POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Többször napirend elõtt is beszéltünk már a közalkalmazottak, a pedagógusok, az egészségügyben dolgozók bérköveteléseirõl, illetve arról, hogy ennek a követelésnek a közalkalmazottak kénytelenek demonstrációk, sztrájkfenyegetések formájában érvényt szerezni, illetve felhívni erre a figyelmet.
Arról is szó volt már ebben a teremben, hogy a parlamenti pártok nagy része bölcs és mértéktartó magatartást tanúsított. Távol tartotta magát attól az elítélendõ viselkedéstõl, hogy jogos követeléseket kihasználva felpattanjon bárki is erre a kis pódiumra és onnét - kisajátítva bizonyos kiszolgáltatott munkavállalói csoportok elkeseredését - magának politikai tõkét kovácsoljon.
Nem mindenki tartotta ehhez a viselkedésformához magát, de általában elmondható a parlamentrõl, a parlamenti pártokról, hogy távol tartották magukat ettõl a politikailag igen veszélyes magatartástól - és ez így van jól, ez így helyes. Ezért aggodalmat keltõ az, amit a sajtóban olvashattunk, a rádióban hallhattunk a múlt héten.
Itt van elõttem néhány november 16-i lapszám, amelyben ilyen vezércímek találhatók: "A kormányfõ egyetért a tüntetõk követeléseivel." "Horn Gyula alapvetõen egyetért a tüntetõ közalkalmazottak, a pedagógusok törekvéseivel." "A közalkalmazottaknak - köztük a pedagógusoknak - nem csökkenhet tovább a reáljövedelme" - idézik a rádió Reggeli krónika címû adásából a miniszterelnök urat.
November 16-án - ha én jól emlékszem - vagy a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztetõ Tanácsa, vagy az úgynevezett nagy Érdekegyeztetõ Tanács is ülést tartott, és ott ennek a kormánynak a pénzügyi tárcáját képviselõ szakértõ politikusok nem ezt az álláspontot fejtették ki, legalábbis nem látták a fedezetét annak a követelésnek, amit a szakszervezetek megfogalmaztak.
Lehetne itt ironikus megjegyzéseket tenni a miniszterelnök úr viselkedésére. Visszautalhatnánk néhány évvel korábban "az írói munkássága része" címû kifejezésre, de a helyzethez, a pedagógusok sorsához és rossz életkörülményeihez képest ez méltatlan.
Elmesélhetnénk azt is, hogy itt a költségvetési vita során megbizonyosodtunk arról, hogy még az a legjobb megoldás, ha a kormány álláspontja vitatható, ennél csak rosszabb az, ha nincs álláspontja, és még rosszabb az, amivel jelen esetben is dolgunk van, hogy egyidõben két, egymást kizáró álláspontja is van. Az egyik Horn Gyula kormányfõé, a másik Bokros Lajos pénzügyminiszteré.
De szerintem nem ez, amiért figyelemre érdemes ez a viselkedés. Ha igaz az, amit Horn Gyula megfogalmazott, hogy õ maga egyetért, számára elfogadhatatlan a pedagógusok, az egészségügyben dolgozók reáljövedelmének csökkenése, akkor azt a kérdést kell feltennünk, hogy miért folytatta az elmúlt két hónapban ez a kormány, a Horn-kormány a tapasztalt pénzügyi politikát a költségvetési vitában vagy a szakszervezetekkel folyó egyeztetés során. Miért kergették bele több tízezer fõs demonstrációk szervezésébe, sztrájkbizottságok felállításába, sztrájkok elõkészítésébe ezeket az érdekcsoportokat?
Ha nem igaz az, amit Horn Gyula állított - és ez a másik lehetõség -, hogyan tudjuk megmagyarázni ezt a jelenséget?
Nem hiszem, hogy elegendõ lenne erre az a sokat emlegetett hírlapírói fordulat, hogy a jó király és a gonosz tanácsadók szokásos szereposztásával van itt dolgunk.
Ennek a kormánynak egy vezetõje, egy miniszterelnöke van Horn Gyula személyében, és nem lehet kettõ: egy adminisztratív Horn Gyula miniszterelnök úr és egy, a nyilvánosság elõtt szereplõ - vagy ahogy most mondani szokták -, image szempontokat vagy arculati szempontokat figyelembe vevõ Horn Gyula, az MSZP pártelnöke.
(9.20)
Még akkor sem, hogyha az MSZP kongresszusa küszöbön áll, és nyilván ez az õ részükre meghatározó fontosságú. Egy ország számára ez a fajta kettõsség, kettõs játék vagy szerepjáték elfogadhatatlan és veszélyes. Azt gondolom, ezt mindenkinek jó tisztán látni, legyenek akár a kormánypárti, akár az ellenzéki padsorokban. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)