JUHÁSZ PÁL (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök asszony.
Nem óhajtom sokáig rabolni a tisztelt Ház idejét, hiszen a miniszter asszony és a bizottsági beszámolók ismertették a törvényjavaslatot.
Azt kell pontosan érteni, hogy három különbözõ folyamatról van szó, és érthetõen ezek nincsnek igazán szinkronban, a történelemben nem tudnak a különbözõ folyamatok éppen egyszerre érni fordulóponthoz. Az egyik az, hogy a kincstári rendszerre való áttérés megköveteli tõlünk, hogy a munkaerõ-piaci akciók pénzügyi forrásainak is megtaláljuk a másfajta pénzkezelési módját.
A másik dolog az, hogy a munkaerõpiacra vonatkozó különbözõ típusú állami pénzalapok összefogása annak az új elvnek felel meg, hogyha elaprózzuk az illetékességet és a felelõsséget, akkor nem tudunk igazán hatékonyan boldogulni.
A harmadik folyamat pedig az - és ez a legfontosabb folyamat -, hogy mind az Országos Munkaerõ-piaci Bizottság, mind a Munkaügyi Tanácsok által adminisztrált akcióknál, mind pedig az egész állami apparátus munkaügyi szolgálatánál van egy örökös önkorrekciós folyamat. Érthetõen '91 óta - mióta ez a rendszer mûködik - rengeteg új és új tanulság adódik, ami változtatási kényszert és változtatási szándékot érlel meg.
Ez a mélyebb folyamat, tehát az, hogyan is lássuk el a munkaerõ-piaci szolgálatokat Magyarországon, igazából a tavalyi évben már elért egy új érési ponthoz, egy fordulóponthoz a tekintetben, hogyan alakítsa jövendõ tevékenységét, de tény, akkor - hogy is mondjam - ez egy önmagába tartó folyamat volt, és nem az államháztartás nagy rendszeréhez viszonyítva fogalmazta meg önmagát, hogy hogyan akar változni. Ehhez képest egy új helyzet, hogy mivel '95-ben megindult az államháztartás reformja is, ezt a belsõ átalakulást valahogy hozzá kell igazítani ahhoz, ami az államháztartás egészében történik.
Nehezebb dolog az, hogy a belsõ átalakulás szükségszerûen lépcsõzetes folyamatokat jelent, nem egyszerre történõ akciókat, hanem egymás utáni lépéseket jelent. Az államháztartás rendszerváltozásai azonban egy-egy pillanatban történnek meg. Ebbõl fakadtak a vívódások is.
Teljesen nyilvánvaló, hogy miközben az eszközök változnak, az eszközökkel kapcsolatos kompetenciák is átalakulnak, ezek között az a legnagyobb változás, hogy a pályakezdõknél már tavaly óta tervezzük, hogy megszûnjön a direkt segély, és helyette az elhelyezkedési, illetve gyakornoki támogatási rendszer jöjjön be. Amikor tehát ezek a lépések változnak, akkor mindenképpen a benne érintett mindhárom oldal szenvedélyei felfokozódnak. Ha mindehhez még hozzáadódik az is, hogy közben külsõ nyomásra változatni kell a rendszert, akkor a szenvedélyek átmeneti patthelyzetekre vezetnek, tehát arra, hogy nem lehet hirtelen megtalálni azt a formát, amelyben az együttmûködés nyugalma újra visszaállítható. Ez tükrözõdik az Érdekegyeztetõ Tanács vitáiban, és abban a bizonytalanságban is, amelyrõl a foglalkoztatási bizottság elõadója, az alelnök úr beszámolt, ami a korábbi tervezet és a mostani terv ideiglenessége mögött van. Hiszen az egyik racionális logika az, ha létrejön ez az egységes alap, igyekezzünk ezt az alapot minél profibbá, minél szakmaibbá tenni.
A Munkaerõ-piaci Alap tervezetének eredeti koncepciója, amelyik a Munkaerõ- piaci Tanácsot tenné fõ hatalomnak, a profizmus irányába menne, hiszen ennek a tanácsnak az ideológiája az, hogy olyan emberek kezébe - akiket persze ez a három fél jelöl, de akik mégis csak szakemberek - kerüljön az egységes alap kezelése, stratégiája, technikáinak cenzúrája, és a technikai megújítás indítványozói olyan emberek legyenek, akiknek az a hivatásuk, hogy a munkaerõpiac problémáival foglalkoznak.
Ezzel szemben ennek a most elfogadott koncepciónak a lényege, hogy ez csupán egy átmeneti megoldás, s az önkormányzatiság fokozása esetleg azzal jár, hogy nem személyükben kinevezett profik, hanem a három oldal megbízottai csupán azok, akik az eszközrendszert vezetik. Ez tehát bizonyos szakmaiság veszélyével járhatna.
A másik oldalról viszont - látván a Kincstár azon törekvéseit, hogy mindent magához kapcsoljon egy hosszú távú folyamatban -, az is érthetõ, hogy a munkavállalói és munkaadói oldal erõsebb garanciákat akar arra, hogy a kincstári fejlõdés késõbbi szakaszában nem nyelõdik le az alap önállósága, s ezért õk az önkormányzatiság fokozása irányába lépnek.
Az egyik vitatható pont tehát ebben az egész folyamatban, amelynek egy lépése ez a törvény, hogy az-e a helyes, ha nagy tekintélyû szakbürokrácia az, ami az alapot kézben tartja, vagy az-e a helyes, ha a három fél - hogy mondjam - egymást öklözõ és taktikázó képviselõi.
Igazából ezt a kompromisszumot kellene megkeresni. A törvényjavaslat mai formájában egy ilyen kompromisszumot tükröz. Csak tudjuk, hogy ez nem a végsõ kompromisszum, hanem az átmenet kompromisszuma, de ügyelnünk kell arra, ha a mellette levõ országgyûlési határozatnak megfelelõen a jövõ év folyamán kialakul az új önkormányzat, az ne járjon úgy, ahogy bizony gyakran járt korábban az Országos Munkaerõ-piaci Bizottság, hogy döntésképtelen helyzeteket és hosszú távú döntési felelõsségre nem alkalmas döntési rendszert hoz létre, mert ez megint nagyon kínos lenne.
(10.10)
Így tehát jelen formájában a szabaddemokraták elfogadják a Munkaerõ-piaci Alapra vonatkozó tervezetet. Szeretnénk, ha ez tartós forma és inkább valami olyasmi lenne, mint a tervezett fokozottabb önkormányzatiság; mi mindnyájan várakozva nézünk a jövõ elé.
A következõ vita a körül volt, hogyha összevonunk különbözõ alapokat - amelyek közül leginkább a Szakképzési Alapnak az egységes alapba illesztése volt kétséges -, akkor ez az összevonás nem rúg-e keresztbe olyan önjavító folyamatokat, amelyek a részalapok kezelésében eddig kialakultak, és talán éppen az a javítási szándék, hogy a részalapokat együtt kezeljék, teszi tönkre a mikroracionalitást a nagyobb racionalitás nevében.
Hosszú-hosszú viták után végül is a törvényjavaslat úgy döntött, hogy amennyire lehet, békén hagyja az eddigi részalapkezelõk saját racionalitását, nem igyekszik az egységes alapot ráerõltetni a részletekre. Ezen belül a leginkább vitatott Szakképzési Alapnál gyakorlatilag teljesen meghagyta az alap eddigi rendjét és autonómiáját, csak most a nagy alap részeként. Így tehát nincs miért igazán vitatnunk az új törvényt. Azt hisszük, ez egy olyan lépés, amelyet muszáj volt megtenni, és amelyen keresztül van esélyünk arra, hogy egy értelmes rendszerhez érkezzünk el. Így tehát a szabaddemokraták a törvényjavaslatot támogatják. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)