POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Csépe Béla képviselõtársam után nem az én dolgom az, hogy arról beszéljek, milyen fontos egy országnak általában és Magyarországnak pedig speciálisan az oktatásra, közoktatásra, felsõoktatásra jelentõs forrásokat, jelentõs összegeket áldozni. Ezt képviselõtársam gyönyörû szavakkal, mondatokkal festette le.
Amirõl én beszélni akarok, az a helyzet furcsasága, ennek paradox volta, ami elé nézünk a pénteki pedagógussztrájkot illetõen. Paradox a helyzet, mert ne felejtsük el, hogy néhány héttel ezelõtt, amikor a pedagógusok itt, a Parlament elõtt demonstráltak, a miniszterelnök, Horn Gyula fejtette ki, hogy egyetért a követelésükkel, és a maga részérõl elfogadhatatlannak tartja azt, hogy a közalkalmazottak reálbére csökkenjen.
Lám, a miniszterelnöki szavak ellenére a pedagógusok, a felsõoktatásban dolgozó professzorok mégis kénytelenek ehhez a végsõ, és valóban némi kétségbeesésrõl árulkodó eszközhöz nyúlni.
A másik abszurdítása a helyzetnek: ne felejtsék el - a képviselõ urak és hölgyek nyilván jól tudják, de talán a pedagógusok nem mindannyian -, hogy akik most sztrájkba szólítják õket, azok a szakszervezeti vezetõk épp annak a frakciónak, a Magyar Szocialista Párt frakciójának a tagjai, amely frakció többségi döntése a sztrájkhoz vezetõ abszurd, õket megalázó, sõt proletarizáló helyzetet teremtette. Furcsa dolog ez, hogy ugyanattól a kéztõl várják a segítséget, mint amelytõl a pofon kapták.
(9.20)
Kérem, hogy gondolkozzanak ezen; önök is pedagógusok - ott a frakcióban -, a szakszervezetek is, mert ez az eszköz valóban a végsõ eszköz kell hogy legyen, és nem propaganda, nem pedig egy szakszervezeti akció önmaguk legitimizálására. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)