DR. DÁVID IBOLYA (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! Nem jelentkeztem kétpercesre Lusztig Péter képviselõtársunk felszólalása kapcsán, mert gondoltam, hogy a rendes felszólalásomban el tudom mondani.
Lusztig Péter képviselõ úr célzott arra, hogy ezek a módosító indítványok, amelyek most a Ház elõtt vannak, többségükben arról árulkodnak, hogy a képviselõk nem bírnak kellõ ismeretekkel a titkosszolgálatokról, és ez az ismerethiány okozza azt, hogy ezek a módosító indítványok nem mindig jók. És én önnel egyetértek. Egyetértek önnel abban, hogy nagyon kevesen vagyunk ebben a Házban, akik ismernénk a titkosszolgálatok részleteit, mûködési elveit; ugyanakkor törvényhozók vagyunk, képviselõk vagyunk, ebbõl adódóan a nemzetbiztonsági törvényt nekünk kell megalkotnunk.
Ugyan volt egy elõzetes javaslat, amelyet a kormány egy évvel ezelõtt benyújtott, azonban egy évet követõen, kilenc hónapig mérhetetlen hallgatás volt a Házban. Részben azért, mert az a miniszter lemondott, aki az elõzõ javaslatot beterjesztette, részben azért, mert a két koalíciós párt között megindult az egyeztetés a korábbi nemzetbiztonsági törvény szövegezése alapján. Én úgy gondolom, hogy ez a kilenc hónap, ami elfecsérelõdött a mi szemszögünkbõl, ellenzéki képviselõk szemszögébõl - és végül is a törvény utóbbi változata is azt mutatja, hogy nagyon sok elõrelépés azért nem történt abban a kilenc hónapban, miközben a két koalíciós párt egyeztette a véleményét -, azonban ez az elfecsérelt kilenc hónap alkalmas lett volna arra, hogy hatpárti megbeszéléseken - nem azért, hogy a végsõ szöveg hatpárti legyen -, hatpárti megbeszéléseken, egymás véleményét, a nemzetbiztonsági szolgálatok véleményét, a kormányzó pártok véleményét egyeztetni lehetett volna az ellenzék véleményével.
Hangsúlyozom még egyszer, vannak olyan törvények bizony ebben a Házban, amelyeknél sokkal fontosabb az elõkészítés alapossága, mint a parlamenti vita. Legyen ilyen egy alkotmány, legyen ilyen a Házszabály, és a kétharmados törvények nem azért fontosak, mert valaki egyszer melléjük tette azt, hogy kétharmaddal kell azt elfogadni, hanem azért fontosak, mert a szabályozás tárgya olyan, ami miatt minél nagyobb konszenzusra kellene törekedni. Hát egy ilyen törvényjavaslat a nemzetbiztonsági törvényjavaslat, és én magam is nagyon sajnálom azt, hogy nem sikerült korábban elérni, hogy nem egy, nem kettõ, hanem nagyon sok hatpárti ülésen tudtuk volna a véleményünket egyeztetni, hogy minél kisebb támadási felület maradjon végül is itt, a parlament ülésén; amely esetleg abból adódik, amit Lusztig Péter képviselõtársunk is elmondott, hogy nincsenek kellõ információ birtokában a képviselõk.
(11.40)
Még egyszer: nagyon sajnálom ezt az elfecsérelt kilenc hónapot, és a mai parlamenti vita is azt mutatja, hogy nagyon nagy szükség lett volna rá, hiszen még a kormánypártok részérõl is olyan vélemény hangzott el, amellyel mi, ellenzékiek maximálisan egyet tudunk érteni, és nem azért, mert nekünk jó az, hogy ilyen a kormánypártok részérõl elhangzik, hanem szakmailag megalapozottnak tartottuk ezt a felszólalást.
Az általános vitában, és ma általános vita van, általában a törvényjavaslat egészérõl, részeirõl, szükségességérõl, a szabályozás elvérõl szoktunk beszélni, és általában arról is, hogy mennyire illeszthetõ be az adott szabályozás a magyar jogrendszerbe.
Tóth Pál képviselõ úr, MSZP-s képviselõ, a múlt heti ülésünkön egy új mûfajt vezetett be az általános vitában: összhangban áll-e az én általános vitabeli felszólalásom Tóth Pál képviselõ úr véleményével. Akik ezt múlt héten végighallgatták, tudhatták, hogy nem egy-egy részét elemezve a felszólalásnak, hanem az elejétõl a végéig felszólalásomnak szentelte mondandóját a képviselõ úr. Azonban mi, ellenzéki képviselõk azért ülünk itt többségében, hogy elemezzük és ellenezzük a kormány javaslatát, és mindig rossz emlékû volt az, amikor ilyen ellenvélemények nem hangoztak el a Házban.
Az alkotmányossággal kapcsolatban volt a kétpercesemben alkalmam arra, hogy kitérjek a képviselõ úr felszólalására, azonban egy nagyon fontos észrevételére nem tudtam akkor idõ hiányában kitérni. Én magam is felvetettem azt, hogy sok az öt nemzetbiztonsági szolgálat: a négy hivatal és az egy szakszolgálat. Azonban Tóth Pál képviselõ úr a szószékrõl kijelentette, hogy nemzet ellen való vétek, ha konszolidált viszonyok között hûbelebalázs módjára nekiesne bármilyen hatalom és bármilyen kormány ezeknek a szolgálatoknak.
Miután a képviselõ úr felszólalásának címzettje voltam, a másik címzettje a miniszter úr lehetett volna, de nem feltételezem, hogy ezt a miniszter úrnak címezte, igen kényelmetlenül éreztem magam ezt követõen, hiszen én magam a nekiesésre javaslatot nem tettem, csak felvetettem azt, hogy sok Magyarországnak, Sebõk képviselõtársamhoz hasonlóan, az öt hivatal és az egy szakszolgálat. Ezt meghaladóan én nem részleteztem, nem tudom, a képviselõ úr a hûbelebalázs módjára mit értett. A nemzet ellen való vétek pedig egy szónoki fogáson kívül egy szakmai melléfogás, képviselõ úr, hiszen a nemzetbiztonsági szolgálatokat lehet átszervezni, szakmailag, szakszerûen, vagy félreorientáltan, megszüntetve ezáltal a kettõs, a hármas és a négyes párhuzamosságokat is a tevékenységeik során. Én nem gondolom, hogy a klasszikus értelemben vett titkosszolgálat, egy hírszerzés és egy elhárítás kiépítése nemzet elleni vétek lenne.
Felmerült egy olyan javaslat is, és itt még egyszer visszautalok Sebõk képviselõ úr beszédére, hogy a Katonai Felderítõ Hivatal sok feladatát elláthatná az Információs Hivatal. Elismerve azt, hogy a harcászati felderítõ feladat fontos és speciális, ez a HM körébe tartozzék, minden bizonnyal megoldható lenne a honvédvezérkaron belül. A Katonai Biztonsági Hivatal feladatát a teljes profilhasonlóság miatt viszont a Nemzetbiztonsági Hivatal feladatkörébe lehetne utalni. Rengeteg párhuzamosságot lehetne elkerülni, ésszerûbbé tenné, veszélytelenebbé tenné még a szolgálatban részt vevõ munkatársak feladatát is.
Ismétlem még egyszer: nem hiszem, hogy egy ilyen gondolat, egy ilyen felvetés, vagy megoldási javaslat nemzet ellen való vétek lenne.
A továbbiakban szeretnék szólni a szervezett bûnözésrõl. A korábbi törvényjavaslat sokkal részletesebben próbálta a szervezett bûnözés és a nemzetbiztonság kapcsolatát tárgyalni. Azonban nem tudott megbirkózni a korábbi javaslat ezzel a feladattal, bár az én véleményem az, hogy nem is ennek a törvényjavaslatnak lett volna a dolga, hogy ezzel megbirkózzék, hiszen amíg ezt a Büntetõ Törvénykönyvünk nem szabályozza, elég nehéz feladatra vállalkozott volna a nemzetbiztonság. Ezért az új javaslat részben kihagyta a törvénybõl, de csak részben.
Részben azért, mert elmaradt az értelmezõ rendelkezésekbõl is, azonban megmaradt az Információs Hivatal 4. szakaszának c/ pontjában, hogy a Hivatal információkat gyûjt a külföldi szervezett bûnözésrõl. Szeretném megkérdezni, hogy mi a külföldi szervezett bûnözés? Magam sem tudtam, ezért az igazságügy- miniszter úrhoz fordultam még tavaly õsszel, és kértem az õ elõzetes, illetõleg a tárca elõzetes véleményét arról, hogy mi a szervezett bûnözésnek az eddigi ismereteink szerint a fogalma. Bár nem a teljesség és nem a pontosság igényével, ezt hozzátette az igazságügy-miniszter úr, mert ez még folyamatban van, de tíz nagyon fontos ismérv körül tudja megfogalmazni a szervezett bûnözés fogalmát, és a tíz ismérv közül az egyik az, hogy a szervezett bûnözés nemzetközi mobilitása földrészekre terjed ki.
Ebbõl nem az a hír, hogy nemzetközi kapcsolatai vannak a szervezett bûnözésnek, és hogy több országra kiterjed. Ebbõl az a hír számomra, hogy földrészekre terjed ki, tehát evidencia a szervezett bûnözésben a külföldi kiterjedtsége, kapcsolata.
Én nagyon sajnálom, hogy elég komoly szakmaisággal indult meg az a vita a szervezett bûnözés körül, ami a nemzetbiztonsági törvény benyújtását követõen az MSZP és az SZDSZ között elindult, és hogy ez ezzel a megoldással fejezõdött be, mint ami végül is a nemzetbiztonsági törvényünkbe bekerült. Ez egy zsákutca volt a megoldását tekintve.
Valójában tehát a nemzetbiztonsági hivatalok közül az Információs Hivatal és a Katonai Biztonsági Hivatal foglalkozik a szervezett bûnözéssel, és miután azt a fogalmat, hogy mi a szervezett bûnözés, Magyarországon senki nem definiálta, ma szervezett bûnözés az, amit a nemzetbiztonsági hivatalok annak minõsítenek.
Egy látszólagos megszorítást tesz a törvényjavaslat két helyen. Az egyik az, hogy különösen, tehát megírja, hogy a szervezett bûnözéssel különösen, a másik körben pedig, hogy a szervezett bûnözésen belül mivel foglalkozhat. Most mind a kettõ egy olyan látszólagos megszorítás, miután nem taxációt tartalmaz, egy olyan látszólagos megszorítás csak, hogy mégiscsak azt bizonyítja, hogy szervezett bûnözéssel foglalkozhat a nemzetbiztonság, bármelyikkel foglalkozhat, bármelyik formájával a bûnözésnek, és attól lesz szervezett, hogy õ maga annak minõsíti. S tessék végiggondolni, hogyha az elkövetõk, a gyanúsítottak között, az orgazdák között, bárkik között van egy külföldi, akkor az külföldinek minõsül-e, ha a bûncselekmény tárgya, amire a szervezett bûnözést elkövetik, külföldi eredetû, akkor már idetartozik. Tehát ez, úgy gondolom, hogy nem megoldás, ami bennemaradt a nemzetbiztonsági törvényben, mert ez felhatalmazást ad arra, hogy a nemzetbiztonság bizony a bûnözés bármelyik formájával foglalkozhassék.
A nemzetbiztonsági szolgálatok tevékenysége egyébként is a bûnüldözés területén az én megítélésem szerint veszélyes és ésszerûtlen. Ki lesz a gesztor szerepében, ki lesz az, aki rendszeresen ezt a párhuzamosságot, vagy néha háromszoros párhuzamosságot irányítani fogja? Ki lesz az, aki ezt a sok és folyamatos egyeztetést meg tudja oldani? Vannak olyan bûncselekményi tényállások, amelyekkel egyszerre foglalkozik a négy nemzetbiztonsági hivatal, ugyanakkor a rendõrség hatáskörébe is tartozik. Ez egy olyan koordinációs munkát igényelne, ami az én megítélésem szerint a munka hatékonyságát veszélyezteti, sokkal költségesebbé teszi, és ismétlem még egyszer, a szolgálatok munkatársaira nézve jelenthet veszélyt.
A törvényjavaslat ugyan rögzíti, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok nyomozóhatósági jogkört nem gyakorolnak, azonban a nyomozás elrendeléséig végzik több köztörvényes bûncselekménynek a felderítését. Ilyen a külföldre szökés, a faji, a vallási csoport elleni bûncselekmény, a rémhírterjesztés. A javaslat még egyéb más bûnügyi területen is információ gyûjtésére kötelezi a nemzetbiztonsági szolgálatot. Nagyon érdekelt volna ebben a körben a rendõrségnek a véleménye. A jogalkotási törvény 27. szakasza szerint a szabályozásban érdekelt országos hatáskörû szervek vezetõi véleményt nyilvánítanak. S talán nemcsak a rendõrség véleménye lett volna ebben nagyon fontos nekünk, hanem a honvédség véleménye is, hiszen mind a kettõ olyan terület, amelynek a szabályozását érinti a nemzetbiztonsági törvényjavaslat.
Nagyon érdekes lett volna a nemzetközi gyakorlat a szervezett bûnözés üldözésében, hiszen a szervezett bûnözés üldözésének központja az Interpol. Az Interpol alapszabálya viszont kizárja az együttmûködést a titkosszolgálatokkal.
Félõ, hogy ezekre az általam említett párhuzamosságokra az egyik indok pontosan ez.
(11.50)
Két éve, amikor a rendõrségi törvény megszületett, akkor a nemzetbiztonsági szolgálatok hatáskörébe utalt néhány bûncselekményt. A nemzetbiztonsági törvény azonban a mostani benyújtása során újabb lehetõséget biztosíthatott volna arra, hogy azokat a kényszerbõl meghozott párhuzamosságokat most megszüntessük, legalábbis a minimálisra korlátozzuk. A nemzetbiztonsági törvényjavaslat 5. § i) pontja például a faji, vallási csoport elleni bûncselekményekkel és a terrorcselekményekkel foglalkozik. Ugyanezt szabályozza a rendõrségi törvény a 69. §-ában, azonban mind a kettõnél attól függ, ki jár el az ügyben, hogy a bejelentés hova érkezett. Talán ez a törvény lehetõséget biztosíthatott volna arra, hogy ezeket a párhuzamosságokat és - idézõjelben mondom: - "véletlenszerûségeket" megszüntessük.
Visszatérve a nemzetbiztonsági szolgálat és a rendõrség kapcsolatára: megítélésem szerint olyan bûnügyi területen is tevékenykedik a nemzetbiztonság, ahol nem indokolt a szuverenitás, az alkotmányos rend és a nemzetbiztonsági érdek védelme. Ahogy Kõszeg úr fogalmazott: a klasszikus, szikár meghatározáshoz képest a mi nemzetbiztonsági javaslatunk feladatkatalógusa terjengõs és fontoskodó - egyetértek vele. A nemzetbiztonsági szolgálatok információgyûjtõ és felderítõ tevékenysége adott bûncselekményeknél egyben azt is jelenti, hogy a nemzetbiztonsági szolgálat jogosult a lakásátkutatásra, jogosult a levélfelbontásra, vádalkukötésre, testi kényszer alkalmazására, lõfegyverhasználatra. S ezt még egyszer azért mondtam el, hogy amíg a párhuzamosság csak a papíron él, addig talán nem hord annyi veszélyt, mint amikor a gyakorlatban valósul meg az efféle párhuzamos tevékenység.
És itt mégiscsak el kell gondolkodnunk azon, hogy miért nem gyomlálódik ki már a törvénybõl ez a sokféle párhuzamosság. Magam abban láttam volna a megoldást, hogy a titkosszolgálatok végezzék a Kõszeg úr által megfogalmazott szikár, ám klasszikus meghatározású feladatkört - a felderítési, elhárítási feladatokat -, s ha eközben köztörvényes bûncselekményre utaló adatokat fedez fel, úgy azt információként adja át például a rendõrségnek. De nem mindent! Ugyanis a nemzetbiztonsági szolgálat bármely adatkezelési rendszerbõl adatokat kérhet és azokba betekinthet. Ez azt jelenti, hogy akár az adóhatóság, akár a pénzintézetek nyilvántartásait is igénybe veheti. E törvényjavaslat 41. §-a rögzíti, hogy az adatbetekintés tartalma államtitoknak minõsül. A 42. § szerint a nemzetbiztonsági szolgálatok a birtokukba került adatokat csak az adatbetekintés elrendelésének alapjául szolgáló célra használhatják fel, kivéve, ha az adat hivatalból üldözendõ bûncselekményi tényállás megvalósítására utal vagy más nemzetbiztonsági szolgálat irányába tájékoztatási kötelezettséget alapoz meg.
Többször elolvastam ezt a láncsort, ugyanis számomra ez azt jelenti, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok gyanú esetén betekinthetnek banktitoknak vagy adótitoknak minõsülõ ügyekbe. Majd ugyan itt nem igazolódik be az a gyanú, ami miatt a lehetõségük megteremtõdött arra, hogy megismerjék ezeket az információkat, de utóbb ezt átadhatják annak a rendõrségnek például, amely maga a saját jogán nem veheti igénybe ezeket az eszközöket. Hiszen a rendõrségi törvény 68. §-a azt mondja, hogy két évnél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendõ esetekben élhet csak a rendõrség e jogával, és a kapott információt õ maga másra nem használhatja fel. Szerettem volna megkérdezni, hogy összhangban áll-e ez például a banktitokról szóló törvénnyel; célszerû-e az, hogy a nemzetbiztonság úgy szerezhet meg adatot, hogy miközben az államtitok, õ átadhatja egy olyan szervnek, amelyik egyébként a saját jogán nem jogosult ezeket az adatokat megszerezni.
Más területrõl is szeretném elmondani a kifogásaimat. A javaslat 1. §-ában polgári nemzetbiztonsági szolgálatoknak nevezi az Információs Hivatalt és a Nemzetbiztonsági Hivatalt, valamint a szakszolgálatot. Próbáltam megfejteni, hogy mitõl kapta az elnevezését, hogy "polgári" a nemzetbiztonsági szolgálat, hiszen ennek a javaslatnak a 75. §-a szerint, ahol a törvény fegyveres erõt és fegyveres testületet említ, ott a polgári nemzetbiztonsági szolgálatot is érteni kell. A nemzetbiztonsági javaslatból és a szolgálati jogviszonyról szóló törvényjavaslatból is kiderül, hogy rendfokozattal járó hivatásos személyek a munkatársak, magyarul: tiszti rangokat viselnek. A gazdasági és a politikai hírszerzés inkább tisztviselõi feladat, és így talán jogos lenne a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok elnevezése is.
A katonai nemzetbiztonsági szolgálatokkal, szervezetükkel kapcsolatos észrevételem az, hogy a Katonai Felderítõ Hivatal és a Katonai Biztonsági Hivatal oszágos hatáskörrel a Magyar Honvédség részeként mûködik. Az én megítélésem szerint egy szervezeti hierarchiában értelmezhetetlen az a megfogalmazás, hogy mit jelent az, hogy "részeként". Egyébként az irányítás körében is igen komoly problémát jelent ez a megfogalmazás.
Az irányítás körébõl kifogásolom a 10. §-ban azt a megfogalmazást, hogy a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat a kijelölt miniszter irányítja. Ez azt jelenti, hogy a kormány bármelyik minisztere lehet egyben a nemzetbiztonságért felelõs miniszter. Így adott esetben a belügyminiszter is, a honvédelmi miniszter is vagy a pénzügyminiszter is. Amit én kifogásoltam ebbõl az eljárásból, az az, hogy ez felhatalmazást adhat arra, hogy adott esetben a belügyminiszter is elláthassa ezt a feladatot, és a rendszerváltozásnak az egyik nagy vívmánya volt, hogy minél messzebb kerüljön a két tárca és a két felelõsség egymástól. E körben nyilván a legcélravezetõbb az, amit az elmúlt ötéves szokásjogunk is már megerõsített, hogy egy tárca nélküli miniszter az, aki ezt a feladatot el tudja látni, és a kormány megbízásából látja el.
Az irányításon belül rögzíti a javaslat: a miniszter irányító jogkörében a fõigazgatók hatáskörébe tartozó ügyet nem vonhat el. Ezzel részben egyetértek. Azzal nem értek egyet, hogy ez alól valamiféle kivételt nem tud a törvény megteremteni, hiszen az élet nagyon furcsa dolgokat tud produkálni. Mi a teendõ, ha ez mégis fontos lenne? Ki vonhat el vagy ki állíthat meg egy elfajulást, ha ez alól semmiféle kivételt nem tudunk megteremteni? Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fõigazgató kinevezése és felmentése a miniszterelnök hatáskörébe tartozik, és a szakszolgálatnál meg még komplikáltabb, mert három miniszter egyetértése szükséges ehhez.
A nemzetbiztonsági szolgálatok parlamenti ellenõrzését nagyon fontosnak tartom, azonban a megoldás módjával nem értettem egyet. A Házszabály 36. §-a szerint létre kell hozni vizsgálóbizottságot a képviselõk egyötödének kérelmére. Nem tudom, hogy az a fajta vizsgálóbizottság, amit a Házszabály alapján föl lehet állítani, és ez a kvázi vizsgálóbizottság, amire felhatalmazást kap e törvény alapján a nemzetbiztonsági bizottság, milyen kapcsolatban áll egymással.
A törvényjavaslat szerint a bizottság nem jogosult egyedi ügyekkel foglalkozni, illetõleg egyedi ügyekkel kapcsolatos tájékoztatókba betekinteni. Én ellentmondást látok két szakasz között, hiszen az egyik rögzíti, hogy nem jogosult ezzel foglalkozni, a feladatkörében azonban rögzíti egy szakasz azt, hogy a panaszos a nemzetbiztonsági bizottsághoz fordulhat. Ha a panaszosnak és a bizottságnak megadjuk annak lehetõségét, hogy az oda érkezett panasszal a bizottság foglalkozzék, akkor nem tudom elképzelni azt, hogy ezek a panaszosok ne csupa egyedi ügyekben kérnének orvoslási lehetõséget a bizottságtól. Ennek a feloldását nem láttam a törvényjavaslatban.
Más terület: ha egy országgyûlési képviselõre vagy a vele közös háztartásban élõ hozzátartozójára vonatkozóan információgyûjtõ tevékenységet végez a nemzetbiztonság, akkor a törvényjavaslat szerint a miniszter értesíteni köteles a bizottság elnökét vagy alelnökét. Errõl Wachsler képviselõtársam már részletesen beszélt, én azonban mindig csak a Házszabályhoz szeretnék visszamenni. A Házszabály 74. §-a azt mondja, hogy a bizottság alelnöke az elnök által rábízott feladatokat látja el. A mi Házszabályunk a bizottság elnökét úgy tekinti, mint az elsõt az egyenlõk között. A bizottság elnöke az, aki megtestesíti ugyan a bizottságot, de a Házszabályban nem önállósulnak a bizottsági elnök jogai. Éppen ezért nem tudom értelmezni ezt a szakaszt, ugyanis ha a Házszabály alapján a bizottság elnökéhez információ érkezik, a bizottság elnöke tájékoztatja errõl a bizottság tagjait. Ha a javaslat ezzel a megoldással azt szerette volna elérni, hogy ez a bizottsági elnök vagy alelnök, aki a megfelelõ információkat megkapta, kvázi titoktemetõként tartsa ezt az információt magában, akkor is el kellett volna valahol varrni ezt a szálat, mert így az én megítélésem szerint a Házszabály általános szabályai szerint a bizottság elnöke ezt az információt meg fogja osztani a bizottság tagjaival.
(12.00)
Hogy ez politikailag mennyi lehetõségre ad okot, ezt Wachsler képviselõ úr már elmondta, hiszen az elnök és az alelnök mindig különbözõ pártból kerül ki. Ha azonban a jogalkotó azt akarta ezzel elérni, hogy a bizottság elnöke - vagy alelnöke, mindegy kit fog felhatalmazni végül a törvény - a tudomására jutott titkot, azt hogy egy képviselõ ellen ilyen eljárás folyik, köteles megtartani, akkor pedig ezt a mondatot tovább kellett volna folytatni, és valahogy úgy befejezni, hogy ezt nem hozhatja a bizottsági tagok tudtára. Bár hozzáteszem, hogy az én megítélésem szerint ezt is csak a Házszabályban lehetne megtenni.
Volt egy olyan része a törvényjavaslatnak, amely kitért arra, hogy a honvédelmi bizottság mikor, milyen körülmények között köteles zárt ülést tartani. Ismét csak a Házszabályra hívnám fel az elõterjesztõ figyelmét, mert a Házszabály e részében nagyon kielégítõen szabályozza azt, hogy államtitok, szolgálati titok és az egyéb adat védelme. Nincs szükség arra, hogy egy törvény határozza meg azt, hogy az Országgyûlés egy bizottsága mikor tartson zárt ülést.
A legsúlyosabb házszabályi kifogásaim azonban a 19. §-sal kapcsolatban vannak, szinte az egész 19. §-sal. Ez a szakasz olyan speciális jelölési szabályokat tartalmaz a bizottságra nézve, amelyek nem illeszthetõk az általános szabályaink közé.
A Házszabály 31. §-a részletezi, hogy a bizottság tagsága hogy jön létre. A frakcióvezetõ ajánlást készít, a házbizottság elé terjeszti, s a Házszabály alapján erre késõbb senki más, csak az érintett frakció vezetõje tehet módosító javaslatot. Ez egy olyan általános szabály, amely alól a Házszabályunk nem ad felmentést. Szerintem nem állapíthat meg ezzel szemben törvény sem eltérõ szabályokat, mint amilyen szabályokat megállapít erre vonatkozóan a Házszabály.
A jelölés érvényessége tekintetében az Országgyûlés elnöke, illetõleg szavazattöbbséggel a bizottság dönt. Én nagyon örülök, hogy erre Sebõk képviselõ úr kitért. Hogy az általános vita eddigi szakaszában és vezérszónokként ilyen részletekrõl nem szóltam, annak az volt az oka, hogy azt vártam, és erre kértem is az elõterjesztõt, hogy tegye meg ezt a kétféle, az alkotmány és a Házszabály összhangjával kapcsolatos módosító sorozatát - a kormány nem tette meg.
Addig nem kívántunk az ilyen részletekrõl szólni, - amit egyébként hiányolt Sebõk úr. Nyilván az ellenzéki pártok ezt rögtön észrevették. Észrevették azt, hogy egy többpárti parlamentben lehetõséget biztosítani arra, hogy ilyen kérdésekben az Országgyûlés elnöke vagy egy bizottság többségi szavazással döntsön, ez egy idegen test egyébként az egész többpárti parlament mûködésében. Megint szeretnék visszatérni, hogy amíg ennek a lehetõségét a Házszabály nem teremti meg, addig szerintem erre egy törvényjavaslat vagy egy törvény nem tehet javaslatot - illetõleg javaslatot tehet, kérdés, hogy alkotmánysértõ lesz-e vagy sem.
Gondolkodtunk korábban azon, hogy ne a végrehajtó hatalom és ne a nemzetbiztonsági tárca nélküli miniszter készítse el adott esetben azt a házszabály-módosítást, ami a Házszabállyal való összeegyeztethetõségét teremtette volna meg. Én ezzel maximálisan egyetértek. Nem elõször került volna a Ház olyan helyzetbe, hogy kétféle úton megy egy-egy politikai döntésnek az elõkészítése. Volt már rá példánk, hogy az alkotmány módosítását meg kellett oldani egy törvény módosítása vagy egy törvény megszületése miatt, és a kettõt párhuzamosan csináltuk. Egy parlamenti politikai döntést kellett volna elõzõleg a Házszabály módosítására megalkotni.
A javaslat szerint a bizottság tagjai nemzetbiztonsági védelemben részesülnek. Bár a javaslat nem fogalmazza meg - és ezt is kifogásoltam már, hogy mi a nemzetbiztonsági védelemnek a fogalma -, a célját meghatározza, ami így szól, hogy "Meghatározott személyek tevékenységéhez kötõdõ, védett információk megszerzését célzó leplezett törekvéseket elhárítja." Ez a törvénybeli fogalma. Ha ez a védelem a célját eléri, be tudja tölteni a feladatát, úgy nem kell tartani attól, hogy a köztársasági elnök, a miniszterelnök vagy az Országgyûlés elnöke - és sorolhatnám mindazt a 12 kört, ami az 1. számú mellékletben van -, jogellenes céllal befolyásolhatóvá vagy jogellenes céllal támadhatóvá válnak. Ahogy a bizottsági ülésen fogalmaztak, ez a zsarolhatóság ellen szól. Ha viszont a védelem nem, vagy csak hiányosan tudja betölteni ezt a feladatát, akkor tartani kell attól, hogy a miniszterelnök, a köztársasági elnök, az Országgyûlés elnöke - és megint nem mondom el azt a tizenkettes felsorolást, ami az 1. számú mellékletben van - esetében, ezeknél a személyeknél is csak hiányosan fogja betölteni a feladatát.
Ezért nem értem azt, hogy a védelem alatt állók közül miért veszi ki ez a törvényjavaslat azt a három kört, amelyet nemcsak védelemben részesít, hanem elõzetes ellenõrzési kötelezettséggel terhel.
Más kérdésben: a szolgálati viszony szabályozása. Nagyon örültem, amikor megkaptuk a múlt heti csomagban a hivatásos szolgálati jogviszonnyal összefüggõ új törvényjavaslatot, mert ez már valóban nagyon nagy hiányossága az elmúlt éveknek, és már korábban meg kellett volna hozni ezt a törvényt. Azonban amikor megláttam, hogy ez a törvény több mint 300 szakaszos törvény, akkor gondolkodtam el azon, hogy az ebben a törvényjavaslatban szereplõ összesen négy szakasz, amit egyébként is nagyon hiányosnak és felületesnek tartottunk, egyáltalán alkalmas-e valamit szabályozni abból a mérhetetlen nagy anyagból, amelyet egyébként a szolgálati törvény - ismétlem még egyszer - több mint 300 szakaszban próbál megfejteni.
A jogszabályszerkesztés szempontjából nagyon kifogásolható volt az a rendelkezés, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok fõigazgatói kezdeményezik a nemzetbiztonsági szempontból különleges fontosságú állami szerveknél a munkaviszony létesítését. Ugyanis nem világos az, ki dönti el, hogy mi a "nemzetbiztonsági szempontból különleges fontosságú állami szerv". Ezt is a Nemzetbiztonsági Hivatal maga fogja eldönteni?
Az sem világos, hogy az indokolás miért rögzít olyan dolgokat, amelyeket nem tartalmaz a törvényjavaslat, hiszen az indokolás azt mondja, hogy a munkaviszony mindig a vezetõ tudtával jön létre. Ha ez így van, akkor ennek az érdemi rendelkezésekbõl kellene kiderülnie, ha viszont erre csak az indokolás hivatkozik, akkor át kellene helyezni az érdemi rendelkezések közé.
De azon is elgondolkodtam, mit jelent az indokolásban az, hogy a "vezetõ tudtával", hiszen vezetõ egy brigádvezetõ, vezetõ a munkahelyi vezetõ, az intézményi vezetõ. Nem mindegy, hogy ki gyakorolja a munkáltatói jogot - egy osztályvezetõ, a munkaügyis, az igazgató stb. - meghatározott személyek vonatkozásában.
A törvényjavaslat 68. §-a rögzíti, hogy a szolgálatok minõsítõként nem vonhatók perbe. Túl azon, hogy a perbe vonás a polgári perrendtartásban egy szakkifejezés, valószínû, itt a törvényalkotó arra gondolt, hogy nem lehet ellenük pert indítani, illetõleg egy másik perbe nem vonhatók be. Ez egy nehezen értelmezhetõ szakasza az egész törvénynek, hiszen ki vonható akkor perbe. Ez a fajta per arra irányul, hogy a minõsített adat veszélyeztet-e konkrét nemzetbiztonsági érdeket - és ezt a bíróság fogja megállapítani.
Végezetül azzal az ügyésszel szeretnék foglalkozni, aki a nemzetbiztonsági vádalkuban részt vesz. A rendõrségi vádalku során az ügyész valós mérlegelést tud elvégezni, mert ismeri a bûnüldözéshez füzõdõ minden érdeket. A nemzetbiztonsági ügyben eljáró ügyész vagy ismeri az ügy minden részletét - és ehhez megfelelõ adatok ismeretében kell lennie -, vagy egyszerûen csak megrendeli a nemzetbiztonság az ügyésztõl ezt a megállapodást, és ezáltal nem hozza olyan helyzetbe, hogy minden lényeges információ birtokában tudjon az ügyész dönteni.
Én nem feltételezem azt, és egészen biztos vagyok benne, hogy egyetlenegy ügyész sem lenne, aki ilyen feladatra vállalkozna. Tehát a helyzet az, hogy ismerni kell az ügyésznek az ügy minden lényeges körülményét ahhoz, hogy a vádalkuban a vádalkuhoz szükséges döntést meg tudja hozni. Ha viszont ismeri az összes lényeges elemét ennek, akkor nem értem, hogy miért nem vonatkozik rá például az a védelem, mint ami a bíróra vonatkozik, hiszen a bíró egy eljárás elején, közepén mindig sokkal kevesebb információ birtokában van, mint az az ügyész, aki egy eljárás vége felé a teljes ismeret anyagában egy vádalkuhoz szükséges megállapodást megköt.
(12.10)
Ezt hiányoltuk a törvényjavaslatból. Az általános vitában tett kifogásaink egy része olyan volt - a maiban is és a vezérszónoki vitában is -, amelynek módosítására csak a kormány vagy csak az elõterjesztõ tudott volna megfelelõ módosítássorozatot benyújtani, hogy megteremtse az összhangját az alkotmánnyal és a Házszabállyal. Ilyen volt a szervezetátalakítás kérdése is. Ebben nyilván - annak ellenére, hogy mi nem készítettünk módosító indítványt - igyekeztünk meggyõzni a kormányt és az elõterjesztõt álláspontunk helyességérõl.
A kifogásaink másik része azonban olyan volt, melyet módosító indítvány formájában be is nyújtottunk, bár nekem, mint benyújtónak kételyeim voltak afelõl, hogy lehet-e plasztikázni egy olyan törvényjavaslatot, melynek alkotmányosságát és Házszabálynak való megfelelõségét vitatjuk. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)