WACHSLER TAMÁS (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Úgy gondolom, a nemzetbiztonsági szolgálatok négy különbözõ körbõl merítik információikat. Az egyik a teljesen nyilvános információk köre, az újságban el lehet olvasni a szükséges információk többségét. A második és harmadik kört majd a vita egy késõbbi szakaszában fogjuk tárgyalni, ez a titkos információgyûjtés köre, amelynek az egyik része külsõ engedélyhez kötött, a másiknál pedig külsõ engedélyre sincs szükség.
Van azonban egy negyedik kör is, amely - úgy gondolom - a huszadik századnak egy tipikus információszerzési forrása, legalábbis állami szervek számára, ez pedig a különbözõ nyilvántartásokban eleve meglévõ információk és az ebbõl összerakható további információk köre. Ismerjük azt a paradoxont, hogy az információk tekintetében nem érvényesülnek a matematika alapvetõ szabályai, mert egy információ meg egy információ az nem két információ, hanem legalább három, ugyanis az információk összerakásából további következtetéseket lehet levonni, ami szintén információként, adatként mûködik. Ennélfogva tehát érthetõ és támogatandó a nemzetbiztonsági szolgálatoknak az az igénye, illetve a törvényben megfogalmazott azon igény, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok ilyen forrásból is hozzájuthassanak információkhoz.
Ugyanakkor szeretnék figyelmeztetni arra - és több módosító indítványunk utal erre, amelyek a 91., 162., 170. és 175. számok alatt szerepelnek az ajánlásban -, hogy ezek, legalábbis de facto megteremtik annak a lehetõségét, hogy a szolgálat ne csak azoknál a személyeknél jusson hozzá információkhoz, akik jogszerûen a szolgálat érdeklõdési körébe kerültek, hanem egyéb személyekrõl is. Ez természetesen jogsértõ, de megítélésem szerint a technikai lehetõséget is ki kell zárni. Annál is inkább így van ez, mert ez az információszerzési kör bizonyos szempontból veszélyesebb lehet, mint a titkos információgyûjtésnek az eszközei. Ha ugyanis például a házmestert megkérdezik a titkosszolgálat munkatársai a ház egy lakójáról, akkor arról a házmester szólhat a lakónak, van elvi lehetõsége, hogy értesüljön arról, hogy vele szemben valamiféle vizsgálat folyamatban van. Ha azonban egy zárt állami adatbázisból szerez információt a titkosszolgálat, akkor a dolgok mûködése és logikája folytán az állampolgárnak nagy valószínûséggel fogalma sem lehet arról, hogy valamilyen vizsgálat érinti õt.
A technikai lehetõségek megítélésem szerint akkor állnak fenn, ha a titkosszolgálatot nemcsak arra hatalmazzuk fel, hogy információkhoz, adatokhoz jusson hozzá az adatbázisokból, hanem arra is, hogy - elnézést a kifejezésért - a titkosszolgálat szabadon garázdálkodhasson ezekben az adatbázisokban. Ha a titkosszolgálatot beengedjük ezekbe az adatbázisokba, ha lehetõséget adunk arra, hogy a rendszereket tekintse át és ne az információkat, ha technikai lehetõséget biztosítunk arra, hogy a szolgálat összekapcsolja számítógépes rendszerét - mondjuk - az állami népesség-nyilvántartó számítógépes rendszerével vagy a bûnügyi nyilvántartókkal, akkor a technikai lehetõséget megteremtjük arra, hogy a szolgálat plusz információkat is levegyen ezekrõl az adattárolókról.
Ezeknek az adattároló rendszereknek természetesen vannak védelmi mechanizmusai, védelmi szoftverei, de nagyon bízom abban, hogy a szolgálatnak is nagyon jó szoftveresei vannak, és innentõl kezdve csak technikai színvonalbeli kérdés lesz az, hogy ki nyeri meg a versenyfutást, hogy a szolgálatnak jobb-e az a szoftverese, aki megpróbálja feltörni - természetesen törvénysértõ módon - az adott állami adatbázisnak a védelmi szoftverét, vagy pedig a védelmi szoftver készítõje áll-e magasabb technikai színvonalon. Ezért azt javasoljuk, hogy a szolgálatok ne kapcsolhassák össze adatbázisaikat más állami szervekkel és ne tekinthessenek be a rendszerekbe, csak az adatokat kaphassák meg.
Külön kérdés az, hogy a szolgálatok egymással hogyan kapcsolhatják össze ezeket a rendszereket. Örömömre szolgál az, hogy a kormány támogatása alapján egy bizottsági módosító indítványba a miénknél jobb megfogalmazásban átkerült az az igényünk, hogy a nemzetbiztonsági szakszolgálat - amelyik az összes többi szolgálat, sõt más állami szervek számára is információszerzési szolgáltatást végez - ne õrizhesse meg az ily módon rendelkezésére jutott adatokat, ezeket törölnie kelljen a saját nyilvántartásából, így nem jön létre egy olyan óriási adatbázis, amely az összes többi titkosszolgálat számára nyújtott információkat kezeli egy helyen. De nem kaptunk megnyugtató megoldást arra a problémára, hogy a jelen szabályozási tervezet szerint lehetõség van arra, hogy a szolgálatok úgy kapcsolják össze egymással az információs rendszereiket, hogy gyakorlatilag mégis minden információ minden szolgálatnál rendelkezésre álljon.
Ezért javasoltuk azt, hogy a szolgálatok együttmûködési megállapodásban rögzítsék, hogy milyen módon kapcsolják össze egymással az információs rendszereiket, és - ezért utaltam az elõzõ szakaszban arra, hogy olyan kérdéseket is érintenem kell itt és most, amik a korábbi szakaszhoz tartoztak - azt is javasoljuk, hogy ezekkel az együttmûködési megállapodásokkal a nemzetbiztonsági bizottságnak legyen joga megismerkedni. Nem megvétózni, nem módosítani, de megismerkedni, hogy a törvényhozó hatalom képviselõi pontosan tudhassák, milyen módon áramlik az információ a különbözõ titkosszolgálatok között.
A második problémakör, amirõl szólni szeretnék, a piaci szféra, a magángazdaság szférája és az állami információigény közötti viszonyról szól. Úgy hiszem, jogos igény, hogy a titkosszolgálatok egyfelõl információkat kaphassanak olyan gazdálkodószervezetektõl, amelyek nem állami tulajdonban vannak, vagy általában gazdálkodószervezetektõl, és azt is elfogadható igénynek tartom, hogy a titkosszolgálatok bizonyos szervezetekhez a munkatársaikat beépíthessék. Az alapelvet tehát nem kérdõjelezem meg, sõt helyeslem.
Az azonban egyáltalán nem mindegy, hogy az ebbõl az információszolgáltatásból adódó költségeket kinek kell állnia. Ez bizonyos esetekben súlyos összegekre rúghat, és meggyõzõdésem szerint az állam jogos információigénye nem alapozza meg annak lehetõségét, hogy az állam kvázi adóra kötelezzen bizonyos, általa szabadon kiválasztott gazdálkodószervezeteket, ami ezeknek a gazdálkodószervezeteknek a piaci versenypozícióját más szervezetekkel szemben rontja. Ugyanez vonatkozik az alkalmazási kényszerre is.
Tehát módosító indítványokat terjesztettünk be annak érdekében, hogy ha ilyen költség keletkezik valamely többségében magántulajdonú gazdálkodószervezetnél, akkor ezeket a költségeket a titkosszolgálat, illetve az állam legyen köteles megtéríteni.
A harmadik problémakör - és egyben az utolsó, amirõl szólni szeretnék ebben a körben -, az a jelentés 181. pontjában foglalt módosító indítványunk. Amikor a titkosszolgálatok különbözõ adatokhoz jutnak, azokat természetesen kezelik, a törvény meghatározza, hogy hány éven keresztül kell ezeket az adatokat kezelni. Tíz, húsz, illetve bizonyos esetekben hetven éven keresztül ezek az adatok a titkosszolgálatnál megvannak, ezeket az adatokat kezelik. Ennek az adatkezelésnek azonban van egy olyan vonatkozása is, ami meggyõzõdésem szerint túlkapásokra ad lehetõséget, sõt továbbmennék, az én értelmezésem szerint nem lehetõséget ad túlkapásokra, hanem a szolgálat kötelességévé teszi azt, hogy ezeket a dolgokat végrehajtsa. Azt mondja ki ugyanis a törvény egyik paragrafusa, hogy a kezelt adatokat a szolgálatok kötelesek naprakészen tartani, folyamatosan karbantartani, azaz ellenõrizni, hogy a kezelt adatok megfelelnek-e a valóságnak. Ez azt jelenti, hogy ha valamelyikünk kitölt - mondjuk - egy C-típusú ellenõrzési ûrlapot, és az ebben megadott adatokat a szolgálat ellenõrzi, így például információkhoz jut azzal kapcsolatban, hogy mennyi a jövedelmünk innen vagy máshonnan. Érdemes megnézni ezeket az ûrlapokat, hogy a magánszférába milyen mélyen behatoló kérdésekre kell választ adniuk azoknak, akik felelõs állami pozíciókra aspirálnak. Nos, ezeket az adatokat a szolgálatnak azután is kezelnie kell, hogy már régen megszûnt ez az állami pozíció - vagy visszatérve az elõzõ példánkra -, már régen nem vagyunk képviselõk, sõt tíz, húsz vagy akár hetven évig folyamatosan ellenõrizni is kell.
(14.00)
Szerintem a törvény betû szerinti értelmezésébõl az következik, hogy aki egyszer kikerül a parlamentbõl, az a következõ hetven évben folyamatosan számíthat arra, hogy a szolgálatnak, ha betartja a törvényt, akkor ellenõriznie kell például, hogy mennyi a jövedelme; vagy például milyenek a szexuális preferenciái és hasonló személyes adatokat.
Nos, ezért javasoltuk a 181. pontban, hogy ezt a két igényt - az egyik igény az adatkezelés, ami egy jogos igény; a másik igény az adatok karbantartása - ne kapcsoljuk össze arra az idõre, amikor már az adatgyûjtés oka nem áll fent. Tehát amikor megszûnik például az a felelõs pozíció, ami indokolja a nemzetbiztonsági védelmet vagy ellenõrzést, akkor csak a régi adatok álljanak a szolgálat rendelkezésére. Semmiképpen ne legyen úgy értelmezhetõ a törvény, hogy a szolgálatnak az a kötelessége, hogy folyamatosan utánamenjen ezeknek az adatoknak. Köszönöm a figyelmüket.