DR. MAGYAR BÁLINT (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Nem tudom, hogy ki lehet-e talán mondani, hogy a médiaháborúnak vége. Sokat vártunk, sokáig vártunk erre a pillanatra, egy olyan megegyezésre, egy olyan hatpárti megegyezésre, amely talán valóban elvezethet ennek a törvénynek a megszületéséhez, hiszen hihetetlenül fontos ez a törvény. A rendszerváltás, a politikai rendszerváltás nem fejezõdhet be, nem lehet tökéletesnek és befejezettnek tekinteni mindaddig, amíg a negyedik hatalmi ág megtestesítõjét, a médiatörvényt, a média világát nem szabályozzuk valamilyen módon.
Biztos, hogy a hatpárti megállapodás után is még sok feladata lesz a politikai pártoknak, hiszen ezen a fronton rengeteg aknát telepítettek és ezeket az aknákat fel kell szedni.
Sok sérelem okozódott ezekben az elmúlt években, és ezeknek a sebeknek be kell hegedniük. Megkérdezték elõttem fölszólalók is, hogy miért pont most, miért csak most született meg ez a törvény, miért nem lehetett volna ezt korábban is megtenni? Valóban, elvileg erre sor kerülhetett volna korábban is, de mégis vannak olyan történelmi pillanatok, amelyeket ki lehet használni egy- egy törvény megszületésére.
Több oka is van annak, hogy miért csak most került sor erre talán, illetve, hogy egyáltalán most miért kerülhetett sor erre a megállapodásra.
Elõször is talán az, hogy az elmúlt évek csatározásaiba mintha belefáradtak volna a felek.
Másodszor: az elektronikus média területe olyan kaotikus állapotba került, amely semelyik félnek, semmilyen részérdeket képviselõ csoportnak nem jelenti érdekét fenntartani ezt az állapotot.
Harmadrészt pedig talán az a lehetõség, hogy egyfelõl a kormánypártok 72 százaléka lehetõvé teszi egy kétpárti törvény elfogadását, tehát az elvi lehetõség itt lebegett a Házban, hogy akár hatpárti megállapodás nélkül is elfogadjuk ezt a törvényt, másfelõl a kormánypártoknak az a belátása, hogy szerették volna mindenáron elkerülni ezt a lehetõséget.
Ez a két kényszer nyomta egymáshoz a feleket, és ez az elmúlt négy évnek a tapasztalata is: jobb lenne mégiscsak megegyezni és ezt a törvényt valamilyen módon elfogadni.
A hatpárti tárgyalások egy meglehetõsen új stílust jelentettek az eddigi tárgyalások és eddigi politikai gyakorlat során a Házban. A felek nagyfokú önmérsékletrõl tettek tanúbizonyságot, amikor nyitott ajtók mögött, tehát nem zárt ajtók mögött tárgyaltak, de javaslataikat, felvetéseiket mégis egymással beszélték meg, nem a nyilvánosság elé vitték ki, a presztízsérdekeiket háttérbe szorították, nem abból kívántak maguknak politikai tõkét kovácsolni, hogy melyik párt milyen típusú javaslattal áll elõ, és hogyan tudja más pártokat arra kényszeríteni, hogy ezekhez csatlakozzék, hanem valóban egyfajta szakmai munka folyt.
Ezeken a hatpárti tárgyalásokon végül is egy nagyon vékony mezsgyén kellett a tárgyaló delegációknak végigmenniük. Ez a mezsgye egyfelõl a politikai bizalmatlanságnak az oldása, másfelõl pedig a szakmai racionalitásnak a fenntartása. Hiszen be kell vallanunk, hogy számos esetben politikai megoldások ütközhetnek szakmai racionalitás érdekeivel, miközben szakmailag racionálisnak, ésszerûnek látszó megoldások nem tudják oldani a politikai bizalmatlanságot a politikai erõk között.
Én mindenesetre meg szeretném köszönni tárgyaló partnereinknek, illetve azoknak a pártvonalat képviselõknek, akik részt vettek ezeken a tárgyalásokon, hiszen rendkívül tanulságos és eredményes volt mindnyájunk számára.
Én három fõ területet emelek ki ebbõl a törvénybõl, amirõl néhány szót szólnék.
Az elsõ terület az, hogy a törvény lehetõvé tette, lehetõvé teszi azt, hogy a politikai befolyásolás megszûnjék ezen a területen. Mondhatnám azt is, hogy a politikusok felelõssége volt az, hogy a médiákat fölszabadítsák a politikusok lehetséges befolyásolása alól. Ezzel a tettével az Országgyûlés, ha elfogadja ezt a törvényt, nagyfokú önmérsékletrõl tesz tanúbizonyságot, hiszen mindnyájunk számára fontos az, hogy a médiák, különösen az elektronikus médiák függetlenül, politikai befolyástól függetlenül mûködjenek.
Ehhez is kellett több évnek a tapasztalata. Nyilvánvaló volt, hogy a korábbi, alkotmányellenes szabályozás alapján a mindenkori kormánypártoknak lehetõsége van arra, hogy beleturkáljanak az elektronikus média világába, megpróbáljanak nyomást gyakorolni arra. De az elmúlt négy-öt év arra is példát mutatott, hogy talán felesleges, hiszen ez szavazatokra nemigen váltható át. És ez a tapasztalat hozzájárult valószínûleg ahhoz a belátáshoz, ami a pártokat vezette a megállapodás során. Változott a korábbi törvényjavaslatokhoz képest is e tekintetben is az új megállapodás, hiszen, mondjuk, az országos rádió- és tv-testület felállásánál, döntési mechanizmusának kialakításában egy szélesebb konszenzust igénylõ mechanizmust fogadott el a hatpárti tárgyaló bizottság, mint amilyen akárcsak a '92-es megállapodás vagy a korábbi megállapodások lehettek.
Eredménynek tekinthetõ az is, hogy éles határvonal húzódik a politika által elérhetõ és már nem elérhetõ területek között. A közmûsor-szolgáltatóknak a kuratóriumába, kuratóriumi elnökségébe még paritásos alapon delegálnak az ellenzék és a kormánypártok. Egy széles konszenzus kell ahhoz, hogy a tv, a rádió és a Duna TV elnökét megválasszák ezek a kuratóriumok, de ugyanakkor csak az elnök kiválasztásában érvényesül ez a politikai konszenzus. Attól kezdve az elnök munkájába, tartalmi munkájába beleszólásuk nincs abban az értelemben, hogy a törvény kimondja, hogy a mûsorszerkesztésbe nem szólhatnak bele, és hogy az alelnököket maguk a rádió- és tv-elnökök választják meg.
Fontos az is, hogy a törvény elõírja, hogy a különbözõ nemzeti közmûsor- szolgáltatók és országos földi csatornák között nemcsak egyfajta piaci versenynek kell létesülnie és keletkeznie, hanem hírversenynek is. Ez a törvény elõírja, hogy fõmûsoridõben legalább 20 perces egybefüggõ hírmûsort kell egymástól függetlenül szerkeszteniük az országos frekvenciával rendelkezõ mûsorszolgáltatóknak.
A második fontos pontja talán ennek a törvénynek az állami monopólium lebontása. Akármilyen kifinomult rendszert állítottunk volna fel arra, hogy semmilyen politikai erõnek közvetlen befolyása ne legyen a televízió vagy a rádió fölött, mindaddig ezt nem lehet tökéletesen kizárni, amíg egyetlenegy van ezekbõl, amíg dominálják a piacot, amíg állami monopóliummal rendelkeznek. Akkor óhatatlanul felerõsödik a politikai nyomás iránti inger a politikai erõkben. És ezt az ingert teszi értelmetlenné, ennek az ösztönnek a kiélését teszi értelmetlenné az, hogyha verseny van a piacon, és ezt a versenyt szolgálja az, hogy a Televízió 2-es földi csatornáját, illetve az úgynevezett 58-as csatornát koncesszióba adja egy nagyon rövid határidõn belül a törvénytervezet, ezáltal megteremti a hírversenynek és egyáltalán a versenynek a feltételeit is.
(12.00)
Ráadásul a törvénytervezet rendelkezik arról, hogy ez a verseny a magán- és közszolgálati adók között ne jelentsen egyben egy technikai megoszlást is, hanem mind a földi, mind az égi csatornák tekintetében kiegyensúlyozottan megjelenjen a közszolgálati és a magánadók versenye.
Egyben ez a törvény új piacokat is teremt mindazoknak, akik ebben a szférában dolgoznak. Érthetõ bizonyos értelemben mindazoknak az aggálya, akik jelenleg a televíziónál, rádiónál dolgoznak, hogy vajon ez a törvénytervezet nem szûkíti-e az õ lehetõségeiket ezen a piacon; hiszen ez a törvénytervezet valóban megpróbálja egy racionálisabb gazdálkodásra késztetni ezeket a az intézményeket is. De azáltal, hogy új piacok teremtõdnek, valóban azok a szakemberek, akiknek a munkája nélkülözhetetlen, munkát tudnak találni, munkalehetõséget tudnak találni az új piacokon is, s nemcsak a közszolgálati médiumok területén kell elhelyezkedniük, és ott hasznosítani a tudásukat.
Harmadrészt, amit kiemelnék, az a törvénynek a finanszírozási rendszere. Eddig - láthattuk az elmúlt 5 év tapasztalatából is - egyfajta alku volt a politika, a televízió és a rádió között. Minden egyes évben meg kellett alkudni, hogy vajon az országgyûlés mennyit ad a tv-nek és a rádiónak.
Ezt az alkut próbálja a törvénytervezet kiiktatni, megszüntetni, és egy normatív finanszírozásra átállni, ahol az a kérdés, hogy mennyi pénzt kap a televízió vagy a rádió, nem lehet függvénye annak, hogy mennyire lojális az éppen hatalmon lévõ pártokhoz - vagy kormányon lévõ pártokhoz -, és ezáltal nem lehet ilyen közvetett eszközökkel sem befolyásolni a televíziónak és a rádiónak az objektivitását és a kritikus hangvételét a mindenkori kormánypártokkal szemben.
Fontos, hogy a normatív szabályozáson kívül ugyanakkor vigyáztunk arra, hogy a szférában keletkezõ pénzek és jövedelmek bennmaradjanak ezen a rendszeren belül. Azok a díjak, amelyeket koncesszióból szed be ez a törvénytervezet, azok bennmaradnak a rendszeren belül. A kettes csatorna koncessziós díját megkapja a Magyar Televízió és a Duna Televízió, meghatározott arányban szétosztva; a Danubius Rádiónak a koncessziós díját megkapja a Magyar Rádió, a körzeti és helyi frekvenciákból származó koncessziós díjakat pedig közhasznú mûsorok támogatására fordítaná a törvénytervezet, a körzeti és helyi mûsorszolgáltatók támogatására.
Ugyanakkor azáltal, hogy a pénzek egy jelentõs részét benntartja a rendszerben a törvénytervezet, és speciális kvótákat ír elõ magyar filmek, magyar zenei mûvek, közhasznú mûsorok arányára nézve, egyfajta kultúrtámogatást, a kultúrtámogatásnak egy modern finanszírozási rendszerét is megteremti ez a törvény, mintegy ösztönzést ad piaci alapon ahhoz, hogy igenis, bizonyos arányban magyar filmeket, közhasznú mûsorokat kelljen rendelniük ezeknek a közmûsor-szolgáltatóknak és magánmûsor-szolgáltatóknak a mûködéséhez.
Végezetül én is kérni szeretném önöket, hogy támogassák a törvény mielõbbi elfogadását. Fontos lenne, ha még ebben az évben elfogadásra kerülne ez a törvény. Erre minden lehetõség megvan, hiszen ahogy hallottam a korábbi felszólalókat, lényegében egy zeneszámnak a különbözõ szólamait énekeljük el itt együtt - külön-külön -, és azt hiszem, erre a közös akarat megvan. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)