AKAR LÁSZLÓ pénzügyminisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A költségvetés esetében az általános vita lezárása természetesen egy kicsit más, mint más törvények esetében, hiszen az igazán véres vita majd csak most fog kezdõdni, amikor nem általánosan kell bizonyos problémákat megvitatnunk, hanem nagyon konkrétan millió, milliárd forintokat kell különbözõ rovatokba rátennünk vagy levennünk. Ezért tehát én itt most nem egy teljes körû zárásra, reakcióra vállalkozom, erre majd nyilván a legvégén lesz mód, de azért azt gondolom, hogy a több mint 30 órás vita elég gazdag volt ahhoz, hogy néhány összefüggésre megpróbáljak reagálni.
Ebben a vitában különbözõ síkokon mozogtak a gondolatok; volt egy szegmense, amely ügyrendi összefüggéseket érintett, voltak politikai, társadalmi jellegû észrevételek, volt gazdaságpolitikai rész, és volt egy olyan rész, amely kifejezetten a költségvetés egyes kiadási, bevételi oldalainak szakmai összefüggéseit boncolta. Ebben a sorrendben szeretnék néhány gondolatot fûzni a vitában elhangzottakhoz.
Mindenekelõtt talán az ügyek legegyszerûbb részével kezdeném, ezek az ügyrendi, ügykezelési összefüggések. A kormány az elõírt határidõnek megfelelõen szeptember 30-áig benyújtotta a költségvetési törvényjavaslatot. Itt szeretnék egy apró megjegyzést tenni: a kormány nyújtotta be, és nem a Pénzügyminisztérium vagy a pénzügyminiszter, tehát ez természetesen a kormány költségvetési javaslata, és ekként is kell kezelni.
Ezzel együtt igaz, hogy a plenáris ülésen a megvitatás viszonylag késõn tudott elkezdõdni. Szeretném azonban felhívni a figyelmet, hogy ez pusztán abból a körülménybõl fakadt, hogy az Állami Számvevõszék véleménye - amit szintén törvény ír elõ, hogy be kell nyújtani - egyszerûen csak úgy tudott elkészülni arra az idõpontra, hogy ez volt utána a lehetõ legkorábbi vitamegkezdési idõpont. Ez ismét felhívja a figyelmet arra, hogy egyszer nyugodtabb körülmények között végig kellene gondolnunk azt, hogy hogy is ütemezzük ezeknek a különbözõ jelentéseknek, tárgyalásoknak az elkészítési határidejét. Szeretném hangsúlyozni, hogy a kormány oldaláról itt semmiféle késedelem nem történt.
A vita többször érintette azt a sajnálatos körülményt, hogy a társadalombiztosítási alapok költségvetésének vitáját sajnos nem lehetett megkezdeni párhuzamosan a központi költségvetésével, sõt, sajnos a mai napig nem történt még meg ennek a benyújtása, noha most már tényleg várjuk, hogy pillanatokon belül sor kerül rá.
Ezzel kapcsolatban is szeretném elmondani, mi is úgy gondoljuk, hogy ez természetesen nem jó, azonban a költségvetés elkészítése jelenleg az önkormányzatok hatáskörében van, a kormány annyit tehet, hogy az elkészített és átadott költségvetést benyújtja a parlamentnek. Az is köztudott, hogy itt lényeges viták zajlottak, amely viták nem oldódtak meg teljesen eddig a pillanatig. A Háznak ezt az egész összefüggésrendszert is egyszer, nyugodtabb pillanatokban végig kell majd gondolnia.
A harmadik ilyen jellegû összefüggés, amit többször hallottunk, az adótörvények párhuzamos tárgyalásának az ügye.
(12.50)
Én azt hiszem, itt lehet érvelni minden megfontolásból. Tehát lehet azt mondani, hogy az az egészséges, ha elõször az adótörvényeket tárgyalja meg a Ház, és csak jóval késõbb tér rá a költségvetés vitájára. De abban is van valami, ha párhuzamosan tárgyal a Ház, hiszen ezek kölcsönösen összefüggõ dolgok.
Hadd hívjam fel a figyelmet egy elméletileg létezõ lehetõségre, amit gyakorlatilag senki nem vetett föl: ugye, természetesen, mondjuk, a személyi jövedelemadónál mi 480 milliárdos bevétellel számoltunk, és ehhez tartoznak a megszületett különbözõ táblaelképzelések. De ha itt most valaki fölállt volna és azt mondta volna: kérem szépen, én úgy látom, hogy 400 milliárd is teljesen elég a személyi jövedelemadóból, mert zseniális javaslataim vannak, hogy 80 milliárdot a kiadási oldalon hol lehet reális, reformléptékû intézkedésekkel megalapozni; ez nyilván új összefüggésrendszert nyitott volna a személyi jövedelemadóval kapcsolatos gondolkodás számára. Sajnos, ez nem történt - és hát nyilván nem véletlen, hogy nem történt. Csak úgy elvileg szeretném jelezni, hogy ez se feltétlenül bûn, ha párhuzamosan történik ennek a kettõnek a tárgyalása; kétségkívül, most nagyon egybeesett ez a sok ügy, amit párhuzamosan a Háznak néznie kell. Tehát máskor meg kell próbálnunk ezt egy kicsit másképp ütemezni - errõl már az elõzõ vitákban beszéltem.
Tehát én végsõ soron úgy látom: noha nem biztos, hogy teljesen szerencsésen alakultak ezek a dolgok, de az érdemi munka ezzel együtt elvégezhetõ - mint ahogy a Ház elég szépen elõre is haladt az érdemi munkában.
A második gondolatkör, ez a gazdaságpolitikai összefüggésrendszer, amire szeretnék kitérni. Én azt hiszem, a vita egyértelmûen tükrözte, hogy a '96-os költségvetés mögötti gazdaságpolitikáról nem lehet önmagában '96 alapján beszélni, hanem itt egy kettõs meghatározottsága van az ügyeknek. Az egyik egy szélesebb ívû, tulajdonképpen a '90-'95 között történtek, az egész átmenet problematikája. A másik pedig az ez év márciusában elkezdett stabilizációs program összefüggésrendszere. És ez az a két összefüggésrendszer, ami igazán elhelyezi '96 mozgásterét.
Ami az elsõt illeti: én nagyon örültem annak, hogy itt és most a parlamentben egy nyugodt, higgadt szakmai eszmecsere bontakozott ki arról, hogy tulajdonképpen mi is a gazdaságpolitikai helyzet Magyarországon; vagy legalábbis ez volt a vita nagyobb részére jellemzõ - nemcsak a kormánypárti padsorokból. Talán nem hangsúlyozzuk eléggé - és erre ilyen napirend elõtti, meg egy-két perces viszontválaszok nyilván nem adnak lehetõséget, meg nem is jellemzõ a Ház stílusára, hogy ezekben a pengeváltásokban a szakmaiság talaján álljon -, szóval, talán nem hangsúlyozzuk eléggé, hogy valóban egy nagyon súlyos gazdasági válság, egy gazdasági visszaesés játszódott le Magyarországon az elmúlt években. A szaksajtó is sokszor mondja - és itt a vitában is elhangzott -, hogy ez nagyságrendjét, mértékét tekintve a legdrámaiabbakhoz hasonló, ami ebben az évszázadban Magyarországon megtörtént.
Ugye, ez a visszaesés, ez valami hasonló ahhoz, ami a nagy gazdasági világválság idején, a 30-as évek elején történt Magyarországon. Sõt, a fiatalabb történelmünkre visszautalva, ugye, hosszú ideig abból vezettünk le mindent, hogy nagy cserearányromlás érte Magyarországot, óriási veszteségek, és milyen késve reagált erre az ország. Ha emlékeznek arra, ugye, akkor mindig 20 százalékos cserearányromlásról beszéltünk, ami a nemzeti jövedelem 10 százalékának elvesztését jelentette. Kérem szépen, itt most a GDP 20 százalékot csökkent néhány év alatt. Tehát tényleg nagyon súlyos, drámai mértékû gazdasági visszaesés következett be Magyarországon. Most itt nem kívánok foglalkozni azzal, hogy milyen okokból következett be; ugye, itt egy világrendszer omlott össze körülöttünk, piacok vesztek el, vállalatok tûntek el, munkahelyek tûntek el. Nem az az összefüggésrendszer érdekes itt most már elsõsorban, hogy ebben most milyen szerepe volt különbözõ tényezõknek, különbözõ megtett vagy meg nem tett intézkedéseknek - nyilván ennek is van fontossága -, de itt most a jelen és a jövõ szempontjából az az érdekes, hogy mi az a szituáció, mi az a gazdasági szituáció, ami kialakult.
És sajnos, bármennyire népszerûtlen errõl beszélni, meg kell mondanunk, ha egy országban egyszerûen 20 százalékkal visszaesik az a jövedelem, amit elõállítanak, akkor azért ennek valami következménye kell hogy legyen arra, hogy mennyit lehet egy országban úgy együttesen fölhasználni. És ebben az összefüggésrendszerben, ha megnézzük a statisztikai számokat, azok azt mutatják, hogy mondjuk a mélyponton, '93-ban a reáljövedelem 11 százalékot mérséklõdött - mondjuk a '89-es idézõjelbe vett "békeévhez" képest -, vagy a lakossági fogyasztás 8 százalékot mérséklõdött. Tehát egyik oldalon egy 20 százalékos visszesés a megtermelt jövedelmekben, a másik oldalon egy 8 százalékos visszaesés a lakossági fogyasztásban.
Innen következnek a problémák. És ha ezt most tovább nézzük, akkor ennek egyéb oldalai is vannak. Ezzel összefüggésben van egy megugró külkereskedelmi mérleghiány, van egy nagy fizetésimérleg-hiány, úgy zárójelben, van egy óriási államháztartási hiány és van egy borzasztóan elcsúszott fogyasztás-felhalmozás arány. Én azt hiszem, a teremben sokan jártak politikai gazdaságtanra különbözõ egyetemeken, és emlékeznek még arra, hogy a fogyasztás-felhalmozás aránya a szocializmusban 25:75 kell legyen, a nemzeti jövedelemben mérve; az a GDP-ben mérve inkább olyan 70:30-nak felelne meg. De most felejtsük el ezt az egészet, és olvassunk nyugati szakirodalmat, hogy mit tekintenek olyan fogyasztás-felhalmozás aránynak, ami egészséges, olyan beruházási rátának, ami egészséges; hát az is olyan 25 és 30 százalék között van.
Ugye, ebben az országban 20 százalék alá süllyedt a beruházási ráta. Egy korábbi vitában már elmondtam azt az összehasonlítást, amit Magyarország és Ausztria között végeztek el a KSH-ban, '93-ra vonatkozóan - illetve ott más országokhoz is hasonlítottak, de most itt a magyar-osztrákot hadd mondjam -, ami azt mondja, hogy Magyarország '93-ban, egy fõre vetítve az osztrák jövedelemnek a 32 százalékát tudta elõállítani, miközben az osztrák fogyasztásnak a 42 százalékát fogyasztotta és az osztrák beruházásnak a 16 százalékát beruházta. Itt egy csomó módszertani problémát föl lehet vetni, hogy egészen pontosan nem jók ezek a számok, de a tendenciát világosan mutatják.
Szóval, tisztelt Ház, az egész probléma ebbõl a helyzetbõl fakad. Tehát nem arról van szó, hogy valahol egy gonosz pénzügyminiszter, nagy bajsszal kitalálja, hogy hogyan lehetne a magyar lakosságot nyomorítani, hanem arról van szó, hogy ez az ország ennek az évszázadának az egyik legnagyobb gazdasági válságába került, és ezt a válságot valahogyan kezelni kell. Kétségkívül, az elõzõ négy évben is valamilyen mértékben megtörtént a kezelése ennek, valamilyen mértékben a belsõ felhasználás csökkent; csak nem abban a mértékben, ami megfelelõ lett volna a veszteség nagyságához, amit az ország elszenvedett.
Ebbõl a problémából nem lehet pusztán azzal a gazdaságpolitikai recepttel kikerülni, amit a 70-es években is próbáltak az akkori kormányzatok: tehát hogy majd csinálunk egy kicsike kis ütemkülönbséget a növekedés és a lakossági fogyasztás, a belsõ felhasználás növekedése között. Kérem szépen, ez a politika, dollárban mérve, akkor súlyos milliárdokat jelentett veszteségként Magyarországnak. A mai adósságteher jelentõs része pont ebbõl a politikából fakad; akkor is az volt az illúzió, hogy majd egy ilyen jelentõs növekedés mellett valahogyan rendbehozzuk, apránként, fokozatosan az egyensúlyunkat, ezeket a megbomlott arányokat, és akkor majd jobb lesz, és az egészet finanszírozzuk eladósodásból.
Hát akkor se sikerült, és ráadásul most még a hátunkon cipeljük a korábbi idõszakból levõ óriási adósságterheket. Egy alig-adóssággal rendelkezõ ország nyilván könnyebben tud új pénzeket felvenni és igazi adósságnövekedést produkálni, mint már egy elég jelentõsen eladósodott ország. Erre is, azt hiszem, teljes joggal mutattak rá többen a vitában.
Tehát sajnos elkerülhetetlen egy olyan gazdaságpolitikai pályakorrekció, ami természetesen egyfelõl szeretné a növekedést továbbvinni, elsõsorban a beruházás-, exportorientált, sõt - szeretném itt nyíltan megmondani - az importot kiváltó, az importtal versenyzõ hazai termelés bõvülését eredményezõ növekedést. De a másik oldalról elkerülhetetlen, hogy ne történjen korrekció a másik összefüggésrendszerben, tehát nevezetesen a fogyasztás szintje tekintetében.
Rátérnék rögtön a másik összefüggésrendszerre, a stabilizációs programmal való összefüggésekre. Én azt hiszem, hogy itt is rengeteg félreértés van a Házban, a fogalomhasználatban is, és talán ez a mostani vita alkalmat ad arra, hogy egy kicsit tisztázzuk a dolgokat. A stabilizációs program nem egyenlõ azzal a stabilizációs törvénycsomaggal, amit a Ház megtárgyalt. Ha emlékeznek rá, a stabilizációs törvénycsomag, az csak a pótköltségvetés elõkészítõje volt; a pótköltségvetéshez szükséges lépéseket, tehát a különbözõ elõirányzat- módosításokhoz tartozó, rendszerszerû változásokat gyûjtötte csokorba - zárójelben mondom, hogy nem is önmagában csak ez a törvény, mert elõtte is volt külön törvény, mondjuk, a fogyasztási adóval összefüggésben, ami szintén beletartozott -, tehát ez csak egy kis szegmense, egy lényeges szegmense, de egy szegmense volt az egész csomagnak.
Maga az egész csomag, az tulajdonképpen három nagy dologból állt. Ezt azért szeretném itt is hangsúlyozni, mert ez a három nagy dolog folytatódik a '96-os gazdaságpolitika és a '96-os költségvetés-politika esetében is. Ugye, az egyik, amit azért általában az országban pozitívan fogadtak a szakkörök is és az emberek is, ez az egész árfolyam-politikának a megváltoztatása: az egyszeri nagy leértékelés és a vámpótlék bevezetése. Világosan látszik, hogy ennek hatása van, világosan látszik, hogy az exportdinamika elég szép, és világosan látszik, hogy a már hosszú évek óta tartó importnövekedést sikerült megtörni. Ez egy óriási dolog, mert ebben még a szakértõk se nagyon hittek, hogy egyáltalán lehetséges végrehajtani, és megvalósult.
(13.00)
Kétségkívül ehhez egy óriási pénzügyi löketet kellett adni az importnak. Tehát átmenetileg a leértékelés és a vámpótlék együtt lényegesen átrendezte a versenyviszonyokat az importált termékek és a potenciális hazai termelõk között, és ez láthatólag mûködik, mert azt eredményezte, hogy az import volumenét tekintve most már mérséklõdik. Miután itt egy egyszeri lényeges átrendezés történt, tehát azt gondolja a kormány, hogy ezt a helyzetet fönn kell tartani, és ez a meghirdetett folyamatos árfolyamkorrekciós rendszer erre kiválóan alkalmas is. Tehát úgy látjuk, hogy az export-import megfelelõ szabályozása a következõ évben is mûködni fog.
A másik alapvetõ eleme ennek a politikának egy masszív jövedelemátcsoportosítás volt. Nem azért, mert valaki ezt különösebben úgy szubjektíven szereti, nem azért, mert nincs azzal tisztában, hogy ennek vannak vesztesei és nyertesei. De tudomásul kell vennünk, hogy ha egyszer az országban ilyen módon eltolódtak ezek az arányok, nevezetesen a fogyasztás és a felhalmozás közötti arányok, s azt is figyelembe vesszük, hogy hogyan alakult a versenyképessége a magyar termelésnek, mondjuk, a többi visegrádi ország helyzetéhez képest, akkor sajnos, nem volt elkerülhetõ, hogy itt egy átcsoportosítás induljon meg, nevezetesen a vállalkozói jövedelmek javára, és nyilván a lakossági, munkavállalói jövedelmek kárára.
De talán itt sem egészen fair az a tárgyalási mód - sõt, biztos, hogy nem fair -, amelyik arról beszél, hogy 10 százalékos reálkereset-csökkenés valósul meg Magyarországon '95-ben. Mert ez ugyan önmagában igaz, csak ehhez hozzá kell tenni, hogy viszont '94-ben volt egy 7 százalékos emelkedés, amit semmi nem alapozott meg az adott helyzetben. Ha a kettõt együtt nézzük, akkor tulajdonképpen itt csak 3 százalékról van szó, most egy '93-as bázishoz képest, vagy ha most a reáljövedelem-kategóriát használom, ami szélesebb, ott azért azt kell látnunk, hogy '94-ben volt egy 4 százalékos emelés, '95-ben egy 4,5 százalékos csökkenés, és '96-ra gondolunk egy 4 százalékos mérséklõdést.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezek nem súlyos dolgok. Ezek súlyos dolgok, és természetesen fájdalmasan érintenek mindenkit. De azért ennek a drámaisága nem jellemezhetõ pusztán azzal, hogy egyik évrõl a másikra 10 százalékkal csökken. Mert ha így együttesen nézem, akkor végsõ soron, mondjuk, '93-hoz képest összesen 4 százalékos mérséklõdés valósul meg a három év alatt.
Mi úgy látjuk, hogy ez a jövedelemátcsoportosítás lényegében '96-ban befejezhetõ. Többen fölvetették a vitában, teljes joggal, hogy világossá kell tenni mindenki elõtt, meddig tart ez a politika. A hároméves stabilizációs program, a hároméves program tervezete pontosabban - aminek a véglegesítése most folyamatban van - világosan tükrözi azt a gazdaságpolitikai pályát, amit ma a kormány szeretne elérni, s ez a pálya világosan tükrözi, hogy itt ez a masszív átcsoportosítás lényegében '95-96-ban következik be, '97-98 már legfeljebb egy kis "finomhangolás", '97-98-ban már nem lesz szükség mai tudásunk szerint a további mérséklésére a reáljövedelmeknek vagy a reálbéreknek.
Hadd térjek rá a harmadik összefüggésrendszerre, mely legközvetlenebbül kapcsolódik a most napirenden levõ kérdéshez, nevezetesen az államháztartási hiány csökkentésére. Errõl sokat beszéltünk már, hogy 8 százalék GDP-arányos, azt meghaladó hiány volt az elmúlt évben, idén 6,5-7 százalékot várunk, és a jövõ évben ezt 4 százalékra kívánjuk levinni.
Ennek a hiánycsökkenésnek volt egy fontos összefüggõje: a pótköltségvetés, és a pótköltségvetés mögött az a bizonyos stabilizációs törvénycsomag. De magában a központi költségvetésben, örömmel mondhatjuk, világosan látszik, hogy - privatizációs bevételeket egy picit félretéve - lényegében az az egyensúlyi helyzet van kialakulóban, amit a pótköltségvetés tervezett. Tehát ilyen értelemben egyértelmûen azt kell mondanunk, hogy a pótköltségvetés, a mögötte levõ stabilizációs törvénycsomag és az egyéb intézkedések sikeresek voltak, hiszen azt hozzák, amit vártunk tõle. Ami elcsúszási veszély van, az a társadalombiztosítási alapok költségvetésénél jelentkezik. Kétségkívül ezt a területet súlyosabban érintették az Alkotmánybíróság által felfüggesztett vagy hatályon kívül helyezett intézkedések.
Itt ugyan az volt a reményünk nyáron még, hogy más intézkedésekkel sikerül nagyjából a dolgot az eredeti pályán tartani, most ezzel kapcsolatban erõs kétségek vannak, de végleges képünk azért az üggyel összefüggésben nincs. Összességében, ha most milliárd forintokban számolunk, azért azt lehet látni, hogy az eredeti csomagnak a túlnyomó része, a nagy többsége, 75-80 százaléka mégis csak megvalósult, és az a szellem is megvalósult - errõl ma éppen Toller képviselõ úr beszélt -, amit ez a csomag tartalmazott, mondjuk, a rászorultsági elv elfogadhatósága tekintetében.
Az egész költségvetés arról szól, hogy hogyan tudunk ezen a pályán továbbhaladni, és hogy tudjuk ezt a bizonyos 4 százalék körüli államháztartási hiányt elérni. A 4 százalék természetesen - errõl az expozé hosszan beszélt - nem önmagában egy, a csillagokból leszállt szám, hanem ez az a szint, ami mellett úgy látjuk, hogy a gazdaságpolitika egésze harmonizálható, a fogyasztás-felhalmozás aránynak egy megfelelõ szintje elérhetõ, s a legfontosabb cél, a további eladósodás megállítása elérhetõ. S mivel az eladósodás, a folyó fizetési mérleg hiánya és az államháztartási hiány között nagyon szoros összefüggés van Magyarországon, tehát ebben az összefüggésrendszerben jön ki az, hogy ennek körülbelül 4 százaléknak kell lenni, és nem lehet magasabb.
Engedjék meg, hogy most rátérjek egy következõ témára, röviden már csak azokra az összefüggésekre, amiket itt a gazdaságpolitika társadalmi hatásaival összefüggésben többen fölvetettek. Azt hiszem, nagyon jogos, talán ma különösen jogos az az összefüggésrendszer, ami a tûrõképesség határaira, a társadalmi egyensúly fontosságára hívta föl a figyelmet.
Ez természetesen igaz, és nyilván annak kell lenni, az a kormány törekvése, az a gazdaságpolitika törekvése, hogy tudja megõrizmi a társadalmi egyensúlyt. De azért azzal is tisztában kell lennünk, hogy ha nem vagyunk képesek a gazdasági egyensúlyt megõrizni, akkor ez a bizonyos társadalmi egyensúly nagyságrendileg jobban fog fölborulni, mint aminek a veszélye ebben a pillanatban fennáll. Tehát egyszerûen elementáris érdek, hogy a gazdasági egyensúlyproblémák, az egész gazdasági problematika megfelelõ kezelést kapjon. Enélkül nincs esélye semmiféle pozitív társadalmi program végrehajtásának. Kérem, gondoljanak azoknak az országoknak a történetére, amelyek belerohantak egy átütemezésbe, ahol ezzel összefüggésben nagyságrendi esése következett be az életszínvonalnak, a termelésnek és mindennek.
Hadd említsem meg itt összehasonlításképpen, hogy ugye, mi most beszélünk reáljövedelem-csökkenésrõl, mondjuk, 4 százalékos csökkenésrõl '93-hoz képest. De, mondjuk, Lengyelországban 1990-ben 32 százalékos reálbércsökkenés valósult meg. Vagy Csehországban, amelyik fejlettebb nálunk - itt a visegrádi országcsoportot mondom direkt -, ott '91-ben 25 százalékos reálbércsökkenés valósult meg. Nem azért, mert ott bizonyos összetételû kormányzatok voltak politikai értelemben, és ez volt a szándékuk, hogy megcsinálják, hanem azért, mert egyszerûen a gazdasági szükségszerûség kikényszerítette. Nem véletlen, hogy ilyen lépések történnek ebben a régióban, és azt kell mondanom, hogy ehhez a mértékhez képest az, amirõl itt most Magyarországon szó van, egy sokkal kisebb mérték. Tudom, ez senkinek nem vigasz, de azért ezzel együtt tisztában kell lennünk.
A másik összefüggésrendszere ez a teherelosztással kapcsolatban van. Itt a vitában is sokan fölvetették, hogy azzal, hogy nem egyformán teríti a gazdaságpolitika, a költségvetés-politika vagy akár az adópolitika a terheket, megbontja a status quot, ezzel itt szembeállít egymással társadalmi csoportokat, rétegeket. Kérem szépen, messze nem errõl van szó. A valódi élet teremt olyan különbségeket, amely különbségek mérséklése igenis, azt gondolom, hogy a politikának, a kormányzatnak, és az Országgyûlésnek a feladata. Pontosan arról van szó, hogy a valódi helyzetben kell egy kiegyenlítést elérni, és ez óhatatlanul azt jelenti, hogy a jelenleg kialakult különbségeket mérsékelnünk kell, tehát nem lehet egyformán kezelni a különbözõ helyzeteket, csoportokat, rétegeket.
Érdekes módon világosan látszik, hogy nagyon nagy az ellenállás ezzel a megközelítéssel kapcsolatban. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ha a konkrét esetekben vizsgáljuk ezeket az ügyeket, akkor azért az érintettek egy része is meggyõzhetõ: van abban valami, hogy bizonyos lépések ott történjenek, s nagy valószínûséggel a társadalom többsége is meggyõzhetõ errõl.
Én hadd emeljek ki itt két összefüggésrendszert konkrétan ebben az ügyben. Az egyik a vállalkozók kezelése a jövõ évi gazdaság-, adó-, költségvetési és mindenféle politikában. Szeretném fölhívni a figyelmet, hogy ez a kezelés kétféle irányú. Egyik irányban az egész gazdaságpolitika egyik fõ vonása, hogy masszív jövedelemtranszfer, -átcsoportosítás történik a vállalkozási jövedelmek irányába. S ezt vállalja a kormány, mert a gazdasági szféra szükségszerûnek tartja az ezzel járó, mondjuk, népszerûtlen döntéseket és lépéseket.
(13.10)
Azt mondjuk, hogy a reálbér, a reálkereset csökken. Ez tehát egyértelmûen a vállalkozásokat preferáló politika.
De az is igaz egyidejûleg, hogy arányosabb közteherviselésnek kell Magyarországon érvényesülnie, s ha ezt az arányosabb közteherviselést próbáljuk bizonyos intézkedésekkel egy-egy területre koncentráltan megvalósítani, akkor ez nem azt jelenti, hogy valamely réteggel szemben akarunk föllépni, hogy itt most új kulákokat akarunk - hogy idézzek a vitából - kreálni, hanem egyszerûen arról van szó: tudomásul vesszük, hogy ma Magyarországon ez a közteherviselés sajnos messze nem arányos azzal, ami jövedelmet vagy vagyont az egyes adózók ténylegesen realizálnak, és ebben próbálunk picike kis lépésekkel elõrehaladni.
Úgy gondolom, ebben az összefüggés-rendszerben azok a lépések, amelyek a személyi jövedelemadó-rendszerben tervezetként itt vannak a Ház asztalán, vagy azok a lépések, amelyek az adózás rendjérõl szóló törvényben itt vannak, azért érthetõkké és társadalmilag valahol elfogadhatókká válnak. És hasonlóan nagyon fontos ezzel összefüggésben minden olyan lépés, amit a Ház a közelmúltban tett, mondjuk, a vámtörvényben, a jövedéki törvény módosításában és így tovább, ami kifejezetten a fekete-, szürkejövedelmek megcsapolását célozza.
A másik összefüggés-rendszer pedig, hogy bizony, Magyarországon eddig eltérõen érvényesült a racionalitás, a hatékonyság szemlélete a gazdálkodói szférában és a költségvetési szférában. S ha ebben most egyfajta különbséget teszünk, azt gondolom, ez valami korábbi, nem helyes különbségtételnek a helyrehozatalát szolgálja.
Végezetül szeretnék rátérni kifejezetten a költségvetéssel, a költségvetési kiadásokkal és bevételekkel összefüggõ ügyekre. Azt gondolom, ez az, amivel a részletes vitában, a bizottsági munkában nyilván sokat fogunk még tételesen foglalkozni, tehát itt én most nem kívánok belemenni az egyes konkrét ügyekbe, hiszen ehhez órák kellenének.
A költségvetési vita ilyen értelemben úgy zajlott, ahogy általában - kormánytól függetlenül - minden évben zajlani szokott; tehát van egy elõterjesztés, amely tartalmaz kiadási tételeket; majdnem minden kiadási tétel mögött valaki jelentkezik és elmondja azt, hogy ez vagy borzasztóan kevés, vagy hogy értékeli tulajdonképpen, hogy van valamilyen változás, de még több kellene; és a bevételi oldalon sem igazán olyan hozzászólások hangzottak el, amelyek nagy lehetõséget láttak volna többletbevételek feltárására. De azt gondolom, ez természetes, mert hiszen itt a parlamentnek, a kormánynak, a különbözõ bizottságoknak tulajdonképpen egy lehetetlen feladatra kell vállalkozniuk: össze nem mérhetõ dolgokat kell valahogyan összemérni. A gazdasági életben össze lehet mérni a dolgokat azon az alapon, hogy termel profitot, nem termel profitot; ott még viszonylag könnyû szelektálni különbözõ tevékenységek között ezen az alapon. Itt ez nem fejezhetõ ki forintban; tehát az a társadalmi haszon, ami különbözõ pénzeszközök elköltésébõl a különbözõ szférákban keletkezik, az nem fejezhetõ ki ilyen módon. Tehát érthetõ, hogy itt egy bonyolult társadalmiérdek-ütközési folyamat zajlik le a parlament színterén is, mint ahogy elõtte a kormányban is lezajlott, és ennek eredményeképpen nyilván csak valamiféle kompromisszumos megoldás születhet.
Õszintén remélem, hogy a részletes vitában és a további parlamenti munkában sikerül lényegesen finomítani azt a javaslatot, amit mint egyfajta ilyen érdekkompromisszumot a kormány a tisztelt Ház elé tudott terjeszteni.
Azt szeretném csak jelezni, hogy világosan látszik a kormány számára is: van néhány olyan probléma, amit bizonyosan meg kellene oldanunk a további finomítások során. Más megfogalmazásban: ahol a kormány biztos, hogy támogatni tud módosító javaslatokat, amelyek ezeket a problémákat kezelik. Ilyenek - nem árulok el titkot, csak itt a Házban is szeretném megerõsíteni -: a közalkalmazottak bérezésével összefüggõ probléma, az önkormányzatok pénzügyi feltételrendszerével kapcsolatos probléma, valamint a háztartási tüzelõolaj- kompenzációval kapcsolatos probléma. Emellett nyilván van még egy csomó minden más ügy, amirõl most nem beszélek, de ezt a hármat tekintem olyannak, amely valóban, milliárdokban is kifejezve jelentõsebb nagyságrendet fog jelenteni.
Õszintén remélem, hogy a vita további szakaszában sikerül ezt a költségvetést javítani; azt a bizonyos eléggé törékeny kompromisszumot a különbözõ érdekek között, amit ez a költségvetési javaslat tükröz, egy még inkább elfogadható kompromisszumra alakítani; és remélem, hogy a vitában tekintettel leszünk arra, hogy sajnos az ország helyzete jelenleg nem enged meg mást, mint egy ilyen típusú költségvetést.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)