DR. CSAPODY MIKLÓS (MDF): Köszönöm a szót.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Talán vannak, akik emlékeznek, hogy a magyar-szlovák alapszerzõdés ratifikációját megelõzõ vitában magam is igyekeztem az összes lehetséges, számba vehetõ érvet átgondolni, és a feketéket a fekete oldalra, a fehérnek mutatkozókat a fehér oldalra csoportosítani úgy, hogy közben a szürkékrõl sem igyekeztem megfeledkezni.
Most is néhány érvet és ellenérvet fogok meggondolásra ajánlani, természetesen álláspontomból adódóan elsõsorban a boszniai szerepvállalásunkkal ellentétes érveket elsõsorban. Milyen érdekes, azokat az érveket, melyeket Petõ Iván képviselõtársam, frakcióvezetõ úr felsorolt, a magam részérõl mint megállapításokat, mint kiindulópontokat teljes mértékben el tudom fogadni, ám mégis ellentétes következtetésekre jutok.
Nem fárasztom önöket azzal, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének méltánylandó kiindulópontjait megismételjem, inkább a Fiatal Demokraták Szövetségének ahhoz az álláspontjához térnék vissza, amit Orbán Viktor elnök úr részben már említett - egy mai sajtóközleménybõl idézem -, azt is felvetették, hogy "Felesleges ennyire óvatosnak lennünk a katonai szerepvállalás miatt. Így vagy egyáltalán ne küldjünk katonát a térségbe, vagy ha igen, ez az erõ legyen feltûnõ, és semmiképp sem csendben sompolyogjanak át katonáink a határon."
Megjegyzem, én magam ennek a mondatnak az elsõ felével értek egyet, és ahogy Keleti György miniszter úr jelezte a felvezetésben, itt számos érzelmi, számos történelmi, számos, esetleg csak mûszaki érv fog elhangzani, vagy az érvek igyekeznek a teljes racionalitást figyelembe venni.
Azt hiszem, azok a képviselõtársaink járnak jó úton, akik minden pro és kontra érvet mérlegelve, igazából lelkiismereti alapra helyezkednek, nem tagadván, hogy természetesen minden elfoglalt lelkiismereti alapon ott vannak egyúttal ezek a fekete, a szürke és a fehér érvek. A mi feladatunk az, hogy ki-ki belátása, ismeretei, meggondoltsága alapján ezek között a maga felelõs döntését meg tudja hozni.
A magam részérõl vallom azt, hogy Magyarországnak egyszerre kell az euroatlanti csatlakozás mellett elkötelezett országnak lennie, olyan országnak, amelynek erénye a kiszámíthatóság, és az a fajta stabilitás, ami a nemzetek közössége elõtt joggal tarthat számot tekintélyre.
Ebben az esetben is múlhatatlanul szükség van tehát arra, hogy világossá tegyük: tisztában vagyunk saját geopolitikai helyzetünkkel, saját történeti adottságainkkal, görcsökkel és reménybeli görcstelenségekkel. Fontos számunkra az, hogyan alakul nemcsak a határon túli magyarok - nemcsak a vajdasági és horvátországi magyarok -, de a Horvátországban, Szerbiában és Boszniában élõ más nemzetiségûek sorsa is.
Éppen ezért egyetértek azokkal a képviselõtársaimmal, akik szerint a délszláv válság generális rendezése, az ehhez való magyar hozzájárulás a Magyar Köztársaság szempontjából döntõ fontosságú, és eminens érdekünk, hogy a magunk eszközeivel is hozzájárulhassunk a délszláv háború befejezéséhez, illetõleg ahhoz, hogy biztonságpolitikai érdekeinket ezzel is érvényesítsük.
Igen ám, csak mi a Magyar Köztársaság érdeke ebben az ügyben, túl a felsorolt, sokfelõl érkezett észrevételekkel kapcsolatban? Az-e, hogy kimondjuk, hogy a Magyar Köztársaság részvétele, hozzájárulása ehhez a rendezéshez, és ezáltal saját NATO-tagságának és euroatlanti integrációjának elõsegítése, gyorsítása - hogy élesebben fogalmazzak - tapintható kiérdemlése. Az az én véleményem szerint - még egyszer mondom - elegendõ, ha a logisztikai támogatás megadásában, ha az útvonal-biztosításban, tehát az átvonulás engedélyezésében, a légtérhasználat engedélyezésében, a reptérhasználat engedélyezésében, valamint az átmeneti állomásoztatás engedélyeztetésében jelentkezik.
Véleményem szerint elegendõ, ha a Magyar Köztársaság ezzel tesz hitet, ezzel fejezi ki, ezzel érzékelteti, és nem pusztán jelképesen, hanem tevékenyen is ezzel járul hozzá egyrészt a NATO integrációja erõsödéséhez, a folyamat fölgyorsulásához, másrészt pedig ezzel járulhat hozzá a délszláv válság békés rendezéséhez.
Minden, ami ezen túl van, tisztelt képviselõtársaim, már olyan körülmény, amit mindenkinek felelõsséggel kell mérlegelnie, akkor, ha nem pusztán történelmi és nem pusztán érzelmi érvekre van tekintettel, hanem például a NATO döntéshozói is pontosabb ismeretekhez juthattak volna esetleg arra nézve, hogy a Magyar Köztársaság sajátos, igenis történelmi, igenis szomszédsági, igenis kisebbségi geopolitikai helyzetébõl adódóan bizonyos kérdéseknek a magyar törvényhozás nem tud jó szívvel eleget tenni. Vagyis, ha nem tud jó szívvel eleget tenni, - legalábbis nem mindegyikünk -, akkor feltehetõen nem jó szívvel vagy fél szívvel tesz eleget.
Amit szeretnék még hangsúlyozni, az az, hogy a részvétel ellen szól még - többen elmondták - Magyarország és a magyar nép bizonyos súlyos történelmi öröksége is, amivel feltétlenül szembe kell nézni.
Itt szó volt történelmi görcsökrõl, a múlt bevallásáról és a boldogabb jövõrõl. Csak emlékeztetem képviselõtársaimat arra, hogy volt egy magyar író, Cseres Tibornak hívták, aki megírta a Hideg napokat, mert bevallotta a magyar történelemnek, a magyar múltnak egy olyan szakaszát, amely bevallásra szorult.
Ott kétezer magyar, szerb és zsidó áldozatról volt szó. Ugyanez a magyar író, tisztelt Ház, 25 évig várt, hogy egy másik oldal is bevallja a maga bûneit, mivel azonban a kéznyújtásra nem érkezett meg a válasz, ugyanezen magyar író, Cseres Tibor kellett hogy megírja a Vérbosszú Bácskában címû történelmi dokumentumregényt is.
Tudom, hogy egy halott is sok, hiszen egyetlenegy emberéletrõl is szó van - errõl is, a várható magyar kockázatokról is folyik többek között ez a vita -, ott a kétezer áldozattal szemben egy negyvenezres vérbosszú áldozatai álltak. (Dr. Kávássy Sándor: Még nem vallották be.)
Lelkiismereti döntésrõl beszélek tehát, amikor arról is szólok, hogy véleményem szerint a NATO igen nagy, nemcsak jelképes jelentõséget tulajdonít a magyar részvételnek, a most következõ boszniai békefenntartó misszióban. Én azonban azt hiszem, hogy itt a legfontosabb követelményeket, amivel mi ennek a sikeréhez hozzá tudunk járulni, a logisztikai bázis és a felsorolt körülmények biztosításával teljesítettük.
Véleményem szerint elfogadhatónak tartották volna vagy tartanák azt is, megfelelõ érvek, érvelés hatására, ha a misszióban nem veszünk részt harcászatiaknak számító csapategységekkel.
Tisztelt Országgyûlés! Antall József külpolitikai örökségét ma elég sokan magyarázzák, elég sokan értelmezik, ki úgy, ki amúgy. Én azt hiszem, hogy az Antall József-i külpolitikának a hármassága, ami az euroatlanti integrációt jelentette, jelentette a jószomszédsági kapcsolatokra való törekvést, valamint ezeknek az alakítását a határon túli magyarságra, az ott élõ magyar nemzeti közösségekre való tekintettel.
(18.50)
Azt hiszem, ha ezt a hármasságot figyelembe vesszük, akkor valóban utalnunk kell arra õszintén és tárgyilagosan, hogy a vajdasági magyarság vezetõinek egy része ezzel a kérdéssel mindeddig nem foglalkozott, illetõleg megítélése szerint ez a magyar katonai misszió igazából sem pro, sem kontra nem befolyásolja az õ helyzetüket. Itt a VMDK-ról van szó, míg a Vajdasági Magyar Szövetség egyes vezetõinek álláspontja szerint ez a misszió nem használ.
Nem térek ki - mert több képviselõtársam utalt már rá - a külügyi bizottságban ma a tyúk vagy tojás esetének nevezett helyzetre. Nem tudom pontosan - még akkor sem, ha hitelt adok természetesen a kormányzat képviselõinek - a magam számára tisztázni azt, hogy a NATO jelzett-e elõször egy, a logisztikai támogatáson túl is megadandó markáns igényt arra nézve, hogy katonai alakulatokkal legyünk részesei a boszniai misszióinak mintegy száz kilométerre a magyar határoktól délre, vagy pedig a magyar diplomácia és a magyar katonadiplomácia, tehát a magyar kormány jelezte esetleg azt a készséget, hogy amennyiben õk egy ilyen készséget szívesen fogadnának, akkor mi ezt a készséget igen szívesen tanúsítanánk.
Az államtitkár úr, véleményem szerint korrekten, de kellõképpen rejtélyesen úgy fogalmazott, hogy a közös gondolkodás elsõ jele az volt, hogy a NATO jelezte szándékát, elfogadja a magyar részvételi szándékot, amennyiben ilyesmi megmutatkozik.
Ezen már régen túl vagyunk, hiszen a miniszter úr az elõbb is jelezte a kettõjük között folytatott beszélgetések pontos tartalmát, egy levél elõzetes beígérését, e levélnek a késedelmét, azonban az bizonyos, hogy véleményem szerint ez egy korábban jelzett magyar részvételi szándékra alapulhatott csak, és itt ismét a külügyi bizottság mai tájékoztatóját idézem.
Támogatom azt magam is - és meg is szavaztam -, hogy Magyarország ideiglenes NATO-bázisra adjon lehetõséget - az elõbb felsoroltam, hogy a logisztikai támogatáson túl ez mit jelent -, de nem támogatom a magyar hadsereg alakulatainak sem ilyen, sem olyan részvételét a boszniai békemisszióban.
A bizottságban az is elhangzott, hogy nem tartanak igényt kórházi, illetõleg - ismert okoknál fogva - egészségügyi szolgálatra, a mûszakiak viszont felmerültek.
Nem támogatom a boszniai részvételt egyszerûen azért, mert a mûszakiak részvétele annyira jelentéktelen, tisztelt Országgyûlés, hogy az alegység vagy alegységek kiküldése katonai szakértõk szerint - hozzáférhetõk az információk a mai lapokban például - jóval nagyobb kockázatot jelent, mint amennyit Magyarországnak az akcióban való részvétele ígér. Alaptalanul nagyok ezek a katonai kockázatok.
Nem támogatom továbbá a boszniai misszióban való részvételt azért, mert a NATO-tagságnak ez nem lehet önmagában feltétele.
Tisztelt Országgyûlés! Ha a logisztikai támogatás és bázis megadása hitünk és reményeink szerint segíti az integrációt, a NATO-tagságot és felvételünket, akkor ezt szorosan összekötni a boszniai részvétellel, véleményem szerint indokolatlan.
Nem támogatom harmadszor a részvételt azért, amit az elõbb tételesen felsoroltam. Itt olyan fontos és elsõrendû NATO-igénybejelentésnek teszünk eleget, amely, ismétlem, véleményem szerint elégséges. Támogatom, hogy Magyarországnak ezt a segítséget meg kell adnia, azonban ezzel véleményem szerint a NATO-csatlakozás igényei kielégíthetõk.
Negyedszer: azt hiszem, mivel így tudom szakértõi forrásból, hogy erõsen aknásított területre lépnének ezek a csapatok, mint említettem, jó száz kilométerre a magyar határtól.
Nem támogatom továbbá, mert nincs kizárva, sõt bizonyos a fegyveres konfliktus, és nem tudom, hogy ki vállalhatja felelõsen a veszteségeket, a veszteségek miatti felelõsséget.
Nem támogatom hatodszor, mert úgy tudom, hogy nem minden katonai egység részesült már eddig is abban a sokat említett és jelzett felkészülésben, nem ismerik mind és pontosan a konkrét feladatokat.
Nem támogatom utolsósorban - ez sem utolsó persze - a másfél vagy kétmilliárdos költségeket, amikkel ez a misszió jár.
Végül: nem tudom osztani azt az érvet, hogy az élesben való részvétel megedzi a résztvevõket. Ez nem hadgyakorlat, ahol a magyar katonák élõben gyakorlatozhatnak egy háborús helyzetben.
Összefoglalva véleményemet: próbáltam olyan érveket felsorakoztatni, amelyek azt hiszem nem pusztán történelmileg, nem pusztán érzelmiek, legkevésbé talán mûszakiak. Az én véleményem másokkal együtt az, hogy Magyarországnak ebben az akcióban a magyar határokon kívül részt vennie nem szabad, tehát én a Szabad Demokraták Szövetsége korábbi álláspontjával értek egyet, hogy - nem így fogalmazták egész pontosan -, ha magyar katonák bármilyen égtáj felé elindulnak a határokon túlra, voltaképpen mindig olyan területre lépnek, ahol nem pusztán katonai, nem pusztán biztonságpolitikai, de erõsen jószomszédsági és bizonyos történelmi görcsökkel, történelmi helyzettel is számolniuk kell.
Én azt hiszem, amilyen jó az, hogy a NATO-egységek 39-40-41 évi késlekedés után, amikor Magyarország is egy érinthetõ célpont lett volna, Boszniába érkezvén csak három évet késlekednek, minden körülmények között ehhez a támogatást meg kell adni, de magyar katonákkal nem a határon túl. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)