DR. HACK PÉTER, az alkotmány- és igazságügyi bizottság elnöke: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az alkotmányügyi bizottság rendkívül ritkán él azzal a lehetõséggel, hogy szóban is ismertesse az ajánlást; többnyire az írásbeli véleményhez nem szoktunk észrevételeket fûzni. Ez az eset mégis más, most talán a szokásosnál részletesebben és alaposabban vagyok kénytelen ismertetni azt a vitát, amely az alkotmányügyi bizottságban - két fordulóban is - a törvényjavaslat kapcsán elhangzott. Hiszen egy olyan horderejû kérdésrõl van szó, amely meggyõzõdésünk szerint nemcsak a jogászokat, nemcsak az alkotmányossággal foglalkozó jogászokat, nemcsak a törvényhozókat, hanem - úgy érzem - a közvélemény széles rétegeit érintõ és érdeklõ kérdés; és nemcsak itt Magyarországon, hanem szerte egész Európában.
Ez a törvényjavaslat egy olyan dilemmával szembesít bennünket, amely dilemmát nyugodtan nevezhetjük a XX. század vége emberi jogi nagy dilemmájának. Hiszen a század közepén történt borzalmak hatásaként - 1945-46, egészen '48-ig bezárólag - az emberiség kénytelen volt szembenézni azzal a pusztítással, amit magára szabadított. Ennek a szembenézésnek az egyik legfontosabb következménye volt az ENSZ létrehozása és az ENSZ keretében az emberi jogok nemzetközi normáinak deklarálása. Ezeket a jogokat, ezeket az emberi jogokat azzal az igénnyel fogalmazták meg az ENSZ létrehozói, hogy ezek a jogok nyújthatnak védelmet az olyan borzalmak ellen, amelyeket az emberiség a század közepén átélt. A század végén azzal kell szembesülnünk, hogy e jogok keretei, e jogok védelme válságba került, hiszen éppen e jogok védelme mögé bújva törnek elõ olyan törekvések, amelyek az emberi jogok más csoportjait veszélyeztetik, amelyek az emberiesség ellen lépnek fel.
Konkrétan: a véleménynyilvánítás, a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság, az egyesülési szabadság mindannyiunk által tisztelt és védendõnek ítélt jogai mögé bújnak mindenhol Európában olyan törekvések, amelyekrõl azt hittük, hogy soha nem kell ezekkel már foglalkoznunk, amelyekrõl azt hittük, hogy ezekre már soha többé nem lesz fogadókészség a térségünkben. Ugyanakkor, ha szertenézünk Európában, azt látjuk, hogy rasszista, fajgyûlölõ, uszító, gyûlölködõ, erõszakos magatartások - Franciaországtól kezdve az Egyesült Királyságon keresztül, a miniszter úr által említett Svájcig, Németországban, Ausztriában és legújabban Svédországban is - a törvényhozókat arra késztették, hogy szembenézzenek azzal, hogy hol van az emberi jogok védelmének határa és hol érkeztünk arra a pontra, amikor ezek a jogok már nem tisztelhetõk és az ezekkel a jogokkal való visszaélést a büntetõjog eszközeivel is meg kell akadályozni.
Úgy gondolom, talán szimbolikus az, hogy az emberi jogokat - és ezen belül különösen a véleménynyilvánítás és a szólásszabadság jogát - olyan nagymértékben tisztelõ Svédországban éppen ezen a héten nyújtott be az igazságügy-miniszter egy törvényjavaslatot, amely a rasszista zenei koncerteken megjelenõ uszítás, a rasszista ifjúsági gyûléseken megjelenõ uszítás elleni büntetõjogi védelemre szólít fel. Azt hiszem, nincs okunk ebben a tekintetben szégyenkezni; Magyarországon nem történt semmi más, mint Európa más országaiban. De az, ami történt, mi felelõsségünket megszólítja s a mi felelõsségünké teszi, hogy valamit tenni kell, a jog eszközeivel lépni kell.
(9.20)
Különösen azért kell ebben a térségben a törvényalkotóknak komolyan elgondolkodni saját felelõsségünkön, mert azok a veszélyek, amelyek esetleg nálunk erõsebb, stabilabb demokráciákban talán a társadalomnak egy szûkebb körét érintik, ebben a térségben a tõlünk délre folyó háború tükrében is más aspektusban jelennek meg. A népirtás, a faji, nemzeti, vallási alapon elkövetett gyilkosságok, erõszak, uszítás, - mindez ebben a térségben nem absztrakt veszélyt jelent, nem azt a szintjét jelenti a veszélynek, mint amit, mondjuk, az Egyesült Államokban, vagy a nálunk erõsebb demokráciát magukénak tudó nyugat-európai országokban, hanem azt mutatja számunkra, hogy ezek a verbális cselekmények nagyon rövid idõ alatt tényleges genocídiummá, tényleges népirtássá vezetnek.
Az elmúlt hetekben tette közzé az ENSZ azt a nyilatkozatát, azt a vizsgálati eredményét, amely Bosznia-Hercegovina területén emberek ezreinek lemészárlását, a genocídium-egyezménybe ütközõ szörnyû büntetteket tárt a nyilvánosság elé, azt mutatva, hogy ezek a borzalmak az 1990-es években is közel vannak hozzánk, itt a határaink mentén történnek. Nem bízhatunk abban, hogy ugyan már, ilyesmi évtizedek óta nem történt, mert ezekben az években, szinte azt lehet mondani, ezekben a hónapokban történtek ilyen borzalmak.
Én azt hiszem, hogy ezért a magyar törvényhozóknak õszintén és nyíltan kell szembenézniök azzal, hogy mit tudunk tenni annak érdekében, hogy itt, Magyarországon megelõzzük azoknak a szörnyûségeknek a kialakulását, amit az egykori Jugoszlávia területén láthatunk, mit tudunk tenni annak érdekében, hogy a század végéhez közeledve ne kelljen embereknek rettegni amiatt, hogy valamely nemzetiséghez, valamely kisebbséghez, faji, vallási kisebbséghez tartoznak, és emiatt velük szemben a többség, vagy a többséghez tartozók egy csoportja gyûlöletre uszíthat vagy erõszakos cselekményeket követhet el.
A dilemma mégis nagy, hiszen még igaz az, amit az elõbb elmondtam ezekkel az új veszélyekkel kapcsolatban. Igaz az is, hogy Európának ebben a térségében a véleménynyilvánítás szabadságát elfojtó politizálás, törvényhozás is ismert volt, Európának ebben a térségében az emberek szenvedtek attól, hogy pusztán véleményük nyilvánítása miatt, pusztán a többségtõl eltérõ álláspontjuk kifejtése miatt börtönbe kerültek, sokan hosszú évekre töltöttek büntetést lágerekben, vagy büntetés-végrehajtási intézetekben, sokan az egész életükkel áldoztak annak, hogy az uralkodó politikai nézetektõl, vagy a többség nézeteitõl eltérõ véleményt vallottak.
Ez a két veszélyforrás az, amelyek között meg kell találnunk azt a korrekt jogi szabályozást, amely védelmet nyújt a kisebbségek számára, védelmet nyújt a gyûlöletkeltés, az uszítás, az erõszak ellen, amely már csírájában fellép a népírtás, vagy a diszkrimináció kísérletei ellen, ugyanakkor védelmet nyújt a véleménynyilvánítás szabadságának, védelmet nyújt az emberi jogoknak.
Ezzel az igénnyel fogalmazódott meg ez a törvényjavaslat, amelyrõl elõre mondhatjuk azt, hogy a jogi szakmai körökben is bizonyosan hosszú vitákat fog kiváltani megszületése után is, tehát ha majd elfogadja a tisztelt Ház és törvénnyé válik, akkor is vitákat vált ki. A miniszter úr expozéja, úgy érzem, érzékeltette azokat a dilemmákat, amikkel az elõterjesztõknek is szembe kell nézni, és azt is elõre kell bocsátanunk, hogy egy kialakulatlan területre lépünk rá, ahogy utaltam rá és a miniszter úr is utalt rá, Európában is most kezdõdnek az ilyen típusú törvényhozások, tehát nem tudhatjuk azt, hogy akár az Alkotmánybíróság, a magyar Alkotmánybíróság gyakorlata, akár majdan az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlata milyen irányban fogja meghatározni a kereteket, milyen irányban szab korlátokat az emberi jogoknak, illetõleg a büntetõjogi beavatkozásnak.
Ezeket elõrevetítve szeretném tájékoztatni a tisztelt Házat, az alkotmányügyi bizottságban egyetértésre jutottunk abban, hogy ezek a célok, a törvény által kitûzött célok helyesek, ezért a bizottság támogatja a javaslat általános vitára bocsátását.
Megítélésünk szerint helyes az, hogy a genocídium-egyezménynek - amely 1948-ban született -, rendelkezéseivel megteremtjük a magyar jogban az összhangot, a magyar Btk.-ba a genocídium-egyezménynek megfelelõ szabályozás kerül.
Itt azért a bizottság ülésén felvetõdött az is, hogy a genocídium-egyezmény és az egyéb, ehhez kapcsolódó egyezmények szövegének, talán nem mindig szerencsés fordításának átültetése a magyar büntetõ törvénykönyvbe eléggé furcsa eredményekkel is járhat, esetleg olyan szerencsétlen megfogalmazásokhoz vezet, ami valószínûleg nem egyezik a törvényalkotó céljával. De azzal a problémával is szembesültünk, hogy az egyezményt annak idején így fordították le, így lett kihirdetve Magyarországon, furcsa lenne, hogy a kihirdetett egyezmény és a büntetõ törvénykönyv azzal paralel szabályai eltérõ megfogalmazást tartalmaznak. Még egyszer mondom, ezt annak ellenére állítjuk, hogy szerintünk szerencsésebb megfogalmazásokat is tartalmazhatna a fordítás.
Ugyanígy fontosnak tartjuk azt, hogy az apartheid elleni egyezmény jogi konzekvenciái megjelenjenek, és az apartheid nevezetû büntetõjogi tényállás belekerüljön a magyar Btk.-ba.
A vitáknak egy nagyobb csomópontja volt a törvényjavaslatnak a 3. §-a, amely a büntetõ törvénykönyvet egy új bûncselekménnyel egészítené ki. Ennek a bûncselekménynek az lesz a neve, hogy nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoport tagja elleni erõszak. Erre a cselekményre azért kell kitérnem, mert a közvélemény elõtt is ismert, hogy az elmúlt években több büntetõeljárás indult, az ügyészségek több mint tíz ügyben emeltek vádat a hatályos büntetõ törvénykönyv 156. §-a alapján. Talán a Btk.-ban kevésbé járatosak kedvéért mondom: ezek azok a cselekmények voltak, amikor fiatalok csoportosan megtámadtak arab vagy a roma kisebbséghez tartozó személyeket, és õket súlyosan bántalmazták vagy megalázták.
Ezekben a cselekményekben azonban a bíróságok következetesen elutasították a minõsített eset alkalmazását, arra hivatkozva, hogy a Btk. 156. §-ának hatályos rendelkezése szerint - most egyszerûsítve mondom és a jogi szakszerûségre nem kívánok törekedni, csak inkább a közérthetõségre - csak olyan körülmények között követhetõk el a 156.§ szerinti büncselekmények, amely körülmények az egykori Jugoszlávia területén, konkrétan Bosznia- Hercegovinában kialakultak, ha ott valakit faji vagy vallási hovatartozás alapján bántalmaznak, - az egy súlyosabban minõsülõ bûncselekmény, nem pusztán aljas indokból elkövetett testi sértés.
Ez a bírói jogértelmezés vezetett oda, hogy tulajdonképpen egy hézag keletkezett. A hatályos büntetõ törvénykönyvben van egy tényállás, amely minõsített bûncselekményként fogalmazza meg azt, hogyha valakit pusztán olyasmi miatt bántalmaznak vagy neki lelki vagy fizikai szenvedést, sérülést okoznak, mert valamely nemzetiséghez, fajhoz vagy vallási csoporthoz tartozik.
(9.30)
Van egy ilyen tényállás, mégsem alkalmazták a bíróságok, annak ellenére, hogy a rendõrség is megállapíthatónak tartotta, és az ügyészség is ebben emelt vádat.
Ez a helyzet eredményezi azt, hogy létre kell hozni egy új büntetõ törvénykönyvi tényállást, amely tényállás megítélésünk szerint szerencsésebben fogalmazza meg a tényállási ismérveket, hiszen nem a lelki vagy fizikai sérelem okozásához köti a bûncselekmény megvalósulását, hanem konkrét magatartásokhoz; nevezetesen ahhoz, hogy ha valaki mást nemzeti, népi, faji vagy vallási csoporthoz tartozása vagy vélt tartozása - amely fontos kiegészítése a tényállásnak - miatt bántalmaz, illetõleg erõszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltûrjön. Ez egy öt évig terjedõ szabadságvesztéssel büntethetõ bûntett lesz az új tényállás alapján, és még súlyosabb - kettõtõl nyolc évig terjedõ - szabadságvesztést ír elõ a tervezet akkor, ha fegyveresen, felfegyverkezve vagy csoportosan vagy bûnszövetségben követik el a cselekményt - nem soroltam fel minden tényállási elemet, csak jelzem azt, hogy milyen jellegû magatartások teszik ezt súlyosabban minõsíthetõvé. Úgy érzem, hogy ez helyes törekvés - még egyszer mondom - azok alapján, amiket Európában mindenütt láthatunk.
Az egyesülési joggal visszaélés tényállásával is egyetért a bizottság többsége, ugyanis tapasztalhattuk azt, hogy a rendszerváltás folyamatában megalkotott szabadságjogokat védõ törvények szigorú rendelkezéseit betartva, a bíróságok által legálisan feloszlatott szervezeteket nagyon rövid idõ alatt, pár nap alatt más névvel ugyanazok a személyek újra létrehozzák, és ez ellen tulajdonképpen nincs védelem. Ha a törvényes rendelkezéseink ellenére megalakult szervezetet a bíróság feloszlatja, jelenleg minden szankció nélkül más néven ugyanazok a személyek újra létrehozhatnak egy szervezetet, és mindaddig, amíg a törvények értelmében azt is fel nem oszlatja a bíróság, addig szabadon - más szó nem jut eszembe - garázdálkodhatnak, élhetnek vissza az egyesülési jog szabadságjogával. Ugyanis az egyesülési jogról szóló törvény és az alkotmány is kimondja, hogy ezek a jogok csak az alkotmányos keretek között gyakorolhatók. Ha valaki túllép a kereteken, akkor ezzel az alkotmányosság egészét veszélyeztetheti, és ezzel szemben a törvényalkotóknak nemcsak joga, hanem kötelessége is fellépni. Kötelességünk eszközt adni a hatóságnak arra, hogy ilyen visszaélésekre ne kerülhessen sor.
Amirõl még végezetül szólnom kell, tisztelt Ház, az az úgynevezett közösség elleni izgatás. Ismét elnézésüket kell kérnem, hogy a megszokottnál talán alaposabban szólok, de úgy érzem, hogy ezek a problémák olyan súlyúak, amelyek talán az elmúlt másfél évben a bizottság kompetenciájában nem merültek fel.
A közösség elleni izgatásról annyit kell tudni, hogy a magyar jogban az izgatás már 1878, a Csemegi-kódex óta létezõ tényállás. Az egypárti hatalom idején két külön tényállás létezett - az egyik volt az izgatás, amely a politikai visszaélésekre leginkább alkalmas cselekmény volt. Emlékeznek rá tisztelt képviselõtársaim: évente harminc-ötven izgatást követtek el Magyarországon, tulajdonképpen ebben merültek ki 80-90 százalékig az úgynevezett politikai bûncselekmények. Ezeknek jelentõs része tulajdonképpen az volt, hogy kocsmában vagy szórakozóhelyen valaki a rendszert szidta, emiatt feljelentették és börtönbe került.
Ez az izgatás tényállás 1989-ben a háromoldalú - rendszerváltó - tárgyalások keretében került ki a magyar büntetõ törvénykönyvbõl, és maradt egy másik tényállás, az úgynevezett közösség elleni izgatás, amely közösség elleni izgatás megint csak egy verbális bûncselekmény volt; tehát szóban kifejtett magatartást, a magyar nemzet valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoportja elleni gyûlöletre uszítást tartalmazott.
A szólásszabadsággal, a véleménynyilvánítás szabadságával visszaélõ, azon a szabadságon túllépõ bûntetteket fogalmazott meg 1989-ben a rendszerváltó Btk.- módosítás. Akkor a törvénynek - ez a büntetõ törvénykönyv 269. §-a - volt egy minõsített esete is, amikor nagy nyilvánosság elõtt követték el ezt a magatartást. Már 1992-ben, aztán 1994-ben is sokan megkérdõjelezték, hogy ezek a tényállások benne maradhatnak-e a büntetõ törvénykönyvben. Két ízben - elõször 1992 májusában, majd 1994 júniusában - foglalt állást az Alkotmánybíróság ezzel a tényállással kapcsolatban, és azt mondta, hogy a gyûlöletre uszító magatartás, tehát a 269. § (1) bekezdése változatlanul bûncselekmény lehet, és az nem alkotmányellenes, hogy a büntetõ törvénykönyv ilyen értelemben korlátot szab a véleménynyilvánítás szabadságának. Ezzel szemben a 269. § (2) bekezdését alkotmányellenesnek nyilvánította és hatályon kívül helyezte.
Az Alkotmánybíróság ebben a 36/1994-es döntésében - az Európai Bíróság ítéleteire is hivatkozva - kimondta: "A bíróság határozatainak ismétlõdõ alaptétele, hogy nincs demokratikus társadalom pluralizmus, tolerancia és nyíltság nélkül. A véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapköve, fejlõdésének egyik feltétele. E szabadság az olyan gondolatokat, információkat, elveket és nézeteket is megilleti, amelyek sértõek, meghökkentõek vagy aggodalmat keltenek." Ez volt az Alkotmánybíróság ítélete indokolásának egyik eleme. Tehát az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítás szabadsága mellett tette le a voksot, beleértve ebbe a sértõ, meghökkentõ vagy aggodalmat keltõ vélemények nyilvánításának a szabadságát is. Hangsúlyozni kell - nem kitérve más, esetleg napirend elõtt folytatott vitákra -, függetlenül attól, hogy mit gondol bárki az Alkotmánybíróságnak vagy az Európai Emberi Jogi Bíróságnak errõl az ítéletérõl, ez az ítélet kötelezõ és mindannyiunk számára, így a jogalkotó számára is figyelembe veendõ.
Ez a megfontolás vezette bizottságunkat, tisztelt Ház, arra, hogy rendhagyó módon már az általános vitát megelõzõen módosító indítványt fogalmazzon meg. Egy olyan indítványt terjesztettünk elõ, amely a benyújtott törvényjavaslat 6. §-ából két bekezdés elhagyására tesz javaslatot, tehát a vitára a javaslatot ezzel az elhagyási indítvánnyal együtt tesszük. Ez az elhagyási indítvány azért született, mert úgy ítéltük meg, hogy az a megfogalmazás, amely úgy szól, hogy "aki olyan rendezvényt, összejövetelt, felvonulást vagy tüntetést szervez, amely valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási vagy egyéb csoport ellen gyûlöletre uszít, vagy e csoport ellen gyûlölet, illetõleg riadalom keltésére alkalmas, valamint aki az ilyen rendezvényhez anyagi eszközöket szolgáltat, öt évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ."
(9.40)
Nyilvánvaló, hogy ha valaki tüntetés keretében vagy rendezvényen uszít a magyar nemzet valamely nemzeti, népi, faji, vallási vagy egyéb csoportja ellen, ez bûncselekmény. Ez egy súlyos bûncselekmény, a törvényjavaslat szerint is három évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ bûncselekmény. Ugyanakkor egy rendezvény szervezõjének a felelõsségét megállapítani olyan magatartásokért, amelyekre az indokolás szerint legalább az eshetõleges szándékának ki kell terjednie, amely magatartást õ nem biztos, hogy kívánja, lehet, hogy csak belenyugszik, hogy ilyen történik, ez meglehetõsen aggályos, és egy megváltozott politikai helyzetben a büntetõjoggal való visszaélés lehetõségét teremtheti meg. Ezért a bizottság egyhangúlag támogatta azt a javaslatot, hogy ez a bekezdés az elfogadandó törvénybe ne kerüljön be, a törvényjavaslatból maradjon el, és ennek megfelelõen maradjon el az is, amely az ilyen rendezvény szervezésének elõkészületi magatartását bünteti.
Itt úgy érezzük, hogy az általunk javasolt megoldás, tehát amely az (1) bekezdést hagyja változatlanul, közelebb áll ahhoz a határhoz, amit a bevezetõben említettem, amelynek megkeresése közös feladatunk: a véleménynyilvánítás, a szólásszabadság és az ezzel való visszaélés határa, a büntetõjogi beavatkozás szükségességének határához.
További vitákra is nyitott a bizottság. Az (1) bekezdés vonatkozásában is vannak még aggályok a tekintetben, hogy a riadalomkeltés vagy a riadalom keltésére alkalmas egyéb cselekmény az olyan, jól meghatározható jogi kategória, ami utána nem ad alkalmat egy mindenkori hatalomnak, hogy ilyen alapon visszaéljen a büntetõjog eszközeivel. Ezekrõl még a bizottságban a részletes vitát megelõzõen vitát kívánunk folytatni.
Összességében, tisztelt Ház, bizottságunk úgy ítéli meg, hogy egy nagyon nagy horderejû törvényrõl vitatkozunk, annak ellenére, hogy hat paragrafusból áll a javaslat. Egy, a Ház falain túlmutató, sõt az ország határain túlmutató bonyolult problémakörben kell a magyar törvényhozóknak állást foglalni.
Az a javaslat, ami elõttünk van, alkalmas arra, hogy ebben a körben állást foglaljunk, ezért a bizottság támogatja ennek a javaslatnak a vitáját, támogatja azt, hogy ilyen törvény szülessen a szükséges módosításokkal együtt, amely módosítások megvitatására és elfogadására bizottságunk kész, és erre kérjük a tisztelt Házat is. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)