DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Ismét köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! A múlt heti ülés után kaptam egy levelet egy kunszentmártoni magyar állampolgártól, aki végighallgatta a vitánkat. Figyelemmel arra, hogy nyilvánvalóan másokban is hasonló érzelmeket kelthetett a múlt heti vitánk, kénytelen vagyok errõl néhány szót szólni.
A levélíró felrója az ellenzéki képviselõknek és személy szerint nekem is, hogy olyan hevesen próbáltuk védeni a letûnt korszak olyan vívmányát, amit családi pótléknak neveznek.
(21.20)
Szememre hányja, hogy miért nem voltunk megértõek a kormányzat törekvéseivel szemben, amikor át akarják alakítani ezeket a nagy ellátórendszereket, és akkor pont az ellenzéki képviselõk azok, akik gátolni akarják a kormányzat reformtörekvéseit. Úgy tûnik, igen tisztelt képviselõtársaim, a levélíró figyelmét elkerülte, hogy ezt a törvényjavaslatot bírálta a nagyobbik kormányzó párt felszólalója, és bírálta a kisebbik kormánypárt felszólalója is. Igaz, Béki Gabriella képviselõtársam indokaiból, hogy miért tartja rossznak ezt a törvényt, sajnos, nagyon sokat levon a ma elhangzott Bauer Tamás-féle elõadás, tudniillik abból az derült ki, hogy végül is a Szabad Demokraták Szövetsége meg fogja szavazni ezt a törvényjavaslatot, mert ennél jobbat nem tud. Nem volt ideje kidolgozni azokat az elképzeléseit, amelyeket már '94-ben a kormányprogramba belefoglaltak, aztán '95-ben elég hosszú idõ állt rendelkezésre - 1995 nyara óta -, hogy kidolgozzák. Úgy látszik, a szakértelem erre kevés volt. Ezért - ha tetszik, ha nem - ezt a kényszermegoldást el kell fogadni.
Igaz, tisztelt képviselõtársaim, hogy bár elnök úr egy olyan vélelemrõl szól, amely a Házszabályban nincs benne, a mai napig nem volt módunk és lehetõségünk ténylegesen megismerkedni azokkal a számokkal, amelyek azt fogják jelezni, milyen megtakarítást vár a kormányzat ettõl az intézkedéstõl.
Az ellenzéki képviselõk hevességét ebben a vitában sok minden indokolja. Az egyik hadd legyen az, hogy nemrég jelent meg a Központi Statisztikai Hivatal jelentése, amely szerint hazánk, Magyarország demográfiai válsághelyzetbe került. 1990 és '94 között 129 ezerrel, az idei év elsõ nyolc hónapjában 23 ezerrel csökkent az ország lélekszáma. A különösen kritikus helyzetben lévõ férfiak halandósága a húszas évek Magyarországának adatait mutatja, és kísértetiesen hasonlít a harmadik világ mutatóihoz.
Az igen tisztelt levélíró, remélem, hallgatja a rádióközvetítést, és el fog gondolkozni - remélhetõleg nemcsak õ, hanem önök is - ezeken az adatokon. Nem vitás, hogy a családi pótlék mint egyfajta támogatási rendszer, önmagában nem fog jelentõsen javítani ezen a romló helyzeten. De a felelõsség, igen tisztelt képviselõtársaim - és ez nem szólam -, a jövõ nemzedékeivel szemben a miénk. A miénk, hogy az átalakulás terheibõl mennyit rakunk a családosok vállára, és mennyit rakunk azoknak a vállára, akik nem gondoskodnak a jövõ generációnak a felnevelésérõl. E tekintetben viszont óhatatlanul fölmerül az a kérdés, hogy amikor a magyar lakosság egészségi helyzete romlik, amikor a magyar népesség vészesen fogy, indokolható-e bármilyen közgazdasági megfontolások alapján egy viszonylag csekély összegû megtakarítás bevezetése azon veszély felidézése mellett, hogy ennek a káros hatásait tíz, tizenöt, esetleg húsz év múlva nem lehet majd elhárítani.
A népesség fogyása nem most kezdõdött: '90-tõl soroltam az adatokat. '90- tõl kezdve érzékelhetõ ez a vészes trend, amelynek a meggátolására vagy az arányok csökkentésére lépéseket kellene tenni. Az ellenzék véleménye szerint - és ez erõsíti meg a hangunkat - a családi pótléknak ez a fajta megvonása, amit a kormány által beterjesztett javaslat tartalmaz, ennek a trendnek nemhogy a meggátolására, de még a csökkentésére sem alkalmas. Növelni fogja ezt a trendet: még kevesebb gyermek fog születni, még rosszabb lesz a magyar népesség szaporulási mutatója.
Ezeknek a figyelembevételével egy felelõs kormányzatnak el kellene gondolkodnia, hogy valóban érdemes-e. Azt is tudom, hogy a kormánypártok képviselõi közül is nagyon sokan vannak, akik fölvetik a kérdést, hogy miután idáig nem sikerült hiteles adatokkal bizonyítani, hogy valóban olyan mértékû a megtakarítás, mint ahogy azt a pénzügyi kormányzat állította, szabad-e egy ilyen kockázatos lépést megtenni.
Az indoklás sajnos egy nagyon lényeges elemet sem mutat be. Mert a várható megtakarítások összegét nyilvánvalóan csökkenteni kell azon igazgatási költségekkel, amelyek az évenkénti igények elbírálásánál jelentkeznek. A Bokros-csomag vitájában igyekeztem képviselõtársaim figyelmét felhívni, hogy jelen esetben nem ezer vagy néhány tízezer igény elbírálásáról van szó, hanem százezres nagyságrendû kérelmekrõl kell majd a közigazgatásnak dönteni. Ez a döntéshozatal költséggel jár. A kormányzat hitet tett a mellett, hogy csökkenti a központi közigazgatási költségeket. Ez az intézkedés jelentõsen növeli. Ha csak azt veszem figyelembe, hogy az érkezett beadványokat iktatni kell; ügyintézõk kellenek ahhoz, hogy ezeket elbírálják; a határozatokat kézbesíteni kell tértivevényes ajánlott levélben - a postaköltséget tessék kiszámolni több százezer határozat esetében -; ehhez kell különféle adatokat is beszerezni az állampolgároknak, és ezt minden évben meg kell ismételni, nyilvánvaló, hogy apparátus kell hozzá, az apparátust mûködtetni kell, dologi költségek szükségesek hozzá, és nem tudjuk, hogy elõreláthatólag ezek mekkora költségek. Akkor viszont megtakarításról beszélni illuzórikus.
Amikor Bauer képviselõtársam mindig azt hangsúlyozza, hogy nagyon örülni kell, hogyha itt néhány milliárd forintot megtalálunk, akkor hangsúlyozni kellene azt is, hogy mibe kerül ennek a néhány milliárd forintnak a "kitermelése" - idézõjelbe téve, mert ezt a közgazdasági fogalmat nem szívesen használom.
Igen tisztelt Képviselõtársaim! Valamikor a jogi egyetemen logikát oktattak, és akkor azt tanultam, hogy ha egy állítás hamis, egy másik állítás meg igaz, akkor a levont következtetés csak hamis lehet. Ennek a logikai elvnek az alapulvételével nézzük meg ennek a törvényjavaslatnak a kiindulópontját: mihez köti a családi pótlék kifizetését? Az egy fõre jutó nettó jövedelemhez, amelynek kiszámításánál a személyi jövedelemadó szabályait kell figyelembe venni.
A Magyar Nemzet november 20-ai számában jelent meg egy nagyon figyelemre méltó tájékoztatás, hogy Ékes Ildikó tanulmányt készített a személyi jövedelemadó-rendszer bevezetésének tapasztalatairól. Ékes Ildikó, az ismert közgazdász, megállapította, hogy az adórendszer bevezetése nem változtatott a közteherviselés igazságtalanságain sem; "Továbbra is nagy volt a megfogható és a meg nem fogható jövedelmek közötti különbség, és számos területen fennmaradt a szellemi munka alulértékeltsége. Szinte az elsõ perctõl kezdve gondot jelentett, hogy az adó miatt növekedtek a láthatatlan jövedelmek."
Ékes Ildikó megállapítja, hogy tavaly az egyéni vállalkozók bevallott jövedelmi átlaga nem érte el a minimálbér színvonalát, sõt, ezt az értéket még a nyereséges vállalkozóké is alig haladta meg. Ezek az arányok nyilvánvaló jelei az adócsalásnak, még akkor is, ha a vállalkozók között is vannak valóban szerény jövedelmûek, és léteznek ténylegesen veszteséges, illetve csõdbe menõ vállalkozások.
(21.30)
Ha meg lehet állapítani tehát azt, hogy a magyar jövedelemadó-rendszer hamis adatokon alapszik, többségben, nagy számban vannak olyanok, akik nem a tényleges jövedelmük után adóznak, akkor tisztelt képviselõtársaim, õszintén kérdezem önöktõl, hogy milyen kormányzati logika az, amely adócsaló bevallásokra alapítva próbálja a gyermektámogatást átszervezni. Ha mindannyian tudjuk, és erre irányulnak a kormányzatnak nagyon-nagyon kicsi, de azért idõnként tetten érhetõ elképzelései, hogy a feketegazdaságot felszámoljuk, a láthatatlan jövedelmeket bevonjuk az adózásba, de ennek a szándéknak még nincsenek meg az eredményei, hogyan és miként lehet a családipótlék-rendszert ehhez a jövedelemadózáshoz kötni? Nagyon kirívó társadalmi igazságtalanságok következhetnek be, amelyek romboló, a morált tönkretevõ hatása sokkal többe kerülnek a költségvetésnek, sokkal többe kerül az országnak, mint az a papíron elméletileg most kimutatott megtakarítás, amirõl már néhányan szóltak.
Egy másik anomáliája ennek a javaslatnak, hogy míg a gyermek után fizetendõ tartásdíjat a tartásdíjfizetõ levonhatja a családi jövedelem számításánál, addig érdekes módon az az egyedülálló, aki a gyermekét neveli, nem kell hogy növelje a család jövedelmét a gyermeke után kapott tartásdíjjal. Ez nyilvánvalóan eltérõ számítási mód azoknál a családoknál, ahol két keresõ van, mert hála istennek, nem vált még el a férj és feleség, az apa és anya - mondjuk így - harmonikus körülmények között neveli a gyermekét; és ezzel szemben viszont elképzelhetõ, hogy egy olyan egyedülálló fog családi pótlékot kapni, ahol a gyermekét háztartásában nevelõ szülõ megfelel a törvényjavaslat nettó jövedelemkategóriájának, csak éppen elfeledkezik arról a jogalkotó, hogy az a gyermek a bíróság által megállapított tartásdíj figyelembevétele esetén már kiesne ebbõl a kategóriából.
Ugyanúgy nagyon figyelemreméltónak tartom, hogy a törvényjavaslat az élettársak jövedelmét be akarja számítani az egy fõre esõ jövedelemszámításhoz. De azért hadd mondjam el önöknek, tisztelt képviselõtársaim, gyakorló ügyvéd koromban az egyik legnehezebben bizonyítható fogalom az élettársi viszony fennállása vagy fenn nem állása volt. Úgy látszik, a kormányzat elfeledkezik arról, hogy ha az illetõ személy nem fogja magáról kijelenteni, hogy élettársi viszonyban élnek, bár ennek ellenére ott laknak közös lakásban, egyedülállónak fog minõsülni a kérelmet benyújtó, bár közösen tartják el a gyermekeket, bár a lakás rezsijét közösen fizetik, mégis hozzá fog jutni ahhoz a családi pótlékhoz, amit nem fog megkapni egy ugyanolyan jövedelmi viszonyok között élõ család, ahol a férj és a feleség nem vált el egymástól. Nem hiszem, hogy ez a törvényjavaslat arra akarná ösztökélni a házaspárokat, hogy váljanak el, és ezáltal hozzá tudjanak jutni a családi pótlékhoz.
Azért emeltem ki ezt a részt, mert itt olyan nagyvonalúnak tûnik a jogalkotó, hogy nem foglalkozik az élettársi viszony problematikájával. Viszont az indoklásban külön kiemelik, hogy gondoltak arra, hogy ha valaki el tudja tartani a gyermekét, de az a gyermek mégis nevelõszülõnél van, akkor bizonyos esetekben nehogy családi pótlékot lehessen fizetni, mert ily módon a törvényt ki lehet játszani. Azt hiszem, rettenetesen rossz helyzetbe került ez az ország, ha a gyermeke iránt felelõsséget érzõ szülõ hajlandó egy ilyen cselekedetet tenni azért, hogy ehhez a jelenlegi jövedelmi viszonyok között nem nagy összegû családi pótlékhoz hozzájuthasson. Úgy gondolom, hogy a jogalkotónak ez a feltételezése sérti a gyermekes családokat, sérti azokat, akik gyermeket vállaltak, gyermeket nevelnek egyre romló életkörülmények között, de eszük ágában sincs, hogy csalárd módon jussanak ehhez a családi pótlékhoz.
Igen tisztelt Képviselõtársaim! Egy formai kifogást hagytam a végére, de úgy gondolom, hogy e formai kifogásnak van jelentõsége. Nagyon örülnék annak - bár az alkotmányügyi bizottság tagjai közül senkit nem látok a teremben -, ha az alkotmányügyi bizottság megvizsgálná e törvény kodifikációs technikáját. Ugyanis ez a törvényjavaslat jogi szempontból arról szól, hogy hatályba nem léptetett rendelkezéseket hatályba léptet, viszont ugyanezzel a törvényjavaslattal a törvényjavaslat által hatályba léptetett rendelkezéseket azonnal módosítja. Ez azért probléma, mert ilyenre még nem volt példa a magyar jogtörténetben. Nincs állásfoglalás, hogy elképzelhetõ-e egyidejû, de mégsem egyidejû hatálybaléptetés.
Az 5. § (1) bekezdése ugyanis arról szól, hogy a kihirdetést követõ 8. napon hatályba lépnek a Gst.-nek az eddig hatályba nem lépett rendelkezései. De ugyanezen a napon hatályba lépnek e törvény rendelkezései is, amelyek részben a Gst.-nek az idáig hatályba nem léptetett rendelkezéseit módosítják. Úgy gondolom, hogy ez jogi szempontból elég fogas kérdés. Valóban nem kívánom azt, hogy még egyszer a kormányzatnak az ezzel kapcsolatos törvényjavaslata alkotmánybírósági korrekcióra szoruljon. Jobb elõre meggondolni, megfontolni azt a lépést, hogy milyen jogtechnikai megoldást választ.
Lehet, hogy nem szimpatikus az általam tett javaslat, mert hadd mondjam el Bauer Tamás képviselõtársamnak, hogy az ellenzék nagyon sok javaslattal állt elõ, csak éppen értõ támogatókra nem lelt. Lehet, hogy az én javaslatom ugyanilyen sorsra jut. Prezstízsszempontokból nem kellene ragaszkodni ahhoz, hogy a Gst. a hatályba nem lépett rendelkezéseinek részbeni módosításával az akkori csomagot próbáljuk meg alkotmányjogilag elfogadhatóvá tenni. Azok a rendelkezések, amelyek nem léptek hatályba, ne is lépjenek hatályba. Egy új törvényjavaslatot kellett volna vagy kellene elõterjeszteni adott esetben e két törvénynek, a Gst.-nek és ennek a törvényjavaslatnak az egybefûzésével, és akkor ez a törvényjavaslat egységesen lépne hatályba. Úgy gondolom, hogy ez esetben nem lenne alkotmányjogi probléma, hogy hatályba léphet-e az és módosulhat-e, ami egyébként abban a pillanatban egy másik szakasszal megváltozik.
Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a türelmet, hogy meghallgattak. (Taps.)