BAUER TAMÁS (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Egy sajnálatra méltó törvényjavaslatot tárgyalunk, amit senki se szeret, (Taps a jobb oldalon.) senki se örül neki, nem örülnek neki a kormánypárti képviselõk sem, mert egy kínos, kellemetlen törvényjavaslat valamennyiünk számára. Azért nem örülünk neki, mert a családi pótlék kétségkívül az a juttatási forma Magyarországon, amelyet a hozzáértõk, a szociálpolitikusok, a társadalompolitikusok a legjobban mûködõ, legjobban sikerült költségvetésbõl finanszírozott pénzjuttatási formának - nemzetközi kifejezéssel: transzfernek - tartanak.
Azért tartják ilyen jónak, mert annak ellenére, hogy alanyi jogon járt mindezideig, egy nagyon jól célzott forma. Jól célzott forma azért, mert évtizedek óta tudjuk, hogy Magyarországon a jövedelmi differenciák a legjobban a családnagyságtól, a gyerekszámtól függenek. Ez ugyan az elmúlt évek jövedelemdifferenciálódása következtében ma már nincs annyira úgy, mint - mondjuk - öt vagy tíz évvel ezelõtt, de azért ma is a gyerekszám a legjelentõsebb jövedelemkülönbségeket meghatározó tényezõ, a családi pótlék pedig köztudott módon ezt enyhíti - nem szünteti meg, de nagyon erõsen enyhíti -, és ezért a családi pótlék egy nagyon jó forma.
Mégis felmerült - nemcsak a stabilizációs csomagban, hanem már korábban is, tehát a kormányprogram elõkészítése során és a kormányprogramban is -, hogy abban a formában, ahogy a családi pótlék az elmúlt évtizedekben kialakult és a nyolcvanas évek során bõvült - ne felejtsük el, hogy a nyolcvanas évek során bõvült -, ebben a formában a maga több mint 100 milliárd forintos, költségvetésbõl finanszírozott összegével valószínûleg nem tartható. És amikor a márciusi stabilizációs csomag összeállítása idején körül kellett nézni a költségvetésben, hogy hol lehet megtakarításokat elérni, akkor természetes, hogy ez a több mint 100 milliárd forintos kiadás is odakerült azon tételek közé, amelyek kapcsán meg kellett nézni, hogy nincs-e mód arra, hogy valamit itt megtakarítsunk.
Felmerült itt a múltkor, az egy héttel ezelõtti vitában, az utánam következõ Sepsey Tamás egyik kétperces felszólalásában, hogy vajon nem egy, az emberi logikával szembenálló fiskális logika-e az, amely egyáltalán felveti ezt a gondolatot. Én azt hiszem, hogy a pénzügyi logika - vagyis az, hogy számoljunk, hogy mire van pénzünk és azt mire költjük - az nagyon is emberi logika, és amikor országgyûlési képviselõként végiggondoljuk, hogy a kevés pénzt mire költsük, akkor nem kerülhetjük meg azt, hogy megnézzük, vajon mibõl lehet megtakarítani, vajon nem kell-e a családi pótlékot is ebbõl a szempontból megvizsgálni.
(21.00)
Logikus a gondolat, amit sokan fölvetnek, hogy ne innen vegyünk el pénzt. Csakhogy azt, hogy ne innen, ezt az elmúlt hetek költségvetési vitájában minden költségvetési fejezettel kapcsolatban elmondták ellenzéki képviselõtársaink. Elmondták azt is a múlt héten a családipótlék-vita elõtt, a társadalombiztosítási törvénynél elmondta Kis Gyula képviselõtársunk, hogy az egészségügybõl speciel ne vegyünk el. Amikor az Országgyûlés a haderõreform koncepciójáról tárgyalt, akkor azért vonultak vissza az ellenzéki pártok a haderõreform támogatásától, mert úgy gondolták, hogy a haderõtõl nem. Az agrárkérdésekkel foglalkozók azt mondják, hogy a mezõgazdaságtól nem, és ezt a sort sokáig lehetne folytatni.
Ha sehonnan sem, akkor nem lehet takarékoskodni. Megtakarítani sajnos, kell, és akkor meg kell néznünk, hogy vajon a családi pótlék esetében nem lehet-e és nem indokolt-e megtakarítani.
Az a törvényjavaslat, amit benyújtottak, követve azt a törvényjavaslatot, a stabilizációs törvényjavaslatot, amit a tavasszal tárgyaltunk, természetesen nem szünteti meg a családi pótlékot, nem vonja el a támogatást a családok százezreitõl és millióitól, hanem azt a célt tûzi maga elé, hogy, tetszik, nem tetszik, a családi pótlékot a magas jövedelmû csoportoktól vonja el, és így próbáljon valami megtakarítást elérni. És ezt úgy igyekszik tenni, egy olyan módszerrel, hogy megvon egy jövedelemhatárt, ami a módosítások nyomán egy lépcsõzetes jövedelemhatár, mármint a tavaszi módosítások nyomán, és ezt megõrzi a jelenlegi javaslat, és így próbálja a magas jövedelmû lakosságcsoportoktól, amelyeket az elõterjesztõ mintegy a családok 20 százalékára becsül, megvonni a családi pótlékot mint költségvetési támogatást.
Kétségtelen tény, hogy ez a jövedelemhatár révén történõ kiszûrés nem jó módszer, rengeteg nemzetközileg ismert, vagy számos nemzetközileg ismert hátránya van, és ezért, mint ezt Béki Gabriella képviselõtársunk elmondta a Szabad Demokraták Szövetsége nevében a múlt heti vitában, a szabaddemokrata frakció nem döntötte még el, hogy támogatni tudja-e a szavazásnál ezt a törvényjavaslatot.
Tisztában vagyunk annak a szükségességével, hogy megtakarításokat érjünk el az adott költségvetési helyzetben a családi pótlék rovaton is, és ugyanakkor tisztában vagyunk azokkal az ellenvetésekkel, nyomós ellenvetésekkel is, amelyek a vitában kormánypárti és ellenzéki szakértõ képviselõtársainktól elhangoztak.
Azért hallgattuk érdeklõdéssel a múlt héten a vitát, mert azt gondoltuk, hogy támpontokat fogunk kapni késõbbi szavazatunk eldöntéséhez. Figyelemmel hallgattuk ellenzéki képviselõtársaink érvelését, és arra a meglepõ következtetésre kellett jutni, ez nem meglepõ, hogy az ellenzéki képviselõtársaink érvelése ebben a kérdésben nem volt meggyõzõ.
Két típusú, alapjában véve két típusú érvet sorakoztattak föl ellenzéki képviselõtársaink a javaslattal szemben. Az egyik, már a márciusban elõterjesztett javaslattal, illetve a stabilizációs törvény vitájában is sokszor nagy erõvel hangoztatott érv úgy hangzott, hogy nem szabad elfogadni ezt a javaslatot, mert tönkreteszi a jövõt, tönkreteszi a családokat, azzal fenyeget, hogy visszaesik a népszaporulat, nem szabad elfogadni ezt a javaslatot.
A másik ellenvetés, amit legmarkánsabban Pusztai Erzsébet képviselõtársunktól hallottunk a múlt héten, úgy szólt, hogy nem érdemes elfogadni ezt a javaslatot, mert nem fogja biztosítani azt a megtakarítást, amit a kormány elképzel, mert hiszen a mellett a jövedelemhatár mellett, amit az elõterjesztés tartalmaz, sokkal kevesebb család esik majd ki a családi pótlék kedvezményezettjeinek körébõl, sokkal szûkebb lesz az a kör, amely nem kap családi pótlékot.
Ezt alátámasztandó hivatkozott Pusztai Erzsébet a '94. évi tavaszi egyszeri családipótlék-kiegészítés tapasztalataira, ahol sokkal kevesebben estek ki a családipótlék-kiegészítésbõl, mint akkor a javaslattevõ gondolta, egyébként még az MDF vezetésû kormány Népjóléti Minisztériuma, amely szintén a jövedelemhatárt alkalmazta, azt a jövedelemhatárt, ami ellen most érvelnek. Tehát akkor sokkal kevesebben esnek ki.Tehát Pusztai Erzsébet érvelése alátámasztja azt a feltevést, hogy csak egy szûk köre a családoknak az, amely kiesik ebbõl a juttatásból, feltehetõen a magas jövedelmû kör.
Tehát a Pusztai Erzsébet által adott érvelés gyökeresen ellentétes azzal az érveléssel, hogy a családi pótlék megvonása ettõl a körtõl veszélyeztetné a jövõt, veszélyeztetné azt, hogy gyerekek születnek majd a jövõben, hiszen annál a szûk körnél, amit Pusztai Erzsébet feltételezése szerint az intézkedés érint, nem hiszem, hogy a családi pótlékon múlna az, hogy lesz gyerek, vagy nem lesz gyerek.
Azt kell tehát mondanom, hogy az az ellenzéki érvelés, amit a múlt heti vitában is hallottunk, ellentmond önmagának. Egyébként mind a két érv szerepelt Pusztai Erzsébet hozzászólásában: az elsõ is és a második is, és a kettõ ellentmond. Tehát tetszik, nem tetszik, azt kell mondanom, hogy az ellenzéki képviselõtársaink ellenvetései nem gyõztek meg arról, hogy el kéne utasítanunk ezt a törvényjavaslatot, minden ellentmondása dacára.
Nem gyõzött meg az sem, amikor Varga Mihály képviselõtársunk az alanyi jogon juttatott családi pótlék mellett arra hivatkozva érvelt, hogy nézzünk körül más országokban, mi ott a gyakorlat, és elmondta, hogy nézzük meg a szomszéd országokat, és három szomszéd országot említett: Ausztriát, Németországot és Belgiumot, amelyek közül csak egy szomszédos ország van, és mind a három ország enyhén szólva dúsgazdagnak tekinthetõ Magyarországhoz képest. És a valódi szomszéd országokat nem említette, azokat a szomszéd országokat, amelyeknek a helyzete hasonló, a gazdasági helyzete Magyarországhoz. Nem említette például Csehországot, ahol éppen most vezették be azt a rendszert, amirõl ebben az elõterjesztésben is szó van. Nem volt korrekt tehát ez az érvelés, amelyik Belgiumra, Németországra és Ausztriára hivatkozott.
Azt kell tehát mondanom, végighallgatva türelemmel ellenzéki képviselõtársaink érvelését, azt kell mondanom, hogy még mindig nyitott számunkra a kérdés, hogy mit is kell tennünk. Nem meggyõzõ az ellenzék érvelése a mellett, hogy vessük el ezt a javaslatot.
Nem meggyõzõ az az érvelés sem, hogy minek néhány milliárdért a családi pótlékot érintetlenül hagyni, amikor ott van az 500 milliárdos kamatkiadás, amikor más, ennél sokkal jelentõsebb tételekkel kell stabilizálni. Azért nem meggyõzõ, mert azért van az az 500 milliós kamatteher, mert a megelõzõ években nem csökkentettük a költségvetési hiányt úgy, ahogy most kell, és ezért halmozódott fel a kamatteher.
Nem meggyõzõ az, hogy stabilizáljunk másként. Nem meggyõzõ az, amit Pusztai Erzsébet mondott, hogy lám, lám, enélkül is ment a stabilizáció '95-ben, hiszen '95-ben egy olyan gazdaságpolitikai lépéssel ment a stabilizáció, mint a vámpótlék, ez enyhítette a költségvetés gondjait. Ez egy átmeneti eszköz, '97-ben elmúlik a kedvezõ hatása, és akkor másutt kell elérnünk a kedvezõ költségvetési hatásokat.
Azt gondolom tehát, hogy az ellenzéki érvelések nem meggyõzõek, nem oszlatják el, nem cáfolják azokat az érveket, amelyeket a kormány a javaslat mellett fölvet.
Most azok, akik nem utasítják el eleve azt az igényt, hogy valamit takarékoskodnunk kell a családi pótlékon is, hanem elfogadják, hogy szûkíteni kell, azt mondják, egyébként joggal, hogy a jövedelemhatáros megoldás, amit a kormány elõterjesztése javasol, nem jó megoldás. Tudjuk mi is, hogy nem jó megoldás. Elmondták a kormánypárti hozzászólók is itt már a stabilizációs törvény vitájában is, és most is. A probléma az, hogy az a javaslat, amit a szociálpolitika magyar szakértõi a legjobb módszernek tartottak, vagy a legtisztességesebb, legkorrektebb módnak tartottak volna, nevezetesen azt, hogy kezdjük ott, hogy hatéves kortól az egygyerekes, kétszülõs családoknál szüntetjük meg, vagyis visszaállítjuk azt a helyzetet, ami a '80-as évek közepéig érvényes volt Magyarországon.
(21.10)
Ezt a helyzetet az Alkotmánybíróság döntése nyomán nem lehet alkalmazni. Szociálpolitikai megfontolások szerint ez lenne a legkívánatosabb, de az Alkotmánybíróság más szempontokat vett figyelembe, és ezt nekünk tudomásul kell vennünk, holott ez lett volna a legnagyobb megtakarítás és társadalmilag is a leginkább elfogadható.
Ha ezt nem tesszük - nem tehetjük -, akkor fölmerült az az alternatív megoldás, hogy vonjuk az adóalap alá; ezt képviseltük mi is az elõzetes vitánkban, nemcsak itt a Házban, hanem az elõkészítés során is. Csak fölhívom a figyelmet, ellenzéki pártok közül itt a plénumon ezt senki sem vetette föl emlékezetem szerint, az ellenzéki pártok többsége csak arról beszélt, hogy ne csináljunk ebben a kérdésben semmit. De kétségkívül, amikor éppen nem volt parlament, akkor sajtóértekezleten a Magyar Demokrata Fórum részérõl megemlítették ezt a lehetõséget. A másik ellenzéki párt, a Fidesz különbözõ érvekkel a múlt heti vitában ezt a lehetõséget, amit mi is képviselünk, elutasította. Meg kell mondanom, én még mindig amellett vagyok, hogy talán ez lenne a legjobb megoldás, de tudomásul kell vennünk, hogy amilyen fázisban az adótörvények elõkészítése ma van, most, '96-ra már ezt a megoldást aligha lehet bevezetni.
A másik javaslat, ami alternatív javaslatként az ellenzék részérõl fölmerült, a Fidesz javaslata volt, amit Varga Mihály ismertetett a múlt héten. Ez úgy hangzik, hogy részben legyen alanyi jog, részben - olasz mintára - jövedelemtõl függõ. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezt a Fidesz- javaslatot éppen az MDF képviselõje utasította el, amikor a jövedelemtõl függõ megoldást kerekperec elutasította arra hivatkozva, hogy ennek nagy hátrányai vannak, jövedelemigazolásra kényszerít, adminisztrációval jár s a többi. Tehát homlokegyenest ellentétes álláspontot képviselt a Fidesz és az MDF képviselõje ebben a kérdésben. Tehát nincs, nem hallottunk sajnos itt az Országgyûlésben meggyõzõen jobb javaslatot annál, amit a kormány elõterjesztett. Tehát továbbra is ott tartunk, hogy ha egyszer elfogadjuk azt, hogy valamit takarékoskodni kell és valamit takarékoskodni méltányos lehet, akkor bizony jobb javaslatot és ma bevezethetõ javaslatot sajnos az ellenzéki padsorokból sem hallottunk és a kormánypárti oldalról sem.
Maradt tehát a kérdés: helyes-e megszavaznunk vagy nem? Számunkra, szabaddemokraták számára ebben a helyzetben tulajdonképpen a következõ marad:
Azt a kérdést, hogy ezt a kényszermegoldást megszavazzuk-e, két dologtól kell függõvé tenni. Az egyik, hogy tudjuk-e módosító javaslatokkal enyhíteni azokat a kedvezõtlen hatásokat, amivel ennek a javaslatnak a bevezetése kétségkívül jár. Ebbõl a szempontból három célcsoportot kedvezményeznének azok a módosító javaslatok, amelyeket az SZDSZ benyújtott és amelyeket részben a vezérszónoklatában Béki Gabriella már említett: a fogyatékos gyermekek, a nagycsaládosok és az egyszülõs családok. Ha itt tudunk módosítani a benyújtott javaslaton, akkor valamelyest enyhülnek a dolog hátrányai. Ez az egyik szempont, amit figyelembe kell vennünk.
A másik szempont pedig - nem tagadom - az, hogy amikor a költségvetéssel kapcsolatban végsõ fázisba jutnak a tárgyalásaink, a módosító javaslatok megítélése, amikor az adótörvényekben a végsõ fázisba jutnak az egyeztetéseink, amikor eljutunk a szavazások közelébe, akkor mennyire érezzük nélkülözhetetlennek azt a mintegy 10 milliárd forint körül becsülhetõ megtakarítást, amit ez a javaslat jelent; ha arra fogunk jutni, hogy el kell fogadnunk azt, hogy erre a 10 milliárd körüli megtakarításra feltétlenül szükség van, akkor valószínûleg nem tehetünk majd mást, mint hogy tudomásul vesszük: nincs más lehetõség, és kénytelenek leszünk elfogadni az elõterjesztést. Ha a kormánnyal és a koalíciós partnerrel folyó tárgyalásainkon úgy alakul, olyan benyomásunk lesz, hogy talán mégis mellõzhetõ ez a megtakarítás és emiatt nem érdemes ezt a rendszert bevezetni, akkor esetleg - mondom, figyelembe véve a módosító javaslatokat is - más következtetésre fogunk jutni.
Meg kell ismételnem ezért Béki Gabriellát: annak alapján, amit a javaslat elõnyeirõl és hátrányairól ma látni lehet, kell majd eldöntenünk, hogy végül is hogyan foglalunk állást. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)