DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Általános észrevételként szeretném elmondani, hogy az állami költségvetés jelen kiadását a legkevésbé sem tartom tökéletes, kifogástalan vagy hibátlan alkotásnak. Lehet, hogy Magyarországon ilyet az adott körülmények között nem is lehet csinálni, a mostaninál jobbat, sõt lényegesen jobbat feltétlenül, legalábbis az én meggyõzõdésem szerint.
Még azok is nehezen igazodnak el rajta és tudják áttekinteni, akik életük jó részét töltötték összeírások és statisztikák tanulmányozásával, és a számok világánál, illetve a számok segítségével igyekeztek megragadni a gazdaságban és a társadalomban lezajlott folyamatokat.
(16.00)
"Mert most tükör által homályosan látunk" - írja Pál apostol a korinthusbeliekhez írott elsõ levelében. Pontosan ezt észleljük, és ebben a helyzetben vagyunk, amikor a költségvetésrõl benyújtott törvénytervezetet tanulmányozzuk - kiváltképp is, ami a homályt illeti. A tükör is tökéletlen, a homály pedig fölöttébb nagy, holott egy ilyen elõterjesztésnek világosnak, könnyen áttekinthetõnek, nyugodtan mondhatom: kristálytisztának kellene lennie, hogy mindenki, de legalább az írni, olvasni tudó állampolgárok többsége értse, nehézség és különösebb fejtörés nélkül tudja elolvasni.
Fájdalom, nem így van. Mindennek legfõbb oka pedig, hogy az összeállításból teljességgel hiányzik - vagy csak nyomokban van meg - a helyzetértékelés. Félreértés ne essék: nem részletes elemzésre vagy taglalatra gondolok. Azt azonban mégiscsak tudni kellene, hogy mit miért tesznek, miért éppen úgy és nem másként irányoznak elõ a tervezõk.
További negatívum, hogy a jelek szerint a szerzõk feleslegesnek, luxusnak tartják az indoklást. Vegyünk egy példát; azt mondja például a 17. § (1) bekezdése: "elsõ alapképzésben, illetõleg szakirányú továbbképzésben részt vevõ nappali tagozatos hallgatók pénzbeli juttatásának normatívája 65 ezer forint/fõ/év". Nekem az ilyen és hasonló megfogalmazások ellen alapvetõ, sõt a lehetõ legsúlyosabb kifogásaim vannak: merõ homály. Ebbõl ugyan sohasem fogja megtudni az adózó állampolgár, hogy mire költik a pénzét, hogy a hallgató vagy az érintett felsõoktatási intézmény jogosult-e felvenni a jelzett összeget, és ha felvette, hogyan és mire használhatja.
Mindettõl most eltekintenék, és csak a lényegre koncentrálnék: miért 65 ezer, és miért nem 75 ezer vagy 100 ezer? Errõl azonban egy árva hang sincs, holott - fontos számról lévén szó - fél mondatban, legalábbis fél szavakban indokolni, magyarázni kellene.
Ugyanúgy bírálnunk kell, hogy fontos pontokon hiányoznak az összegezések. Nem kellõen részletezõ a tervezet, és csaknem teljesen kimaradnak a százalékok, a százalékos kimutatások. Vegyünk ezekre egy példát: ha például tudni akarjuk, milyen összeget szán a kormány a felsõoktatásra, papírt, ceruzát kell elõvenni és úgy kell kiszámítani. Az egyetemekre vonatkozó számok még csak könnyen elõ is kerülnek, a "Fõiskolák" címnél azonban hiányzik a pozitív adat, helyette a következõ kezdettel egy szöveg áll - ismét csak idézem -: "Az 1996. évi javasolt bevételi és kiadási elõirányzat 54,3 millió forinttal több az elõzõ évinél." Tovább nem idézem, mert olyasvalamirõl van szó, amely igazában csak a "magyarázom a bizonyítványom" mûfajában volna értékelhetõ.
Hogy mit is kapnak a fõiskolák, végül a mellékletben kell utánanézni. Ha ezek után összegezzük az adatokat, az jön ki, hogy 44 483,4 millió a felsõoktatásunk költségvetési támogatása; de ismét csak külön számítás után tudhatjuk meg, hogy mindez csak 0,02 százaléka a kiadási fõösszegként megállapított 2056 milliárd 682,2 milliónak - holott mindennek külön számítások nélkül a tervezetbõl is leolvashatónak kellene lennie.
Ami a részletességet illeti, cseppet sem vagyok elégedett azzal, hogy a törvénytervezet tömbösítve, azaz nem intézmények szerint adja meg a támogatási összegeket. Így tehát: tudományegyetemek, agráregyetemek, orvosegyetemek, fõiskolák - holott az adózó állampolgárnak igenis joga van a költségvetésbõl is megtudni, hogy mit kap, mondjuk, a Kossuth Lajos Tudományegyetem, a József Attila Tudományegyetem, és mit például a Bessenyei György Tanárképzõ Fõiskola. Itt is tehát a már fentebb említett köd, illetve ködösítés... Ezt az eljárást a legmesszebbmenõen antidemokratikusnak találom, mert visszaélésekre adhat alkalmat, melegágya lehet annak, hogy az elosztásban részrehajlás és kedvezés érvényesüljön.
Még ugyancsak a részletezésnél maradva, megmagyarázhatatlannak és teljességgel érthetetlennek találom, hogy egyedül a Pénzügyminisztériumnál hiányzik a mellékletekbõl a dolgozók illetmény- és létszámtáblázata. Nem tudom, ki jogosította fel a beterjesztõt, hogy minderrõl diszkréten hallgasson, illetve miféle prerogatívája mindez a Pénzügyminisztériumnak és dolgozóinak.
A mondottak után szeretnék hangot adni annak a meggyõzõdésemnek is, hogy teljesen indokoltnak és helyénvalónak találnám, hogy az Országgyûlés költségvetését külön törvény foglalná magában, mert egyedül ez felelhetne meg a parlamentnek felelõs kormány eszméjének és gyakorlatának. Így a jelen állapotok szerint ugyanis az a látszat, hogy az Országgyûlés azt kapja, amit a pénzügyminiszter ad neki. Lehet persze, hogy ez a valóságban is így van; de ha így van, annál rosszabb a tényeknek, mert egy valóban demokratikus országban még a kifogásolt látszat se tûrhetõ el, sõt kifejezetten elviselhetetlen. Javaslom ezért, szavazza meg a tisztelt Ház, hogy az Országgyûlés költségvetését a jövõben külön törvény szabályozza.
Ami a részleteket illeti, nekem már az is szúrja a szemem, hogy az elsõ alcím a "képviselõ-testület" nevet viseli - micsoda jogtörténeti analfabétizmus! Mert bár az Országgyûlés, amelyet Széchenyi István nagyon helyesen és következetesen mindig csak Magyar Országgyûlésnek nevezett, képviselõk testülete, mégsem lehet képviselõ-testület - se egybe-, se különírva -, mert a szóban forgó név történetileg és jogtörténetileg is egyaránt lefoglalt. Képviselõ-testületnek ugyanis a tanácsrendszer bevezetése elõtt a községi és városi önkormányzat választott vezetõségét nevezték. Az elsõ alcímet tehát helyesebb volna egyszerûen csak "képviselõk"-nek írni, vagy ha már mindenáron ragaszkodunk a korporációs "testület" névhez, képviselõk testületérõl lehetne beszélni, bár ez így kissé nehézkes volna.
Kifogásolom továbbá, hogy az elõterjesztésbõl egyáltalán nem derül ki, hogy milyen pénzek fölött rendelkezik az Országgyûlés elnöke, milyenek fölött az alelnökök, és - ha vannak ilyenek - hogyan és mire használhatják. Egyetlen szó sincs például a jóléti intézményekrõl, holott teljesen indokolt volna, hogy az Országgyûlésnek is legyen üdülõje, ahol a képviselõk és az Országgyûlés dolgozói a jelenlegi öngyilkos hajsza közben szünetet tarthatnak, kipihenhetik magukat, felújíthatják energiájukat.
Hasonlóan nem történik említés a mûvelõdésrõl és a továbbképzésrõl, pedig a képviselõknek sem árt, ha tanulnak és továbbképzik magukat, körülnéznek a világban, tanulmányutakat tesznek. Nem hiszem, hogy akad józanul és tárgyilagosan gondolkodó ember, aki kétségbe vonná, mennyire fontos, hogy az országnak magasan képzett politikai elitje legyen - pláne olyan négy évtized után, ami mögöttünk áll, amikor egy meglehetõsen alacsonyan iskolázott társaság tartotta kezében az ország vezetését. És hogy eladósodott és oda jutott az ország, ahová jutott, annak legfõbb ismeretelméleti oka a butaság, a mûveletlenség volt.
A magam részérõl teljesen indokoltnak tartom például, ha egy sikeres képviselõ vagy nagy hatású parlamenti szónok ki akarja adni beszédeit vagy alapfontosságú politikai munkáit, támogatásért az Országgyûléshez forduljon. A költségvetés alapján nem látom, hogy mindezt mibõl segíthetné, támogatná az Országgyûlés.
Nyilván még sok mindenrõl lehetne beszélni. Úgy hiszem azonban, ennyi is elég, hogy világos legyen: az Országgyûlésnek másféle, a jelenleginél alaposabb költségvetésre lehetne, illetve kell is legyen igénye, és az sem szorul hosszabb magyarázatra, hogy teljesen jogos elképzelés, hogy ezt a költségvetést külön törvény tartalmazza.
(16.10)
Folytatva kritikai észrevételeimet, a vaskos köteteket áttekintve is sajnálattal kell megállapítanunk, hogy szó sincs bennük új irányok kijelölésérõl, sem az ország forradalmi modernizálásáról, amirõl pedig annyit papoltak annak idején a szürkeállomány és a kivételes tudás bajnokai. Megint csak a régi nóta, a lejáratott és teljes mértékben kompromittálódott restrikciós politika, a bigott pénzügyi szemlélet - amelynek nincs és nem is lehet más végeredménye, mint az, hogy végromlásba viszi az országot -, a jobbára szocialista kormányok által felhalmozott külsõ és belsõ adósság, a törlesztések fizetése mint legfõbb rendezõelv és mint egyedül szilárd pont határozza meg a pénzügyi kormányzat munkáját a költségvetés elkészítésében is.
Ne csodálkozzunk, ha ezek után az lehet a benyomásunk, mintha az egész ország is csak azért létezne, mintha az itt élõ 10 millió magyar létének is csak az lenne a legfõbb értelme, hogy fizesse az adósságokat. Azokat a külsõ adósságokat, amelyekrõl az a tetszetõs mese, hogy fogyasztásra fordították, és amelyet oly szívesen terjesztenek és mesélnek azok a körök, amelyek mind az adósságok felvételénél, mind évtizedes törlesztése kapcsán személyesen jártak, illetve járnak jól és alaposan megszedték magukat. És fizessük a belsõ adósságokat, amelyek nem lennének olyan terhesek, ha az inflációt - például forintleértékeléssel - nem tornázzák fel szándékosan olyan magasra, és a kamatok se kúsznak fel a csillagos égig.
A modernizációs elképzelésekbõl is csak a rombolás valósul meg következetesen. Lelkesen igyekeznek lebontani minden olyan nagy elosztórendszert, amit a pártállam hozott létre, pedig az írás is egyértelmûen figyelmeztet: "Ami jó, mind megtartsátok, ami rossz, mind elvessétek!" Mindennek leginkább persze a bérbõl és fizetésbõl élõk, a kisvállalkozók isszák meg a levét, azaz a többség.
Az adóprés mértéke, a Pénzügyminisztérium zsebünk kiürítésére tett intézkedései már-már azt az elképzelést keltik bennünk, mintha valamely megszálló zsoldoshaddal állnánk szemben, amely arra kapott felhatalmazást, hogy korlátokat nem ismerve fossza ki az országot.
Így nehéz, sõt lehetetlen megmondani, miben szakértõ a kormány. Kérdezni könnyebb, mint válaszolni. Egy biztos: legkevésbé az oktatás, a tudomány, a kultúra irányításának a területén. Sikertelenséget halmoz sikertelenségre. A könyökünkön jön ki az unalomig ismételt közhely, már-már hivatkozni se stílszerû rá, mégsem tehetünk mást, mint azt, hogy újra elõhozzuk és elmondjuk, hogy azok az országok, amelyek emelkedni akarnak, a legsanyarúbb éveikben is komoly anyagi ráfordításokat eszközölnek az oktatásra, a kutatásra és a kultúrára. Nálunk is így tett Klebelsberg Trianon után; ez az egyedül helyes, lehetséges és járható út, még akkor is, ha az érintettek úgy tesznek, mintha süketek volnának, és nem akarják meghallani.
Évtizedes munka áll például amögött, hogy Magyarországon is kialakult az egyetemi testnevelés ugyan nem túl jó, de azért mégis elfogadható rendje. Ennek most vége és mindez akkor, amikor az országban a fiatalok körében végzett edzettségi felmérések eredményei tragikusak. Hová vezet ez? Távlatilag nyilván kevesebb lesz majd a nyugdíjas, de addig is több a beteg ember.
A nyelvi lektorátusok tanárainak elbocsátása, illetve jobb esetben a belõlük történt kft.-k szervezése pedig a lehetõ legsúlyosabban sérti a diákok esélyegyenlõségét, veszélyhelyzetbe hozza a többnyelvû diplomás réteg kialakítására irányuló törekvéseket. A diplomához szükséges nyelvvizsgát a tehetõs szülõk gyermekei már a középiskolás idõszakban leteszik. A szülõk áldozatvállalása ugyanis lehetõvé teszi, hogy megfizessék a drága magántanárt, és hogy gyermekeik a célországban, a helyszínen gyakorolhassák a nyelvet. De mi lesz azokkal, akiknek erre nincs lehetõségük, akiknek az egyetemen kell pótolniuk a bepótlandókat? Erre pedig különösebb anyagi ráfordítás nélkül lehetõségük volt a nyelvi lektorátusok révén. Ezentúl nem lesz; magánüggyé válik, hogy letegyék a diplomához szükséges nyelvvizsgát. Ami pedig magánügy, azért általában fizetni kell, és a lektorátusokból létrehozott kft.-k már nem mérik ingyen a tudást. Újabb sarc és pont azokra, akik amúgy sem állnak a toplista élén.
Tehát fizetni kell, ha van mibõl. Ha nincs, hát kimaradnak, és ez nem csekélység, mert a költségvetés a jelek szerint keményen számít a kiegészítõ tandíj bevezetésére és az emelt kollégiumi díjakra is. A kormány tehát némi módosítással és láthatóan félreérthetetlenül adta ki a régi jelszót: "Fizessenek és tanuljanak a gazdagok!" Így lesznek aztán Sztálin legjobb magyar tanítványainak leszármazottai a Világbank legjobb tanítványai.
A tandíj önmagában persze nem haszontalan dolog. Felelõssége tudatára ébresztheti a hallgatót, és értékessé teheti számára a megszerzett tudást. Félõ azonban, hogy a kontraszelekció eszközévé válik, amely mindenki más elõtt éppen a szegény néprétegek gyermekeit zárja ki majd a továbbtanulásból.
Gondot látunk a következõképpen ecsetelt elképzelésben is:
"Az 1269,5 millió forint keretösszegû felsõoktatási integráció keretében meg kell teremteni a sokkarú egyetemek, többkarú városi fõiskolák kialakulásának és a hozzájuk kapcsolódó racionális gazdálkodó szervezetek létrehozásának feltételeit. Ebbõl az elõirányzatból szükséges megoldani az oktatást, kutatást egyaránt szolgáló, több intézmény részére kutatási szolgáltatást biztosító, az intézményi integrációt elõsegítõ intézményközi mûszerpark létrehozását, mûködtetését is. Az elõirányzat továbbá a felsõoktatási informatikai feladatok megoldásához, ezen belül a nemzeti információs infrastruktúrafejlesztési programszerzõdés alapján a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztériumra háruló kiadáshoz is fedezetet nyújt. A keretbõl fedezendõ a felsõoktatási intézmények kollégiumi berendezéseinek összehangolt cseréje is. Az elõirányzat az integráció keretében létrejövõ integrált könyvtári egységek mûszaki, technikai feltételeinek a megteremtésére is szolgál."
Elõször is a klasszikus értelemben vett egyetem nem sokkarú, mint az indiai istenség, hanem pontosan négykarú, tehát egy, kettõ, három, négy: teológia, orvosi kar, jogi és bölcsészkar. Felesleges tehát burjánzást indukálni, amit mint vadhajtást kelljen visszavágni egyszer majd, ha a józan ész jut szóhoz, és ha felsõoktatási intézményeinket is az európai mintákhoz fogják igazítani. A fõiskoláknak sem szükségképpen többkarúaknak kell lenniük, kiváltképp a tanárképzõ fõiskoláknak nem, ha az egységes egyetemi szintû tanárképzés útját akarjuk egyengetni, hanem egyelõre pontosan csak kétkarúaknak. De ezentúl is felvetõdik, miért kell összekeverni a kollégiumi ágyat mondjuk a számítógéppel? Hacsak nem ezzel akarjuk már elõre is mentegetni a végrehajtás során várható, elõrelátható negatívumokat, mert egy ilyen kusza elképzelést csak laza lelkiismerettel, az "ahogy esik úgy puffan" álláspontjára helyezkedve lehet végrehajtani.
Nem tudom, ki van ma abban a helyzetben, hogy holtbiztosan meg tudja mondani, hogy bölcsész, egészségügyi, gazdasági, jogi vagy szociális területeken képzett szakemberekre van-e elsõsorban piaci igény. Én mindenesetre a leghatározottabban kétlem, hogy ez volna a valóságos munkaerõpiaci helyzet. De mindez önmagában is meggyõzõen mutatja, hogy a kormánynak elképzelése sincsen a termelés növelésére, pontosabban: eszébe sem jut, hogy csak jól, világszínvonalon képzett mûszakiakkal lehetséges elõrelépni.
(16.20)
Hagyományos húzóágazatunk a mezõgazdaság. Termõföldi adottságaink, terményeink minõsége miatt épp ez az a terület, ahol egészen biztosan a jövõ Európájában is labdába tudunk rúgni. Még sem kellene hát több mezõgazdasági szakember? De fordítsunk egyet a dolgon! Mitõl lenne több, nagyobb igény - mondjuk - bölcsészekre? Szakemberekkel ellátni a kapuzárás elõtt álló iskolákat? Vagy mitõl lenne szükség több egészségügyi dolgozóra? Hogy legyen majd kit kirakni a megszüntetett kórházi osztályokról? Kérdés az is, vajon szükséges-e a bõvített jogászképzés. Akkor talán igen, ha hozzánk is át akarjuk ültetni az amerikai modellt. Azt tudniillik, hogy minden 10 millió emberre egy ügyvéd jusson (sic!), amit az amerikai társadalomkutatók is bírálnak, illetve elmarasztalnak.
Hazai nemzetiségeink és az etnikai kisebbségek támogatására 311 millió forint van elõirányozva. A határon túli magyar oktatás és kultúra támogatására viszont 422,6 millió. A két összeg, elismerve, hogy mindkettõ kevés, egymás mellé állítva aránytalannak tetszik. Kiváltképp is, ha tekintetbe vesszük, hogy határainkon túl, de még a Kárpát-medencében a legszerényebb számítások szerint is 3,5-4 millió magyar él, míg a hazai nemzetiségek száma ehhez képest meglehetõsen csekély, az 1990. évi népszámlálás szerint összesen 70 428, ez a népesség 0,67 százaléka, ugyanezen népszámlálás szerint pedig nem magyar anyanyelvûnek ugyanakkor 152 294 fõ vallotta magát. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a magyar állam ne legyen gavallér saját nemzetiségeivel szemben. Legyen! Sõt, magam is ezt tartom természetesnek és kívánatosnak! De ne legyen ugyanakkor szûkmarkú és lovagiatlan az elszakított nemzetrészekkel szemben. Mert ahol nincsenek közvetlen életveszélyben, ott nemzeti létükben, kultúrájukban és nyelvükben támadják, kívánják megsemmisíteni, felszámolni, eltüntetni õket. Ehhez asszisztálunk, nyújtunk tehát segédkezet, ha csak ilyen szerény a költségvetési elõirányzatban meghatározott támogatás. Ki lépjen fel ugyanis mellettük, ki tegyen értük, ha nem a Magyar Országgyûlés!
Összegezve, tisztelt Országgyûlés, ahogy az elején mondtam, nincs magas véleményem az 1996. évi költségvetési tervezetrõl. Hitem szerint nem támogatja társadalmi megállapodás, gyaníthatóan a nagy társadalmi érdekérvényesítõ szervezetek sem jutottak szóhoz, amikor összeállították. Ha megbántódnak is, ki kell mondanom: lényegében az egész nem más, mint néhány akarnok és pénzügyi bürokrata elmeszüleménye, melyet most is a szokásos magabiztossággal akarnak mint egyedül üdvözítõ megoldást eladni a magyar társadalomnak. Hiányzik a modernizálásra való törekvés, találhatók viszont jogszabály-módosítások, amelyeket agyafúrt módon építettek be a költségvetésbe, így olyanok is, amelyeknek semmi köze nincs az egészhez. Ilyen például az Alkotmánybíróság budapesti székhelyének kijelölése.
Átrágva magunkat a terjedelmes törvényjavaslaton, keserû szájízzel tettük le súlyos köteteit. Jelen formájában nem tudjuk támogatni, sem elfogadni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az FKGP padsoraiból.)