DEUTSCH TAMÁS, a Fidesz képviselõcsoportjának vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Az elõttem szóló képviselõtársam által használt hasonlatból kiindulva eljött a lehetõség, a mód és az alkalom, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt ebben a valóban nagyon nagy egybehangzásról tanúskodó dalmûben a saját maga szólamát elénekelje.
Idén kora nyáron, amikor a médiatörvény általános vitájának kezdetén jómagam is elmondhattam az egyes számú vezérszónoklatomat, akkor a következõképpen fogalmaztam - nem a klasszikus idézetének a szándékával mondom el, de azt gondolom, hogy ebbõl válik érthetõvé, hogy mi a Fidesz- Magyar Polgári Párt parlamenti képviselõcsoportjának a viszonya a megszületett politikai megállapodáshoz és az új változatban benyújtott, rádiózásról és televíziózásról szóló törvényhez.
Akkor így fogalmaztam: a Fidesz meggyõzõdése szerint a békés rendszerváltás alapját jelentõ alkotmányos szokásjog az, hogy a politikai intézményrendszer alapelemeit, az alkotmányos szabadságjogokat szabályozó úgynevezett kétharmados törvényeket valamennyi parlamenti politikai tényezõ egyetértésével kell megalkotni. Aki ezzel az alkotmányos szokásjoggal szembefordul, a rendszerváltás alapértékeivel fordul szembe.
Ezért fogalmazott úgy Haraszti Miklós SZDSZ-es képviselõ a médiatörvény 1992-es vitájában, hogy - idézem - a tájékoztatási törvények megteremthetik, de el is temethetik a szabadságot. Ezért rendelkezik úgy alkotmányunk, hogy a sajtó, a rádiózás, a televíziózás dolgait kétharmados többséggel, vagyis a mindenkori ellenzék bevonásával, általános egyezkedéssel lehet szabályozni.
De idézhetem Schiffer János MSZP-s képviselõt, aki 3 esztendeje azt mondta: vajon tényleg az-e a demokrácia modellje, hogy a többség mindent megtehet, és nincs kontrollja? Hogy a demokrácia arról is szól, hogy a kisebbség, az ellenzék nem egyszerûen vesztes pozíció, hanem az ellenzék léte maga a demokrácia, szerepe nem választási matematikai kérdés.
A médiatörvénynek konszenzusos törvénynek kell lennie - fogalmaztam. Ugyancsak az elõbb említett vezérszónoklatnak a részét képezte az a gondolatsor, amit még idézni szeretnék, ami a következõképpen hangzott:
Hosszú - és végül eredménytelen - egyeztetés után, levonva annak tapasztalatait, a médiatörvény elõkészítésének ügyét végre a feje tetejérõl a talpára kell állítani. Ez a törvény nem cél, hanem eszköz. Eszköz az alkotmányos szabadságjogok, a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás, a közérdekû adatok nyilvánossága érvényesüléséhez szükséges garanciák megteremtésére. Eszköz arra, hogy egy plurális médiapiac kiépítésének feltételeit meghatározza, a tájékoztatás-, a vélemény- és a tulajdonmonopóliumok lebontásával, új monopóliumok kialakulásának megakadályozásával. Eszköz arra, hogy a gazdasági alkotmányosság garanciáinak megteremtésével a médiagazdaság legnagyobb szelete mûködésének jogi kereteit meghatározza. S végül, de nem utolsósorban a törvény eszköz arra, hogy az elektronikus média környékén tapasztalható áldatlan politikai viszonyokat felszámolja.
Eszköz, nem egyszerûen az úgynevezett államtalanításra, hanem a direkt és indirekt politikai befolyásolás lehetõségének a minimalizálására, ha már ezt a befolyást teljesen megszüntetni nem lehet.
Amíg az elõbb említett, egymással szervesen, elválaszthatatlanul összekapcsolódó koncepcionális kérdések konkrét részleteiben nincs egyetértés, addig a médiatörvény konszenzusos elfogadása eleve kudarcra van ítélve.
Tisztelt Ház! Azt gondolom, azáltal teremtõdött, azáltal teremtõdhetett meg annak a lehetõsége, hogy most a parlament egy olyan médiatörvény általános vitáját kezdje újra, amely médiatörvény hatpárti politikai konszenzussal övezett, hogy idén nyár végén végre megérett a felismerés, egyszerre, egy idõben mindkét kormánypártban, illetve mindkét kormánypárt többségében - minden bizonnyal - a tekintetben, hogy tényleges, érdemi, a médiatörvény által szabályozandó kérdések, az alapkérdések, a koncepcionális kérdésekben érdemi egyeztetésekre, tárgyalásokra kerüljön sor.
Valóban csodálkozni lehetett a tárgyalások elsõ néhány fordulója után, hogy mennyire más az a tárgyalási és politizálási stílus, amely a hatpárti médiaegyeztetéseken uralkodott. Valóban a kölcsönös jó szándék, a mindenki számára elfogadható politikai és szakmai megoldások együttes keresése jellemezte ezt a tárgyalássorozatot. Nagymértékben ennek a kölcsönös és egy irányba mutató szándéknak köszönhetõ az, hogy végül is megszületett az a politikai megállapodás, amely alapját képezte a törvényjavaslat átdolgozásának.
Ugyanakkor azonban fel kell tenni azt a kérdést, hogy mi a magyarázata annak, hogy az MSZP-SZDSZ-kormány hivatalba lépését követõen több mint másfél esztendõnek kellett eltelnie addig, ameddig - mint említettem - mindkét kormánypártban végre megérett az a felismerés, hogy kizárólag a megegyezés keresésével lehet elérni azt, hogy konszenzusos médiatörvényt tárgyalhasson és végül fogadhasson el a parlament.
Itt én minden körülmények között kiemelendõnek tekintem azt, hogy a parlamenti ellenzéki pártok - mind a négy parlamenti ellenzéki párt, mind a négy frakció - a médiatörvény elõkészítésének utolsó másfél esztendejében következetes és konstruktív magatartást tanúsított. Annak ellenére, hogy több alkalommal is alibitárgyalásokon kellett részt vennünk, annak ellenére, hogy 1995 tavaszán egy már megszületett megállapodást - azóta sem indokolt módon - a két kormánypárti frakcióvezetõ alá nem írásával felrúgott, ennek ellenére az ellenzéki pártok mindvégig fenntartották tárgyalási szándékukat, mindvégig partnernek mutatkoztak a tekintetben, hogy a kormánypártokkal hajlandóak, készek érdemi elõkészítõ tárgyalásokat folytatni.
(12.10)
Úgy gondolom ugyanakkor, hogy a koalíciós pártok közötti viszony módosulásával is magyarázható az, hogy végül is megteremtõdött a politikai elõfeltétele annak, hogy politikai megállapodás születhessen a médiatörvény alapkérdéseiben. A két koalíciós párt között mindvégig tapasztalható volt véleménykülönbség a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény alapkérdéseit illetõen. 1995 õsz elejére világossá vált az a kérdés, hogy elkerülhetetlen, hogy újrainduljanak a hatpárti tárgyalások a médiatörvény ügyében, tudniillik a nyár elején benyújtott törvényjavaslatot a kormánypártok jelentõs része - elsõsorban a nagyobbik kormánypárt frakciójának többsége - sem támogatta.
A kisebbik koalíciós párt elõtt két út állt megítélésünk szerint: vagy változtat eddigi magatartásán, és valóban a megegyezést keresve vesz részt ezeken a tárgyalásokon; vagy felsejlett annak a veszélye, hogy az újrainduló hatpárti egyeztetéseken végül is a nagyobbik kormánypárt és a négy ellenzéki párt között születhet meg politikai megállapodás - a Szabad Demokraták Szövetségének merev és változatlan álláspontja miatt. Nagy örömünkre szolgál, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége megváltoztatta a véleményét nagyon sok kérdésben, amely hosszú idõn keresztül akadályát jelentette a hatpárti konszenzus kialakulásának; így valóban elhárult a két kormánypárt közötti nézetkülönbség elmúltával annak az akadálya, hogy végre érdemi és a siker reményével kecsegtetõ egyeztetés kezdõdjön meg.
Ennek az egyeztetéssorozatnak a végén, október 20-án megszületett az a politikai megállapodás, amely politikai megállapodás által megrajzolt konstrukciót a Fidesz-Magyar Polgári Párt parlamenti képviselõcsoportja támogat. Ugyancsak támogatja a Fidesz-Magyar Polgári Párt parlamenti képviselõcsoportja azt, hogy a politikai megállapodáson alapuló, átdolgozott, a rádiózásról és televíziózásról szóló törvényt a még valóban készülõ - és folyamatosan készülõ - hatpárti módosító indítványokkal együtt a parlament elfogadja.
Azt gondolom azonban, hogy a politikai megállapodás megszületését követõen az átdolgozott törvényjavaslat parlament elé történt benyújtása után meglehetõsen sok félreértett vagy félreértésre okot adó értékelés, vélemény vagy véleménytöredék jelent meg a nyilvánosságban. Úgyhogy én a hozzászólásom hátralévõ részében néhány egyre közkeletûbbé váló sommás véleménnyel, ítélettel kapcsolatban szeretném elmondani a véleményemet, a véleményünket; azt, hogy meggyõzõdésünk szerint mi a valóság a benyújtott törvénytervezettel kapcsolatban.
Igen gyakran hangzik el az a vélemény, hogy ez a 163 szakaszból álló törvény rendkívül bonyolult, áttekinthetetlen, annyira kusza, hogy feltehetõen alkalmatlan lesz azon nagyon fontos és nagy jelentõségû szféra: a médiaszféra szabályozására. Ezzel kapcsolatban hadd mondjam el azt az általam már évek óta használt hasonlatot, hogy én megütközéssel hallottam és hallgatom azokat a véleményeket, amelyek a jelen pillanatban is hatályos országgyûlési választójogi törvénnyel kapcsolatban annak bonyolultságáról beszélnek. Meggyõzõdésem szerint az országgyûlési választásokat szabályozó törvényjavaslat egyáltalán nem bonyolult, egyáltalán nem áttekinthetetlen. Ez a törvényjavaslat a választópolgárok szempontjából pusztán csak három dolog ismeretét feltételezi: nekik van egy jelölõcédulájuk, azzal egy egyéni képviselõjelöltet jelölhetnek; amikor elmennek szavazni, akkor kapnak két szavazólapot, az egyiken listákra szavazhatnak, a másikon egyéni képviselõjelöltekre. Ez a törvény is nagyon sok, jogilag is nehezen kimunkálható szabályt tartalmaz; olyan bonyolult garanciarendszert, amelynek a megértése kevesek feladata. Ilyen értelemben ez a törvény a médiaszférát, a médiaszféra szolgáltatásait fogyasztók, a tévénézõk és a rádióhallgatók szempontjából, tehát a magyar társadalom döntõ többsége szempontjából egyáltalán nem bonyolult törvény.
Az természetesen egy más kérdés - a hasonlatomnál maradva -, hogy egy parlamenti választáson induló politikai szervezet, politikai párt számára nagyon sok részletszabályt tartalmaz a választójogi törvény. Egy olyan gazdasági vállalkozás számára, amely helyi, regionális vagy országos televíziót vagy rádiót szeretne beindítani, ennek érdekében pályázaton pályázni fog valamelyik frekvencia használatára, annak nagyon sok részletszabályt kell ismernie ahhoz, hogy megalapozottan tudja benyújtani a pályázatát.
Ugyancsak elhangzik az az ítélet, az a vélemény, hogy rendkívüli sok testület jön létre a a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény hatálybalépését követõen, hatalmas lesz a bürokrácia - Zsigmond Attila képviselõtársam már utalt erre. A valóság ezzel szemben az, hogy négy és fél, illetve öt testület megalakításáról rendelkezik ez a törvény. Létrejön az a testület, amelyik a világ valamennyi demokráciájában, ahol van médiatörvény, a legalapvetõbb feladataként elvégzi a frekvenciák kiosztását - ez az Országos Rádió és Televízió Testület. Ennek a testületnek lesz egy olyan panaszbizottsága, amelynek a mûködése valóban nagyon fontos a tévénézõ és a rádióhallgató polgárok szempontjából, mert panaszaikkal ehhez a bizottsághoz fordulhatnak, ez a bizottság lesz az, amelyik elbírálja, helyt ad nekik vagy elutasítja ezeket a panaszokat. És valóban, a Magyar Televízió és a Magyar Rádió, valamint a Duna Televízió vagyona egy-egy közalapítvány tulajdonába kerül, és a három közalapítványnak három kuratóriumi testülete jön létre. Nem felel meg tehát a valóságnak, hogy egy bonyolult, áttekinthetetlen rendszerû törvényben nagyon sok testület jön létre, túlbürokratizálttá válna a médiaszféra Magyarországon.
Sokan mondják azt, hogy komoly érdekeket sért ez a médiatörvény. Ebben az értékítéletben, ebben a véleményben nagyon sok igazság van. Én nagyon örülök annak, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt természetesnek tekinti, hogy végre a mai szabályozatlansággal, káosszal szemben a világos, egyértelmû szabályokat megvalósító és megteremtõ, a jogállamiság követelményeinek megfelelõ médiaszabályozás létezõ érdekeket természetes, hogy sért. Nem felel meg ugyanakkor a valóságnak, hogy ez a médiaszabályozás olyan lenne, hogy a médiaszféra akár egyik, akár másik területét kedvezményezné akár egyik vagy akár másik terület rovására. Az e médiatörvény elõkészítésében részt vevõ politikusok és szakértõk sem nem voltak elfogultak a közszolgálati szférával szemben a kereskedelmi szféra javára, sem nem voltak elfogultak a kereskedelmi szférával szemben a közszolgálati szféra javára. Nyilvánvalóan olyan döntéseket kellett meghozni, mind a frekvenciaszûkösség, mind az úgynevezett reklámtorta nem korlátlan mértéke és volta következtében, amelyek létezõ, megfogalmazódott érdekek számára a százszázalékos érvényesülés lehetõségét nem teremtik meg; ugyanakkor a rendezettség, a tiszta, átlátható szabályozottság feltételeit, alapfeltételeit teremtik meg.
Nagyon fontos az a vélekedés, amely azt állítja, hogy a most benyújtott törvényjavaslat túlzott mértékben átpolitizált, egyértelmûen azt mutatja, hogy a hat parlamenti párt az egymás irányában érzett kölcsönös bizonytalanságon kizárólag túlméretezett politikai garanciák törvénybe foglalásával tudott felülemelkedni, s hogy ezt a bizalmatlanságot kizárólag a médiaszféra átpolitizáltságának megteremtésével - és a vélekedés szerint elfogadhatatlan mértékû átpolitizáltságának megteremtésével - lehetett feloldani. Én nem osztom ezt a vélekedést. A helyzetembõl adódóan viszonylag jól ismerve a körülményeket - hisz mindvégig, már évek óta részt veszek a különbözõ médiatörvény-tervezetek elõkészítésében, mindvégig személyesen részese lehettem a mostani médiatörvény-tervezetet elõkészítõ tanácskozásoknak -, az én meggyõzõdésem szerint a magyar politikai intézményrendszer lényeges területeit szabályozó törvények közül egyetlenegy területhez képest sem átpolitizáltabb a remélhetõleg elfogadásra kerülõ médiatörvény és médiaszféra, mint bármely más terület.
Ma már a parlamentben többször megtörtént az Alkotmánybíróság szervezetének, testületének említése. Az Alkotmánybírósággal kapcsolatosan az új alkotmánybírákra is egy olyan testület tesz javaslatokat, amely testület az alkotmány rendelkezései következtében a parlamentben frakcióalakítással bíró pártok egy-egy képviselõjébõl áll. Amikor a köztársasági elnök úr javaslatot tesz a különbözõ országgyûlési szószólók személyére, mivel az õ megválasztásukhoz a legnagyobb mértékû parlamenti többségre van szükség - az összes megválasztott képviselõ kétharmadára -, értelemszerûen konzultációra hívja meg a parlamenti pártok képviselõit; nem alibi konzultációra, hanem érdemi konzultációra, hogy lehetõleg az általa megtett javaslatnak meglegyen az a politikai elõfeltétele, hogy megvan az elfogadásához szükséges többség. Sorolhatnám még azokat a nagyon fontos kinevezési vagy megválasztási eljárásokat, ahol annak rendje és módja szerint más, hosszú hagyományokkal, több évtizedes tradícióval bíró európai és tengerentúli demokráciákhoz hasonlóan van bizony a különbözõ parlamenti politikai erõknek beleszólása, befolyása arra, hogy milyen módon és milyen eljárásban történik meg a kinevezés.
(12.20)
Nem gondolom azt, hogy akár a rádió-televízió testület megválasztásával kapcsolatban, akár a létrejövõ három közalapítványi kuratórium elnökségének megválasztásával kapcsolatban olyan túlzott befolyásolási lehetõséghez jutnak a pártok, amelynek alapján azt lehetne mondani, hogy itt egy mélyen átpolitizált rendszerrõl van szó.
Ráadásul egy fontos dolgot hadd jegyezzek meg: az egész magyar médiaszféra összességében, megítélésem szerint, valóban súlyosan, általam elfogadhatatlan mértékben átpolitizált. Ez az átpolitizáltság azonban nem abból fakad, hogy a parlamenti pártok külön-külön és együttvéve a politikai gyarmatosító törekvések jegyében minél nagyobb részét szeretnék maguk alá söpörni a sajtónak - sokszor nem elsõsorban ebbõl fakad -, hanem alapvetõen abból, hogy a médiaszakma egyes képviselõi nyílt vagy burkolt formában vállalnak politikai szerepet, az õ döntésük alapján válnak a politikai élet szereplõivé. Nem a hírtovábbítás, nem a hír, a történésekrõl szóló információk eljuttatásának a tevékenységét folytatják, hanem az írott vagy elektronikus sajtón belüli, sokunk által oly sokat kárhoztatott politikacsináló újságírást mûvelik. Ilyen értelemben tehát valóban átpolitizált a médiaszféra - ez a médiatörvény a médiaszféra e tekintetben meglevõ átpolitizáltságán nagyon sokat, nagyon nagy mértékben javíthat.
Még egy fontos kérdésrõl hadd beszéljek, ez pedig az a kérdés, hogy a benyújtott médiatörvényben szabályozott konstrukció - tehát az a rendszer, hogy például öt országosan fogható televíziócsatorna kezdheti meg a mûködését majd 1997 elejétõl - egy olyan konstrukció, amelynek a gazdasági megalapozottsága erõsen kérdéses. A mi szakértõink által elvégzett modellszámítások ezeket a vélekedéseket nem támasztják alá. Megítélésünk szerint valóban sok bizonytalansági tényezõ van a médiatörvényben, annak gazdasági vonatkozású részeit tekintve, ez a bizonytalanság azonban a helyzet természetébõl fakadó bizonytalanság. Az egész magyar gazdaság teljesítménye nehezen tervezhetõ 1998-ban, '99-ben vagy 2000-ben. Az egész magyar gazdaság átalakulásával és teljesítményével van szoros összefüggésben, hogy Magyarországon milyen mértékben bõvül a reklámpiac; ilyen értelemben tehát egy olyan biztos és csalhatatlan gazdasági prognózissal kellene rendelkezniük a médiatörvény elõkészítõinek, amely prognózissal sokszor sem kormánypárti, sem ellenzéki gazdaságpolitikusok sem rendelkeznek - sokszor nem is rendelkezhetnek.
Azoknak az információknak a birtokában, amelyek az elmúlt évek médiagazdaságban lezajlott történéseit elemezték - például azt, hogy milyen mértékben bõvült a reklámpiac -, az elvégzett modellszámítások azt támasztják alá, hogy egy mûködõképes rendszerrõl van szó. Egy olyan rendszerrõl van szó, amelyben mind a közszolgálati intézmények, a Magyar Rádió, a Magyar Televízió és a Duna Televízió, mind a létrejövõ országos, regionális és helyi kereskedelmi, illetve nonprofit mûsorszolgáltatók, televíziók és rádiók mûködésének a gazdasági feltételei összességében biztosítottak.
Befejezésül két dolgot hadd mondjak el nagyon röviden. Egyrészrõl szólnom kell a köszönet hangján. Valóban azt gondolom, köszönet illeti mindazokat a politikusokat - a Fideszen kívüli öt párt politikusait és szakértõit -, akik igen nagy energiákat latba vetve vettek részt a hosszú egyeztetéseken. Komoly köszönet illeti azokat a szakértõket mind a minisztériumok, mind a Miniszterelnöki Hivatal részérõl, akik munkánkban segítségünkre voltak.
Külön köszönet illeti a parlament kulturális bizottságának munkatársait, akik mindvégig mind a szakmai, mind egyéb technikai segítségükkel próbálták és sikerült is megteremteniük a nyugodt és végeredményben most az egyszer eredményes munkavégzés feltételeit.
Végül, de nem utolsósorban azzal a gondolattal, vélekedéssel vagy állítással kapcsolatban hadd mondjak egy mondatot, amely állítással Magyar Bálint képviselõtársam kezdte a vezérszónoklatát. Õ azt mondta, hogy befejezõdött a médiaháború. Ezt a kifejezést évek óta nagyon nem szeretem; nyilvánvaló, hogy pontos leírása bizonyos szempontból azoknak a történéseknek, amely történések jellemezték mind az elektronikus, mind az írott sajtót az elmúlt öt és fél esztendõben. És nem véletlenül mondom, hogy az elmúlt öt és fél esztendõben, mert sajnos az elmúlt másfél év történései nagyon sok szempontból nem támasztják alá azt a vélekedést, hogy befejezõdött volna, ne lennének tapasztalhatók olyan politikai jelenségek, amelyek alapján jogosan levonható lenne az a következtetés, hogy Magyarországon bizony még mindig folytatódik a médiaháború, Magyarországon még mindig tapasztalhatóak olyan politikai jelenségek, amelyek ezzel a minõsítéssel illethetõk.
Melyek a feltételei annak, hogy valóban pont kerüljön erre a sokunk által kárhoztatott folyamatra? Elõször is az, hogy a médiatörvényhez hasonlóan megszülessenek azok a további törvények, amely törvények által azt lehetne mondani, hogy konszenzus, egyetértés alapján, a jogállami feltételeknek megfelelõen szabályozott az egész magyar sajtórendszer. Nincsen új sajtótörvény Magyarországon, a sajtó mûködésével kapcsolatos fontos részletszabályok még nem tisztázottak.
Nagyon fontos, hogy a kormány, a kormánypártok a médiatárgyalásokon tapasztalt önmérséklettel és politikai bölcsességgel járjanak el azokban a nagyon fontos, a média, a sajtó területét érintõ privatizációs kérdésekben, amely privatizációs döntések az elkövetkezendõ idõszakban napirenden lesznek.
És végül: ne legyen tapasztalható olyan kormányzati magatartás sem a mostani kormánytól, sem az ezt a kormányt követõ kormányoktól, amely politikai magatartás, amely politikai cselekvés egyértelmûen azt a benyomást kelti a parlamenti ellenzéki pártokban, a parlamenten kívüli különbözõ politikai és társadalmi szervezetekben, hogy a kormánypártok saját hatalmi pozíciójukat felhasználva bizony közvetlen politikai befolyást szeretnének megteremteni akár az írott, akár az elektronikus sajtóban.
Ha ezek a feltételek teljesülnek, akkor valóban azt lehet mondani, hogy egy szomorú és átmeneti idõszak volt a magyar politikatörténetnek az a része, amikor arról lehetett beszélni, hogy médiaháborúskodás, médiadulakodás volt Magyarországon.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)