DR. KULIN FERENC (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Formabontó leszek, mert másképp terveztem mondandóm kezdetét. Most viszont egy kétpercest kell elõrehoznom, amelyben reagálni kívánok Gellért Kis Gábornak a felszólalására.
Nem találgatom, hogy milyen ördögi csel áldozatai vagyunk itt. Nem találgatom, hogy a nyilvánosság elõtt beharangozott hatpárti tárgyalások mögött milyen két- vagy hárompárti tárgyalások zajlottak még, amelyeken megállapodás született néhány ellenzéki, illetve egy ellenzéki és egy kormányzó párt között arról, hogy megfúrják a médiatörvényt.
Ez a felszólalás - botrány, amit most itt hallottunk Gellért Kis Gábortól. Az a tény, hogy a Szocialista Párt képviseletében mondta ezt el, azt jelenti... (A bal oldalon zaj, közbeszólások: Magánvélemény. Gellért Kis Gábor: Képviselõi joga.) ...azt jelenti, elnézést kérek, ezt döntsék el önök maguk között, hogy megengedhetõ-e a médiatörvény ötéves vitája után, hogy a Szocialista Párt egyik médiaszakértõje magánvéleményét mondja el a plenáris ülésen. Köszönöm szépen, azt kértem, hogy döntsék el önök között. Engem attól még ez megbotránkoztathat, és kérem, hogy hagyják, hogy folytassam a mondandómat.
Tehát van egy ilyenfajta meglepetés. De ez nem tartozik ránk, hogy emögött milyen politikai hátsó szándékok vannak. Ránk tartozik az, hogy hagyjuk-e megtéveszteni magunkat azzal az érvvel, amit Gellért Kis Gábor itt mondott ennek a törvényjavaslatnak az alkotmányellenességérõl.
Ennek kapcsán viszont hadd emlékeztessem arra képviselõtársaimat, hogy az elõzõ parlamenti ciklus médiaügyei egy olyan kinevezési törvény jegyében álltak, amely kinevezési törvény esetében a rádió és a televízió elnökeit és vezetõit a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezte ki.
(11.30)
Ezt a tényt az akkori ellenzéki pártok, miután megszavazták, folyamatosan támadták és szerették volna megváltoztatni, az Alkotmánybíróság azonban nem kifogásolta ezt a tényt; nem ítélte úgy, hogy itt a megengedhetõnél nagyobb mértékû a pártok befolyása.
Az a változat, ami ebben a törvényjavaslatban született meg, amelyik ezt a kinevezési jogkört egy, a parlament pártjai által paritásos módon felállított bizottság kezébe adja, az lényegesen távolabb tolja a pártok politikai befolyását a kinevezés tényétõl. Tehát nem hiszem, hogy fenyegetne az a veszély, hogy e törvény elfogadása után az Alkotmánybíróság megtámadhatná ezt a passzust.
De maradjunk a törvény alapkérdésénél egy pillanatra még: a politika és a média viszonyánál. Teljesen természetes, hogy ha egy diktatúra után törvény születik a médiumokról, akkor ott a politika fejezi ki akaratát, a politika adja át a maga hatáskörét olyan testületeknek, olyan szervezeteknek, amelyek korábban nem vagy csak informálisan szólhattak bele a média ügyeibe. Akár tetszik, akár nem, az az aktus, amit mi e törvény vitájával, illetve remélhetõ elfogadásával elkövetünk, az az aktus politikai aktus; kódolni fogjuk ennek a parlamentnek a politikai akaratát ebben a törvényben, és pillanatig se szégyenkezünk azért, mert politikai akaratot fog ez tükrözni. Kérdés, hogy kinek a politikai akaratát, milyen politikai akaratot.
Engedjék meg, hogy itt egy hasonlattal éljek. Végigélvén az elõzõ parlamenti ciklus médiaháborúsdiját, úgy tapasztaltam, hogy itt mi, a parlamenti pártok játszottunk egy háborút: egy város játszóterén homokvárat építettünk, körbevettük ellenzéki és kormányzó pártokként, és megpróbáltuk elfoglalni ezt a homokvárat, miközben megszólaltak a szirénák - egy valóságos háború valóságos szirénái. Mind a két fél a homokvár körül azt hitte, hogy a másik szirénái szólnak, és egyre vadabban, egyre kétségbeesettebben támadta a homokvárat, hogy a másik elõl megszerezze.
Kérem szépen, nem volt kormányzó párti képviselõként mondom, hanem médiaügyekben, elméleti kérdésekben tájékozódó állampolgárként, hogy ma a világban a frontvonalat médiakérdésekben nem pártok között, hanem a politika és a média között húzzák meg azok, akik értenek a média ügyeihez. És kérdés, hogy tudomásul vesszük-e azt, hogy ezt a frontvonalat megpróbáljuk demilitarizálni, megpróbáljunk visszavonulni és megpróbáljunk megállapodást kötni a bennünket támadókkal, vagy azokkal, akik ha nem akarnak is, mégis beavatkoznak a felségterületeinken.
Mirõl van szó? Arról, hogy az elmúlt évtizedekben végbement egy olyanfajta eszkalációja a médiabirodalomnak, amelyik nem negyedik hatalmi ágként, hanem a hatalmi ágak fölött egy új hatalmi dimenzióként jelent meg, minden egyéb hatalmi ágat maga alá rendelve, befolyásolva - nem azért, mert valamiféle ördögi politikai szándéka van, hanem azért, mert ez a természete.
A média itt van az életünkben, a média természeti törvények kérlelhetetlenségével uralkodik rajtunk, fölöttünk, közöttünk, és kiszámíthatatlan folyamatokat indít el a közéletben és a politikai életben. Egy médiatörvénynek az volna a hivatása, az volna a küldetése, hogy lehetõleg kiszámíthatóvá tegye ezeket a folyamatokat, lehetõleg kezelhetõvé tegye. Mit értek ezen? Melyek ezek a folyamatok, amelyek lejátszódtak az elmúlt évtizedekben és különösen az elmúlt esztendõkben?
Különös véletlen, hogy a magyar rendszerváltás, a magyarországi rendszerváltozás egybeesett olyan folyamatokkal, amelyek nagyon szorosan összefüggenek a média hatalmával.
Egybeesett a kommunikációs forradalommal. Amikor elkezdtük 1990-ben a médiatörvény elsõ tervezetét kidolgozni, ezt a tényt nem mérlegeltük kellõképpen. A tét már régen nem az volt, hogy a Magyar Televízió 1-es és 2-es csatornája kinek a befolyása alá kerül, hanem a tét az volt, hogy robbanásszerûen kibõvülõ médiapiacon mennyire tudjuk érvényesíteni nem egyik vagy másik politikai erõ, hanem a magyar társadalom, a magyar kultúra, a magyar nemzet érdekeit. Ezt a közös érdekvédelmi harcot szerettük volna megvívni. Itt most nem részletezendõ okok miatt, ez a harc - mint tudjuk - 1992-ben patthelyzettel végzõdött.
Volt egy másik folyamat, ami szintén a rendszerváltozás esztendejében erõsödött föl, és érintett bennünket, sokkal erõsebben, mint korábban: az a folyamat, amit a gazdaság, a politika, a kultúra globalizációjának neveznek és amelynek az a természete, hogy szemben áll a nemzetállami autonómiát és a kulturális nemzeti autonómiát képviselõ testületeknek, szövetségeknek, szervezeteknek a szándékaival. Ez a természete. És ezt látva, nekünk az lett volna a kötelességünk, az lett volna a hivatásunk, hogy amennyire lehet, ezzel a globalizációs folyamattal szemben, nem kirekesztve azt, biztosítsuk a magyar kultúra, a magyar politika autonómiáját.
Nem sikerült elérnünk, azt is mondhatnám - kárörvendõ is lehetnék -, hogy itt most az 1995. év végén ugyanannak a jelenetnek a tanúja lehetek más szereposztásban, amit 1992-ben végigéltünk. Mirõl is volt akkor szó? Arról, hogy lényeges kérdésekben, a legtöbb lényeges kérdésben sikerült megállapodnunk, néhány, éppen a kinevezést érintõ paragrafus kivételével, és mire odajutottunk volna, hogy a parlamentben errõl törvény szülessék, akkor meglepetésszerûen megváltozott az akkori ellenzéki pártok hozzáállása a törvényhez, és váratlanul kivonultak e törvény mögül, e megállapodás mögül.
Nem örülök, hogy ez most megint így történik, vagy úgy látszik, hogy így történik. Mert ismétlem: nem úgy tekintem a médiaháborút, mint amelyben egyikünk vagy másikunk érdekeinek kell fölénybe kerülni, hanem úgy tekintem, mint a magyar politika közös érdekét, mint a parlamentarizmus tekintélyének, becsületének a szempontját, amelynek a megvédése nélkül olyan módon válunk továbbra is áldozatává egy médiaterjeszkedésnek, egy médiabefolyásnak, hogy végképp rajtaveszthetünk.
Egy törvényjavaslat vitájakor illik számba venni azt, hogy mik is voltak az eddigi veszteségeink. A veszteségek kategóriáit is sorolni kell. Mert nagyon súlyos gazdasági veszteségei voltak az elmúlt öt esztendõben annak, hogy nem született médiatörvény. Hadd idézzek itt két példát. Gazdasági veszteségként könyvelhetjük el azt, hogy a magyarországi média törvénytelen, igazságtalan és egészségtelen privatizációja olyan helyeken halmozta fel a médiatõkét, amely helyekrõl nem áramlott vissza a magyar médiapiac megújítására, hanem jórészt átvándorolt, átszivárgott a magyar gazdaság, a magángazdaság különbözõ területeire. Óriási veszteség ez; érdemes lenne egyszer kiszámítani, hogy mennyit vesztettünk. Akiket konkrétumok érdekelnek, kérem, az 1992-es parlamenti jegyzõkönyveknek, bizottsági jegyzõkönyveknek azokat a fejezeteit olvassák el, ahol a Magyar Rádió és a Magyar Televízió gazdálkodását feszegettük.
(11.40)
Óriási gazdasági veszteség volt az is, hogy a külföldi tõkének a médiapiacra becsábítható, bevonható volumenét nem tudtuk bevonni. És ez nemcsak azért veszteség, mert a költségvetés így kevesebb pénzzel gazdálkodhatott, hanem azért is veszteség, mert nem ismertük föl, vagy ha felismertük, nem tudtuk érvényesíteni azt a törvényszerûséget, hogy a gazdasági piac és a reklámpiac szorosan összefüggnek egymással, és nem tudunk úgy gazdaságot tervezni, hogy a reklámpiacot ne tervezzük, hogy a beáramló tõkének ezeket a szempontjait, ezeket az érdekeit ne egyeztessük egymással. Nem történt meg ez az egyeztetés, nem tudott megtörténni ez az egyeztetés.
És ma, ha a nagy befektetõk szándékait vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a leginkább elidegenítõ tény számukra az, hogy összezavarodott, kibogozhatatlanná vált, és tõlük, általuk befolyásolhatatlan érdekcsoportok kezébe került a magyar reklámpiac.
Nemcsak gazdasági veszteségeink voltak: mérhetetlenek a kulturális veszteségek. Utaltam rá korábban, éppen a felsõoktatásról szólva: az a körülmény, hogy a magyar mozgóképgyártás a rendszerváltással szinte egyidejûleg összeomlott, vergõdik, az, hogy nem tudtuk ezt a hatalmas kapacitást, ezt a szellemi, mûvészeti, ipari, technikai kapacitást átmenteni, megújítani a magyar filmgyártás és a magyar televíziózás számára, felmérhetetlen veszteség.
Kulturális veszteség az is, hogy eluralkodott a magyar közéletben, a magyar médiavilágban a sajtószabadságnak egy olyan fajta értelmezése, amelyik természetszerûleg következett a médiaháborúsdiból. Az a fajta értelmezése, mely szerint a sajtószabadság, a sajtóban dolgozó újságírók, szerkesztõk szabadsága - õk úgy értelmezték - a politikával szemben, és közben nem vették észre, hogy ezt a szabadságot az állampolgárokkal szemben érvényesítették, mert a sajtószabadság mindenfajta sérelme az állampolgárok sérelme. Igaz, hogy jó egy médiatörvénynek feltétlen kísérõ társa kell hogy legyen egy jó sajtótörvény. De azért, mert nem készültünk még el egy jó sajtótörvénnyel, még ne mondjuk azt, hogy ennek a médiatörvénynek a sajtóetikára, a médiaetikára vonatkozó paragrafusai nem teszik egyértelmûvé azt, hogy mit is ért a törvényalkotó a sajtószabadság fogalmán.
Hatalmasak a politikai veszteségek. Politikai veszteség önmagában az, hogy mindmáig nem derült ki, a parlamentben ülõ pártok politikai harcában mik is az igazi motívációk, melyek is az értékrendjük közötti igazi különbségek. S azért nem derült ki, azért nem derülhetett ki, mert a gazdaság, a külpolitika, a közigazgatás, a környezetvédelem szakmai kérdései fölé nõtt mindig egy túldimenzionált médiavita, és magunk között is és a közvéleménnyel is azt tudtuk elhitetni, hogy ezek között a pártok között, ezek között a politikai erõk között a legnagyobb tét, küzdelmük legnagyobb tétje a média, a médiabirtoklás.
Hadd utaljak még arra: nagyon súlyos erkölcsi és presztízsveszteségeket is szenvedett a magyar politika és a magyar parlament a médiatörvény hiánya miatt. Anélkül, hogy vádaskodni akarnék, anélkül, hogy sérelmeket szeretnék itt most felidézni, jusson eszünkbe az, hogy a Magyar Köztársaság legmagasabb tisztségeit viselõ tekintélyek tekintélye mennyire csorbult amiatt, mert a médiatörvény vitájában nem tudták a kellõ határozottságot és a kellõ elvszerûséget képviselni.
Kedves Képviselõtársaim! Mindazokat az észrevételeket, amelyeket a médiatörvény-javaslat szövegével kapcsolatban kell elmondanunk, természetesen ki fogjuk fejteni a részletes vitában. Természetesen képviselõtársaim találkozni fognak részünkrõl is sok kifogással, sok olyan paragrafussal, amelyet szükségesnek tartunk módosítani. De szeretném aláhúzni, hogy a Magyar Demokrata Fórum álláspontja szerint ez a törvényjavaslat minden gyarlóságával együtt alkalmas arra, hogy módosításokkal és a részletes vita tanulságainak hasznosításával törvénnyé váljék.
Mit vár a Magyar Demokrata Fórum... (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi, hogy letelt az idõkeret.) - egy fél percet, elnök úr! -... a Magyar Demokrata Fórum a törvénytõl? Mindenekelõtt - és az idõ rövidsége miatt - csak a leglényegesebbet emelem ki: egy olyan fajta szellemi magatartásnak az eddiginél lényegesen hangsúlyosabb jelenlétét a médiumokban, amely az indokolt esélyegyenlõség elvén alapszik, amin azt értem, hogy a magyar kultúra... (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi, hogy letelt az idõkeret.).., a magyar múlt hagyományainak megfelelõen megfelelõ képviseletet kap a konzervatív értékszemlélet, a konzervatív világfelfogás, történetszemlélet a magyar médiumokban. Ha ezt megkapjuk, és erre a törvény szövege lehetõséget kínál, akkor mi úgy tekintjük, hogy a médiaháborút tovább tudjuk folytatni nem durva politikai eszközökkel, hanem szakmai harcokban, a megfelelõ bizottságokban, általunk megbízhatónak tekintett képviselõinken keresztül. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)