DR. BOGÁR LÁSZLÓ (MDF): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Hozzászólásomban a jövõ évi költségvetés társadalmi-gazdasági környezetének néhány olyan makroösszefüggésérõl szeretnék szólni, amelynek a végiggondolása talán némileg újfajta megvilágításba helyezheti ezt az egész problémakomplexumot.
Egy olyan év költségvetése fekszik most elõttünk, amelynek során egészen bizonyosan nem lesz tovább halogatható annak a ténynek a beismerése, hogy a magyar társadalmi-gazdasági átmenet alapvetõ dilemmáira igazából a politikai tér egyetlen szereplõjének sincs ma érvényes és használható válasza; amikor kiderül, hogy teljesen mindegy, miszerint az éppen kormányzó koalíció 60-70- 80, esetleg - horribile dictu - 100 százalékkal nyerte-e meg az elõzõ választásokat, kormányzásának már az elsõ egy-két éve után olyan kihívásokkal kénytelen szembenézni, amelyektõl legitimitása formálisan fennmaradhat ugyan a következõ választásokig, de a tényleges társadalmi legitimitás összeroppan.
A most zajló költségvetési vita általános hangulata, azt hiszem, azt tükrözi, hogy a lelke mélyén valószínûleg mindenki eljutott valami hasonló felismerésre - így azután gondolatmenetemnek valójában nincs igazi újdonságértéke. Csak ennek kimondásáért tehát nem is kértem volna szót; azt remélem azonban, hogy mégiscsak lesz némi újdonságértéke annak a néhány adatnak, illetve összefüggésnek, amelyet most - éppen az elõbbi gondolatmenetbõl adódóan - szeretnék megosztani képviselõtársaimmal, s amelyek egyike-másika - ahogy azt említettem - talán új megvilágításba helyezheti mindazokat a kérdéseket, mindazokat a stratégiai problémákat, amelyek itt az elmúlt hét vitája során felmerültek.
Az elsõ - és attól tartok, nem túlságosan ismert - tény, hogyan is változott meg a magyar gazdaság relatív helyzete a világban az elmúlt körülbelül másfél évtized során. Az viszonylag közismert, hogy ma az egy fõre jutó GDP körülbelül a tizenhét évvel ezelõttivel - tehát nagyjából az 1978. évivel - azonos. Csakhogy míg ez az ugyanakkora egy fõre jutó GDP akkoriban a világátlagnál körülbelül 50 százalékkal magasabb volt, a jelenlegi egy fõre jutó GDP a világátlagnál körülbelül 20 százalékkal alcsonyabb.
Azt hiszem, minden dramatizálás nélkül kimondhatjuk, hogy ez az elmúlt 150 év egyik legsúlyosabb térvesztése a magyar gazdaság, a magyar társadalom történetében, beleszámítva a Trianon utáni sokkot és mindkét világháborút. Tudniillik ez alatt a 150 év alatt gyakorlatilag - az elmúlt hat-nyolc évet leszámítva - Magyarország sohasem volt a világátlag alatt, most pedig sajnos arra nem látszik reális lehetõség, hogy belátható idõn belül kerülhetünk-e még egyáltalán a világátlag fölé.
Az energiaprivatizációs vitanapon már említettem azt a sajátos és sajnos meglehetõsen tragikomikus tényt, hogy a nemzeti vagyonra vonatkozó adatok 1988-tól nyomtalanul eltûntek a statisztikai rendszerbõl. Így azután úgy éljük át gazdaságtörténetünk egyik legsúlyosabb, nyugodtan mondhatni, tektonikus mozgásokkal és átrendezõdésekkel járó átalakulási folyamatát, hogy bárkinek egyáltalán fogalma lenne arról, hogy közben mi történt a nemzeti vagyon egészével és annak belsõ szerkezetével.
Sajnos azt kell mondanom, különösen mulatságosan hangzik, hogy komolykodó jelentések szólnak ujjongva arról, hogy most már a gazdaság több mint fele magántulajdonban van, de hogy mi az, aminek a több mint felérõl van szó, azt változatlanul setét homály fedi. Pedig azt gondolom, hogy azért a kérdésnek volna némi jelentõsége, mert - s akkor itt hadd idézzek megint néhány számot - az 1989-es nemzeti vagyon a becslések szerint - de mivel '88-ban még volt nemzetivagyon-számítás és ez a becslés talán helytálló - körülbelül 170-180 milliárd mai dollárnak felel meg. És ha elfogadjuk azokat a becsléseket - mint Tardos Mártoné -, hogy ez a nemzeti vagyon legalább 50 százalékkal csökkent - más, pesszimistább becslések szerint a csökkenés a 60-65 százalékot is elérhette -, akkor a nemzeti vagyonban az elmúlt hat év során elszenvedett veszteség akár - megdöbbentõen hangzik a szám: - a 100 milliárd dollárt is elérheti.
Az is kevésbé köztudott, hogy az elmúlt huszonöt év során - s itt egy másik problémára térnék át, ami persze szorosan kapcsolódik ehhez: az adósságkérdésre - nagyjából, amióta az eladósodási folyamatunk elkezdõdött, azóta mai dollárban számolva, a kifizetett nettó kamatok kumulált összege körülbelül 30 milliárd dollárt tesz ki.
(13.50)
Ez nettó forráskivonást jelentett a magyar társadalomból. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy jelenleg a nettó adósság körülbelül 22 milliárd dollár - ami bizonyos értelemben véve olyan, mintha a nemzeti vagyonunkat jelzáloghitellel terhelték volna meg -, akkor a két adatot egymás mellé rakva, ebbõl az következik, hogy a hosszú távú forráskivonással, illetve nemzetivagyon-megterheléssel járó pozícióromlásunk körülbelül 50 milliárd dollárt tett ki ezen a téren. Mindezt ráadásul úgy - és ez a Nemzeti Banknak az adósságfolyamatra vonatkozó elemzésébõl tûnik ki igazán -, hogy valójában nettó forrásbevonásra csak a hetvenes években került sor, '73 és '80 között, és mai dollárban ez nem tett ki többet, mint körülbelül 7 milliárd dollárt.
Azt is hozzá kell tennünk - és azt hiszem, ez is meglehetõsen kevéssé közismert sajnos -, hogy viszont az ezt követõ tizenkét év során, tehát '80 és '92 között már nettó forráskivonás zajlott a magyar társadalomból, méghozzá nagyobb, mint amit elõtte kumuláltan bevontunk, körülbelül 12 milliárd dollárnyi. Ebbõl az következik, hogy valójában - bármilyen furcsán hangzik - '92-ben mi ezen logika mentén már nettó hitelezõi pozícióban voltunk, hiszen a '80 utáni tizenkét évben több volt a nettó forráskivonás, mint amennyi a forrásbevonás volt az eladósodással az elõzõ idõszakban.
Sajnos azonban a világgazdaság folyamatai nem e szerint a logika szerint alakultak, hiszen errõl beszél ez a bizonyos, körülbelül 50 milliárd dolláros pozícióromlás, és arról is sajnos, hogy aligha van lehetõség arra, hogy 2000- ig, tehát az elõttünk álló évek során ez a pozíció ne romoljék tovább. Akár az sem elképzelhetetlen, hogy 2000-ben - mondjuk, akkori dolláron számolva - ez az akkor már harminc évet átívelõ pozícióromlás a 70-75 milliárd dollárt is elérheti. Fölöttébb valószínû ugyanis, hogy korunk világgazdaságára a legcsekélyebb mértékben sem igaz az a két egymást feltételezõ axióma, amire klasszikus ideológusai annak idején a piacgazdaságot építették, nevezetesen, hogy a csere egyenértékek cseréje és hogy a piaci szereplõk egyenlõek. Ez valószínûleg sohasem volt igaz, de hogy ma nem az, ez egészen bizonyos. A világgazdaság sokkal inkább egy sajátos, erõsen hierarchizált politikai hatalmi intézmény, a hatalom-gazdaságtan új globális játékszabályaival, mintsem piac abban az értelemben, ahogyan azt annak idején a különbözõ tankönyvekbõl mindnyájan megtanultuk. Tudomásul kell venni, hogy a világ nagy tranzakciós színtereinek átváltási arányait - kamat, árfolyam, cserearányok - a globális érdek-, erõ- és hatalmi viszonyok olyan erõi mozgatják, amelyekkel kapcsolatban sajnos a felszínes közhelyeknél nem jutottunk tovább az elmúlt évek során.
Nyilván ebben keresendõ az a meglehetõsen elgondolkodtató összefüggés is - mármint a világgazdaság ilyen összefüggéseiben -, hogy az elmúlt huszonöt évben az Egyesült Államokban az élõmunka hatékonysága mindössze 15 százalékkal nõtt, a reálbérek viszont 18 százalékkal. Ugyanez az Európai Unióban 50 százalékos hatékonyságnövekedést és 60 százalékos reálbér-növekedést jelentett; míg Magyarországon - bármilyen megdöbbentõ - volt a legmagasabb a hatékonyságnövekedés, több mint kétszeresére nõtt, tehát 122 százalékkal, szemben az Egyesült Államok 15 százalékával. Ám erre a hatalmas hatékonyságnövekedésre nemhogy ezzel lépést tartó reálbér-növekedés nem jutott, hanem a reálbérek ma alacsonyabbak, mint 1970-ben - tehát huszonöt évvel ezelõtt -, körülbelül 6 százalékkal; nagyjából a '67-es, '68-as szintnek felelnek meg.
Mi is történt itt valójában, és ki is volt a túlfogyasztó ebben a világgazdaságban? A szerzõi etika azt kívánja, hogy felhívjam erre a figyelmet: Békesi Lászlóval beszélgettem éppen néhány perccel ezelõtt, õ irányította rá - egyébként nagyon helyesen - a figyelmet, hogy ebben az óriási aránytalanságban valószínûleg az a bizonyos elveszített, nagyjából 100 milliárd dollárnak megfelelõ óriási nemzetivagyon-vesztés húzódik meg, illetve az azt megelõzõ, kétségtelenül jelentõs dinamikát mutató nemzetivagyon- felhalmozás. Azt gondolom, hogy mindezeket a folyamatokat legalábbis alapvetõen végig kellene gondolni ahhoz, hogy tényleg képesek legyünk megoldást találni azokra az elképesztõ erejû kihívásokra, amelyek elõtt a magyar társadalom áll. Szembe kell tehát nézni azzal, hogy nézetem szerint itt semmiféle túlfogyasztásról nem volt szó, és az is tény - és ez a dolgok másik oldala -, hogy az elmúlt évtizedben a költségvetési szociális transzferek, szemben a reálbérek nem egészen kétszeres növekedésével, reálértékben több mint 18-szorosukra nõttek. De - és ezt azért nagyon fontos hangsúlyozni - ez még mindig csak részben kompenzálta - utána lehet számolni -, lényegesen kisebb ez az összeg, mint amennyi a másik oldalon kialakult a hatékonyság, illetve a reálbérek különbségeként.
Éppen ezért azt gondolom, fel kellene hagyni a koraszülött jóléti államról szóló elképzelésekkel - azt hiszem, semmiféle ilyenrõl nem volt szó. Engedjék meg, hogy befejezésül egy - gondolom, a kormánypárti képviselõk számára is elfogadható - szaktekintélytõl, Szelényi Ivántól idézzek néhány gondolatot. Ezt írja: "Az államszocialista újraelosztásnak soha nem volt célja a társadalmi egyenlõtlenségek mérséklése, sokkal inkább a gazdasági növekedést akarta felgyorsítani, és arra törekedett, hogy a lehetõ legnagyobb mértékben visszafogja a fogyasztást. A társadalmi összfogyasztás minimalizálása viszont megkívánta, hogy az "egy marék rizs" szintjén minimális ellátást mindenkinek biztosítsanak, ez keltette azt a látszatot, mintha ennek a politikának szociális prioritásai lettek volna. Az államszocialista rendszer szociálpolitikája tehát mindvégig antiszociális volt és az is maradt." Úgy gondolom, ehhez nem kell különösebb kommentár. Az is világosan kiderül, hogy itt szó sem volt tehát jóléti államról. Paradox módon a jóléti államot éppen most kellene megteremteni, mert - folytatja Szelényi -: "Az átmenet rendkívül súlyos szociális megrázkódtatásokkal jár, s mivel az átmenet demokratikus jellegének fenntartása körül igen széles nemzeti konszenzus alakult ki, nem vállalható az a koncepció, miszerint a piacgazdaságba való átmenet a jóléti állammal elképzelhetetlen. Ellenkezõleg: jóléti állam nélkül elképzelhetetlen a piacgazdaságba való demokratikus átmenet."
Azt gondolom, hogy mindehhez aligha kell kommentár, s bár biztosra vehetõ, hogy a hatalomtechnikai rutin tehetetlenségi pályáján ez a költségvetés is nehézség nélkül hatályba fog lépni, de attól tartok, ezzel a magyar társadalom kihívásaira nemcsak megoldás nem születik, hanem hellyel-közzel válasz sem, mert - és hadd fejezzem be szintén Szelényi gondolataival - "az elmúlt másfél évben a neoliberális doktrinerség az egyik oldalon, a kapkodó posztkádári pragmatizmus a másikon, rohamos gyorsasággal zúzta szét saját választási bázisát. És ez elsõsorban nem a két koalíciós párt kára; õk legfeljebb elveszítik a következõ választásokat. A tét a hazai gazdasági és politikai élet racionalizálása és konszolidálása."
Köszönöm figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)