez.
Ugyanakkor szólnom kell e fejezet azon pozitívumáról, amely az eredményeséggel számol. Ennek lényege, hogy olimpiai csapatunk 200 olimpiai pont megszerzése esetén - ez körülbelül a barcelonai olimpián nyújtott teljesítménnyel azonos - 350 ezer forint/pont nettó eredményességi jutalom kifizetésével számol. Amennyiben a tervezett olimpiai pontszám meghaladja ezt - remélem, így lesz -, akkor a jutalomhoz szükséges összeget a költségvetés általános tartalékából a kormány biztosítja. Meg vagyok gyõzõdve róla, hogy szigorú pénzügyminisztériumi vezetõink ilyen esetben örömmel nyúlnak majd a tartalékhoz.
A harmadik gondom, hogy az elkülönített állami pénzalapként mûködõ Nemzeti Sportalap megszüntetésével kizárjuk a sportot a szerencsejátékok bevételébõl történõ részesedésbõl. Ez teljes egészében ellentétes a korábbi országgyûlési határozattal, mind a nyers változatban kész sporttörvénytervezettel, mind pedig az európai gyakorlattal. Véleményem, hogy helyette feltétlenül létre kell hozni a közalapítványból származó bevételek meghatározott részét az eddigi gyakorlatnak megfelelõen.
Végezetül néhány következtetést említenék a sport költségvetési helyzetérõl és gazdasági szerepérõl. Elõször a sport gazdasági teljesítményérõl - ezek KSH- és Apeh-adatok alapján készültek:
Hazánkban minden harmadik családnak vannak sporttal kapcsolatos kiadásai, havi átlagban 1800 forint nagyságban.
(11.50)
Tehát éves szinten összességében 21-22 milliárdot költünk sportra. Ennek becsülhetõ áfatartalma 3,5-4 milliárd forint, amely bevétel az államnak.
Másodszor: a sportegyesületek, -szövetségek, különösen a profi versenyzõkkel rendelkezõk, a reklám-, szponzori tevékenységbõl évente több mint egymilliárdot szednek be, amelynek áfatartalma körülbelül 200 millió forint.
Harmadszor: a sízõk éves utazásaiból - kétszázezer fõ, öt éjszakával, napi kétezer forintos költséggel - kétmilliárd lakossági kiadás, hazai szolgáltatási bevétel keletkezik, amelynek körülbelül 400 millió forint az áfatartalma.
Csak e három tétellel számolva a sport 4,1-4,6 milliárd forintot termel be az államkasszába - ez az összes adóbevételeknek a 0,41-0,47 százaléka között mozog.
A sport költségvetési támogatásáról csak egy mondatot: az idei állami költségvetésben 5,178 milliárd forint került sportcélra kiadásra. Ez az 1 918,143 milliárdos összkiadásnak a 0,27 százaléka. Harmadszor: mindezekkel szemben áll az a szomorú tény, hogy 1 800 sportegyesület, sportklub tartozik adóval, összesen 2,47 milliárd forinttal, ezen belül 11 sportegyesület tartozása több mint 50-50 millió forint, és 1 588 sportegyesület, sportklub egymilliónál kevesebbel tartozik. Ebbõl a tényleges tartozás egyébként 1 milliárd 524 millió forint, a pótlékok, bírságok összege pedig 946 millió forint.
Ez a helyzet különösen elgondolkodtató annak tudatában, hogy az Antall- kormány 1992. december 31-ével az akkor adóval tartozó 380 sportegyesület, sportklub körülbelül 980 millió forintos tartozását elengedte. Félre ne értsék: gyakorló és a napi fenntartásáért küzdõ sportvezetõként sem értek egyet azzal, hogy eltöröljük ezeket a tartozásokat, hisz a '92-93 fordulóján tett intézkedések sem oldottak meg hosszú távon semmit. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az akkori intézkedések egyik torz gyümölcse, hogy az adós toplistát egy NB III-as szintû sportegyesület vezeti, csaknem százmillió forintos tartozással.
Végkövetkeztetésem, a teljesség igénye nélkül: az állam fajlagosan kevesebb támogatást ad a sportnak a költségvetésbõl, mint amilyen arányban a sport hozzájárul az adóbevételekhez; ezt össze lehet hasonlítani: 0,27 és 0,43 százalék. Tehát ezen érvelés szerint 3,1 milliárddal kellene többet kapnia a sportnak, hisz a 8,25 milliárdos támogatással jönne létre ez a fajta arányegyensúly.
Nádori tanár úrral benyújtandó módosító indítványomban ennek elenyészõen kicsiny hányadát kérjük. Összességében úgy ítélem meg, hogy szükség van a többcsatornás finanszírozási rendszerre, azonban az államnak változatlanul szerepet - jelentõs szerepet - kell vállalnia ebbõl a finanszírozásból. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)