DR. SEMJÉN ZSOLT (KDNP): Köszönöm szépen a szót tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A költségvetés XI. fejezete alapján joggal mondhatjuk, hogy a Népjóléti Minisztérium elõzetes tervezõi munkáját a Pénzügyminisztérium ismét nem vette figyelembe. A fiskálisan diktált sarokszámokba, mint Prokrusztész ágyába gyömöszölték bele a tárca lehetõségeit, így a tárca jövõre is csak sodródni fog az eseményekkel, végrehajtva a monetáris diktátumot.
Semmiféle hatástanulmány nincs a költségvetés tervezetéhez csatolva, ami eleve megkérdõjelezi a tervezet parlamenti vitájának realitását. Kik a vesztesek, és milyen veszteségek fogják érni õket? És nem is csak 1996-ot kellene néznünk, hanem azt is, hogy milyen közép- és hosszú távú kihatásai lesznek ennek a költségvetési javaslatnak.
Úgy terveznek például további ágycsökkentést, hogy annak még költségvetési következményeit sem mérik fel, hiszen a kórházi ágyak egy részének megszüntetése, szociális férõhellyé való átalakítása plusz költségvetési forrásokat igényelne a mûködtetésre az állami költségvetés szociális részében, azonban ez sem a népjóléti tárca, sem a belügyi tárca költségvetési javaslatában nem szerepel. Óhatatlanul az az ember érzése, hogy az elõterjesztõ vagy nem tudja, vagy nem gondolja komolyan amit mond. Így a következmények kezelhetetlenségébõl eredõen a társadalom egy részét megfosztja attól az alapvetõ alkotmányos jogától, hogy betegsége, szociális krízishelyzete alapján állapotához illõ humánus ellátásban részesülhessen.
Ismét szóvá kell tennem, hogy a kormány tervei szerint az idén is elõbb kerül majd elfogadásra az állami költségvetés és csak utána a társadalombiztosítási alapok költségvetése. Ez természetesen ellentétes mind az ép ésszel, mind az államháztartási törvénnyel, amely elõírja, hogy az államháztartás részét képezõ alapok költségvetésének elfogadása meg kell hogy elõzze az állami költségvetés elfogadását, hiszen az állami költségvetés garanciális kötelezettséggel rendelkezik irányukban. A jelen gyakorlat vesztesei megint a nyugdíjasok, az egészségügyi ellátást igénybe vevõk, a betegek, valamint az egészségügyi ellátást nyújtó intézetek és azok dolgozói lesznek.
Az anyag jelzi, hogy 1995-ben 700 fõ köztisztviselõi létszámleépítés történik, és 1996-ra további leépítést helyez kilátásba. Ugyanakkor másutt arról a vitathatatlan tényrõl szól, hogy évek óta folyamatosan nõnek a tárca feladatai. Hol van az ehhez szükséges létszám, a megfelelõen képzett és megfizetett szakember? Az az elképzelés, hogy a feladatellátás szolgáltatás- vásárlással kiváltható, a reálfolyamatok ismerethiányáról árulkodik. Ma a versenyszférában nagyságrenddel nagyobb költségek léteznek, amelyek forrása a tárcaköltségvetésben nincs tervezve.
A Népjóléti Minisztérium igazgatásánál az elõterjesztõ jelzi a szöveges részben, hogy a létszámcsökkenés következtében, miután feladatbõvülés is történt, csak rendkívüli erõfeszítések útján tudja a feladatokat a korábbi szinten ellátni. A 10 százalékos béremelés mindenesetre azt jelzi, hogy a jól képzett munkaerõk továbbra sem fognak tülekedni azért, hogy munkahelyüknek mondhassák a Népjóléti Minisztériumot.
A dologi kiadások az 1995-ös évhez képest is csak 10 százalékkal fognak nõni, miközben az infláció, különösen az energiaköltségek ezt jelentõsen meghaladják. Így a kormány elõre garantálja magának a kudarcot, hiszen ilyen összegekbõl a minisztérium érdemi mûködtetése szinte lehetetlen.
A mozgáskorlátozott személyek közlekedési támogatása 380 millió forinttal fog csökkenni 1995-höz képest. Ez elfogadhatatlan, mert az erre rászorulók száma nem csökken, életfenntartási költségeik pedig folyamatosan emelkednek. Lám, a legelesettebb, legrászorultabb, a hatékony érdekérvényesítésre képtelen emberekre sújt le a fiskális szigor.
A népegészségügyi intézeteknél maga az elõterjesztõ is elismeri, hogy ezen intézetek mûködési feltételei 1995-ben jelentõsen romlottak, az ország amúgy is tragikus népegészségügyi helyzetét fenyegetve ezzel. További létszámcsökkentés elképzelhetetlen, mivel a jelenlegivel sem biztosítható igazában a feladatellátás. Az intézetek lepusztult állapotban vannak, az 50 milliós beruházás az igények töredékét sem fedezi.
Több mint kérdéses az oltóanyag-beszerzés 150 milliós összegének realitása is. Magyarországon évek óta megoldatlan több oltóanyag beszerzése és a rászoruló népesség teljes körû immunizálása, noha erre az országot alapvetõ életérdekeink mellett a WHO határozatai is kötelezik. Megtörténhet ez ebbõl az összegbõl? Ha nem, ki vállalja ezért a felelõsséget? Milyen népegészségügyi következményei lesznek ennek? Kikérte a tárca errõl az országos tisztifõorvos véleményét?
Aztán mi lesz a szociális intézetekkel? Maga az elõterjesztõ fest sötét képet mûködõképességük megõrzésének lehetõségérõl. Személyi juttatásaik alig bõvülnek, létszámleépítésbõl való bérnövekedésre gyakorlatilag nincs lehetõségük, hiszen a feladat nem változik, sõt inkább növekszik. Beruházásra, felújításra nem lesz lehetõségük, ami egyenesen tragikus az állapotok ismeretében. Úgy tûnik, a Horn-kormány érdemben már nem is számol a vakokkal, a mozgáskorlátozottakkal, az értelmi fogyatékosokkal.
Idén és jövõre nominálisan 40-40 százalékkal kevesebb összegeket fordíthatnak a tárca felügyelete alatt álló intézetek felújítására. Mi lesz ennek a következménye? Meddig pusztul a tárcára bízott állami vagyon? Milyen körülmények között folyik a gyógyító munka az egyetemeken, az országos intézetekben, milyen következményei lesznek ennek a betegekre nézve? Dickens korabeli menhelyekké züllenek le a szociális gyermekvédõ intézetek?
A társadalmi szervezetek támogatásánál helytelennek tartom az összeg globális elfogadását. Tételesen kell meghatározni, hogy melyik szervezet, milyen célból, mennyit kaphat. Mert így túl nagy a kísértés, hogy a minisztérium a kegyes donátor szerepében tetszelegjen, egyeseket preferálva, másokat büntetve.
Nehéz érzelmek nélkül szólni arról, hogy hogyan verik szét a családi támogatások rendszerét. Most már nemcsak a hirhedt Bokros-csomag alkotmányossági vizsgán megbukott szabályairól van szó, hanem szabályozás nélkül, fenyegetõen az összegeket csökkentik.
(13.30)
A családi pótlékból nemcsak ki fognak zárni egyeseket, hanem a reálértéket is csökkenteni fogják. Arcpirítóan jegyzi meg az elõterjesztõ, hogy csökkenni fog a gyerekszám.
Hála istennek a részletkérdésekben vannak valóban jól sikerült javaslatok. Úgy gondolom, méltányos ezekbõl is példákat említeni. Ilyenek a környezeti sugárzásmérések feltételeinek javításáról, az egészségügyi szakképzésrõl, a térségi válságkezelõ programok, aktív szociálpolitikai eszközökrõl, a gyermekvédelmi alap- és szakellátások fejlesztésérõl, a falugondnoki hálózat fejlesztésérõl, valamint az ápolási szakmai programokról szóló részek. Ez utóbbi indoklása tényleg korrekt, jól átgondolt, és ismerve a tárca illetékes szakmai vonalának hozzáértését és elkötelezettségét, noha az összeget keveslem, de ezt a részmegoldást is támogatandónak tartom.
De hát nem ezek az alapvetõ kérdések. Megítélésem szerint az alapprobléma az, hogy a kormány szemlélete egyszerûen egyenlõségjelet tesz a stabilitás és a pénzügyi stabilitás közé. Ezzel nem pusztán az a baj, hogy a monetáris restrikció mítosza - aminek hívõi szinte már-már szektaszerû jelleget mutatnak, és aminek persze megvannak a maga fanatikusai is -, nem eredményez gazdasági stabilitást.
Az alapprobléma az, hogy a vélt pénzügyi stabilitás oltárán feláldozza a társadalmi stabilitást. Ez a költségvetés sem más, mint ennek a restrikciós mitológiának a torzszülöttje, és ez két szempontból is a gazdasági stabilizáció ellen hat.
Egyfelõl meg nem születettekkel, beteg, kimerült, önpusztításba kergetett emberroncsokkal semmiféle gazdasági stabilitás nincs. Másfelõl pedig társadalmi stabilitás nélkül nincs gazdasági stabilitás sem. Ezért ez a költségvetés, ami hadüzenet a társadalmi stabilitásnak, paradoxnak tûnõ módon, de logikai szükségszerûséggel a gazdasági és pénzügyi stabilizáció ellen is hat. Így lesz a pénzügyi stabilitás ad absurdumig vitt mítosza a társadalmi instabilitás gerjesztõje, és ezzel sok mindennel együtt önmaga pusztítója is. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)