PÓDA JENÕ (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Képviselõtársaim! Azt hiszem, nagyon sok érv elhangzott már a magyar katonák kiküldése ellen és kiküldése mellett is. (Zaj.) A hangomat nem szeretném felemelni... (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Nem is kell!)..., mert azt hiszem, most a nyugodt beszéd ideje van. Bár Gál elnök úr jó fél órával ezelõtt szerény pressziót kívánt gyakorolni a Házra, azt hiszem, most olyan fontos kérdésrõl beszélünk, hogy akár még pár órával több idõt is rászánhatunk arra, hogy megfelelõ és alapos véleményt alakítsunk ki.
Mindezt azért mondom, mert a legfõbb problémát éppen a kérdés elõkészítésében, illetve elõkészítetlenségében érzem, ez a vitából is kiderül, visszatükrözõdik, és a közvélemény reagálásában is azt tapasztalhatjuk, hogy túl gyors az a folyamat, aminek mi magunk bármennyire is talán más szempontok szerint elõre meghatározott módon, de részesei vagyunk. Azért túl gyors, mert honvédelmi miniszter úr még öt héttel ezelõtt is azt mondta - és korábban heteken, hónapokon keresztül ez így volt -, hogy magyar katonák nem lépik át a magyar határt, és ezeket a kijelentéseket megszokta a magyar közvélemény. Honvédelmi miniszter úr szakértõ a sajtómunkában, és tudja, hogy bármilyen fontos kérdésrõl is van szó, öt hét vagy egy hónap, vagy két hónap alatt nem lehet egyértelmûen megfordítani a közvélemény álláspontját, ehhez sokkal alaposabb és árnyaltabb elõkészítésre lett volna szükség.
Ugyancsak alaposabb elõkészítést igényelt volna az ügy abból a szempontból, ahogyan azt Csóti képviselõtársam már jelezte. Hiszen a látszólag egyszerûbb kérdésben és teljesebb politikai támogatást élvezõ kérdésben, a NATO logisztikai központjának Kaposvár és Taszár környéki elhelyezésében jóval elõbb és alaposabb elõkészítés mellett tudtunk tárgyalni, és végül is egységben dönteni. Ez alatt azt értem, hiszen magam is szereplõje voltam ennek, hogy már a kormány döntését megelõzõen, illetve azzal párhuzamosan a kormányzat bevonta az ellenzéki pártok képviselõit is, és mielõtt a parlamenti beterjesztésre sor került volna, az elõtt megismertük a témát, a terveket, és elmondhattuk véleményünket, amely beépült az elõterjesztésbe. Erre a sokkal kényesebb, fajsúlyosabb kérdésben, abban a kérdésben, amirõl most tárgyalunk, nem került sor, hiszen elõbb olvastuk a futárpostában a kormány elõterjesztését, az ominózus 2. pontot, mintsem rá hétfõn reggel megtarthattuk volna az elsõ hatpártit. Ebbõl bizony sok félreértés származott a késõbbiekben. Szerencsére a kormány ezek után visszavonta ezt a javaslatot, és az új beterjesztésbe olyan garanciális elemeket is bevett, amelyeket ellenzéki képviselõk fogalmaztak meg és javasoltak, és azt hiszem, hogy a kis intermezzo után példás együttmûködés alakult ki a kormány és ellenzéke között is, és sikerült azt a hatpárti egyeztetést megvalósítani, amire azért korábban szükség lett volna. Egyébként biztos vagyok abban, hogy ha erre korábban sor kerül, és a képviselõk is elõbb ismerik meg ezt a kérdéskört, kevesebb nem szavazatot kapna ez az országgyûlési határozati elõterjesztés, mint amennyit egyébként most kapni fog.
De az elõzményeken túl a fõ kérdés mégiscsak az, hogy mit jelent mindez számunkra, és természetesen nemcsak a Magyar Köztársaság polgárai számára, hanem a határon túl élõ magyarok számára. Nem lehet egy kifejezés vagy egy gondolatkör alatt kezelni a határon túl élõ magyarokat, még a volt Jugoszlávia területén élõ magyarokat sem. Hiszen lakóhelyüktõl függõen õket különbözõképpen érinti vagy érintheti mindaz, amirõl beszélünk. Ennek megfelelõen árnyaltabb megközelítésre van szükség, hogy a végkövetkeztetéseket levonhassuk. Szükséges megkülönböztetni, hogy milyen kockázatot jelenthet mindez például azok számára, akik Horvátországban éltek, és Kórógyról vagy Szentlászlóról ûzték el õket, és most, ha ez a misszió sikeres lesz és ha õk is úgy gondolják, akkor visszatérhetnek szülõföldjükre, igaz hogy ott csak romokat fognak találni, de talán megkezdhetik az újjáépítést, mondom, ha õk is úgy gondolják. Megint mást jelent ez a Szarajevóban élõ szórványmagyarság számára, és megint mást jelent a vajdasági magyarok számára, és nagyon érdekesek azok a vélemények, amelyek onnan érkeznek. Hiszen a mai Kis- Jugoszlávia területén is kétféle létformában élnek magyarok. Egyik területen - mondjuk Doroszló, Gombos vagy Ómoravica környékén - szórványban kisebbségben vagy szerény többségben az õ politikai képviseletüket elsõsorban a VMDK látja el, és a VMDK véleménye az, hogy Magyarország felvállalhatja azokat a kockázatokat, amelyeket ennek a csapatnak a kiküldése jelent. Nagyon érdekes egyébként, szeretném felhívni erre a figyelmet, hogy mindezt a VMDK képviselõi mondják, pedig a legnagyobb nyomásnak és a legnagyobb veszélynek éppen õk vannak kitéve. Ez kiderült az elmúlt pár hónapban is, amikor a boszniai szerbek több tízezres csportja menekültként a Vajdaságba került, és éppen ezeken a területeken helyezték el õket elsõsorban, adott esetben több százukat, több ezrüket úgy, hogy most magyarokkal laknak egy fedél alatt, és az igazi feszültségforrás, azt hiszem, hogy ez. Szerencse, hogy eddig nem történ konfliktus ezeken a területeken, és bizakodó vagyok, hogy ha ez a misszió sikeres lesz, akkor a vajdasági szerb menekültek nagy része visszatérhet Boszniába, és ez talán szándékukban is áll. A vajdasági magyarok másik része, akik tömbmagyarságként mondjuk Horgos vagy Zenta környékén élnek és politikai képviseletüket elsõsorban a VMSZ látja el, sokkal kisebb veszélynek vannak kitéve, és voltak a múltban is, és lesznek a jövõben is, éppen azért, mert õk tömbben élnek, és saját önkormányzataik is vannak, és azon kívül éppen az egységüket a létszámuk, a relatív és abszolút döntõ többségük adja.
Azt hiszem, ha ilyen árnyaltan közelítjük meg a határon túli magyarok ügyét, és a véleményüket így vesszük figyelembe, akkor látható az, hogy ez a kockázat minimalizálható, és minden meglévõ kockázata ellenére érdekeltek vagyunk abban, és a határon túli magyarok is érdekeltek abban, hogy ez egy sikeres misszió legyen, és mi magunk is részesei legyünk ennek.
Egy másik nagyon fontos kérdés - és ez elsõsorban a két igazán lényeges nemzetet érinti ebben a kérdésben, vagyis a magyar és a szerb nemzetet -, hogy milyen konfliktusforrás adódhat ebbõl a helyzetbõl, milyen kockázatokkal számolhatunk. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi politikai helyzetben, amikor is Daytonban egy nagyon alapos elõkészítés után rég nem látott politikai egyetértés nyilvánult meg úgy nemzetközi viszonylatban, mint a három harcoló délszláv nemzet vallás- és kultúrkörének képviselõi részérõl; õk egyértelmûen érdekeltek abban, hogy mindez sikeres legyen. Egyedüli kockázati tényezõt a Boszniában élõ és politikai ellenõrzés alól kicsúszott szerb szabadcsapatok jelentenek. De õk nem elsõsorban a vajdasági magyarok számára jelentenek kockázatot. A Vajdaságban élõ szerbek is és általában a Kis-Jugoszláviában élõ szerbek abban érdekeltek, hogy megmaradjon az a helyzet, amit az embargó feloldása jelentett, és abban érdekeltek, mint eddig is, hogy békében élhessenek együtt az ott élõ magyarokkal. Egyébként is nem hiszek abban, hogy a döntõ lépést most fogjuk megtenni ezzel, hogy magyar katonákat küldünk a békefenntartó alakulatok közé.
Itt már több képviselõtársam részérõl elhangzott utalás az AWACS-ek járõrözésével kapcsolatban, a Kaposvár és Taszár környékére vonuló és átvonuló amerikaikkal kapcsolatban vagy éppen a NATO-békepartnerségünkkel kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy ha Kis-Jugoszláviában bármely politikai erõnek, szerb nemzeti nacionalista alapon álló politikai erõnek érdekévé válna a közeljövõben, hogy politikai és megfelelõ média- és hecckampányt folytasson a magyarság ellen politikai céljai érdekében, akkor ezt attól függetlenül is meg fogja tenni, hogy mi részt veszünk-e egy ilyen békefentartó alakulatban vagy sem. Mi már az elmúlt években, ha rossz szándékú megközelítést feltételezek, adtunk bõven okot és indokot ahhoz, hogy ezt megtehessék. Voltak is erre kísérletek, nem vezettek eredményre. Én úgy gondolom, hogy azóta javult a helyzet ezen a területen, és nem hiszem, hogy a közeljövõben ezt a politikai konfliktust, ezt a nemzetek közötti politikai konfliktust itt prognosztizálni lehetne.
(19.20)
De van a kérdésnek egy másik oldala is. Ha most azt mondjuk, hogy nem megyünk, és mégis valamiféle provokációra sor kerül a közeljövõben, mondjuk a Vajdaságban, akár elõre megfontolt politikai szándékkal, akár csak egy kocsmában elcsattanó pofon után, milyen alapon mondhatjuk azt Európa és a világ közvéleményének, hogy legyen a segítségünkre? Elõször természetesen politikai eszközökkel, de mint minden ilyen folyamat végén - és éppen most errõl tárgyalunk - akár katonai eszközökkel is békét teremtve vagy fenntartva, szóval legyen a segítségünkre egy olyan kérdésben, és lépjen fel a magyar kisebbségek védelme érdekében egy olyan kérdésben, aminek kapcsán mi magunk nem léptünk akkor, és nem voltunk az õ segítségükre egy európai politikai tûzfészekben a béketeremtésben, amelyben nemcsak õk érdekeltek, de elsõsorban mi magunk vagyunk érdekeltek.
Nem hiszem, hogy külön kellene szólnom arról, hogy milyen politikai, gazdasági s nagyon valós anyagi érdekek szólnak amellett, hogy végre béke legyen ebben a térségben.
A döntõ érv - ami miatt én magam azt mondom, hogy minden kockázatával együtt részt kell ebben az akcióban vállalni, és vállalni kell annak a reális kockázatát, hogy magyar katonák átvonulnak és részt vesznek a béke fenntartásában - az, hogy szüksége van a határon innen és a határon túl élõ magyaroknak is egy olyan élményre, sikerélményre, amely talán fordulópontot jelenthet a tekintetben, amit megszoktunk, kénytelenek voltunk megszokni az elmúlt évtizedekben, ha nem az évszázadban. Egyszerûen érdekünk fûzõdik, lélektani, politikai szempontból is, nemzeti szempontból is, hogy egy sikeres missziónak mi magunk is részesei legyünk, és ezáltal megszabaduljunk azoktól a politikai görcsöktõl, amelyeket mi magunk is hordozunk, és amelyeket oly sokan a szomszédaink próbálnak erõltetni és táplálni az irányunkban.
Azt hiszem, éppen a nemzetközi politikai elõkészítés okán - éppen a nagyon szerény kockázatvállalás okán, úgy anyagi, mint emberi szempontból mondom ezt - ritka kivételes lehetõségünk van arra, hogy mi magunk többet profitáljunk ebbõl a kérdésbõl, mint amennyit tulajdonképpen résztvevõként hozzá kell járulnunk ehhez a kérdéshez.
De mindez csak akkor valósulhat meg - és ez zárógondolatom az igen szavazatok kérése mellett -, ha a kormány erõsíteni próbálja külpolitikája révén azt a törekvését, hogy a következõ hónapokban mindez a folyamat hatpárti konszenzus irányába mutasson, és nem követi el azokat a kisebb-nagyobb hibákat, amelyeket megtapasztaltunk az elmúlt 15-16 hónapban a külpolitika részérõl, és tényleg alapos, megfelelõ elõkészítés után le tudjuk aratni annak a termését, amiért most kockázatot vállalunk. Mindennek csak akkor lesz értelme, ha be tudjuk takarítani azt a termést, amely kecsegtetõ lehetõségként ebben a misszióban megjelenik.
Tisztelt Képviselõtársaim! Azt hiszem, egy dolgot meg kell szoknunk a parlamentben is, és talán a választóinknak, a felelõsen gondolkodó polgároknak is meg kell szokniuk: csak akkor vehetünk részt bármilyen kérdés - legyen az politikai vagy gazdasági, ebben a helyzetben éppen mindkettõrõl szó van - rendezésében, ha az elõkészítésben is aktív szereplõként részt veszünk. Nem mondhatjuk, hogy minket is vonjanak be a rendezésbe - amely mondjuk majd a kisebbségi jogok kérdését érinti, ugyanúgy, ahogy a kosovói albánokat is be fogják vonni - mindaddig nem mondhatjuk ezt, amíg nem járulunk hozzá az elõkészítés és a rendezés során mi magunk is tevékenyen és erõforrásainkkal is ahhoz, hogy egy helyzet kialakuljon, amelynek során rendezni lehet a kérdéseket, és ahol tényleg szereplõként tudjuk nemzetünk érdekeit képviselni.
Azt hiszem, ez az a kérdés igazán, amelyben a 15 millió magyar érdekeinek képviselete és cselekvõ képviselete megjelenhet. Ehhez én igen szavazatomat adom, és úgy gondolom, hogy mások is adhatják igen szavazatukat. Köszönöm szépen. (Taps.)