TÓTH KÁROLY (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Elõször is szeretném valamennyiünket megnyugtatni az elõterjesztõ bevezetõ gondolatai miatt: nem bennünket terhel a felelõsség, nem ezt az Országgyûlést azért a számtalan hibáért, amelyre Balsai képviselõtársam az elõzõ harminc percben felhívta a figyelmünket, hogy hány sebbõl vérzik a '94. évi XXIII. törvény. Ne legyen lelkiismeretfurdalásunk, nem mi hoztuk.
A második, amit szeretnék elmondani: úgy gondolom, hogy a jelenleg tárgyalt törvényalkotási kísérlet jó példa arra, hogy mi történik, ha a politika mindenen átgázol. Erre az elõterjesztésre nem lett volna szükség, ha az elõzõ kormány a törvényességet, az alkotmányosságot tartja szem elõtt, és nem rövid távú, választási, politikai érdekeit, amikor a '94. évi XXIII. törvényt megalkotta.
A népszerû nevén ügynöktörvénynek is nevezett törvény megalkotásának körülményeirõl vagy fõbb jellemzõirõl néhány gondolatot hadd mondjak. Addig készült a törvény - más elõterjesztések, kezdeményezések ellenére is -, míg azokra, akik megalkották, már nem vonatkozhatott. Igaz, ez az akkori hatalom elemi érdeke volt, mivel így az állandó lebegtetés állapotában tarthatta a kormány mindenekelõtt a saját szövetségeseit. Emlékezzünk vissza mindannyian arra a találós kérdésre, amely divat volt vagy állandó volt ebben az országban hónapokon keresztül, s valahogy így szólt - a személyiségi jogok sérelme nélkül -: Volt-e levél? Nem volt levél. Kapott-e levelet, felbontotta-e a levelet, ügynök volt-e az, aki a kapott levelet úgy bontotta fel, hogy nem kapott levelet? Iksznek hívták-e ezt a személyt, vagy más néven is ismertté vált a magyar politikai életben?
Ez mind az elõzményhez tartozott, nem véletlenül csak '94 márciusában született meg ez a törvény. Majd késõbb jelentkezett egy másik politikus, aki azt mondta - ha jól értettem -, hogy õ azért volt ügynök, hogy ne kelljen ügynöknek lennie. Ez mind az elõzményekhez tartozik, ezért merem mondani, hogy az elõzõ kormány tudatos célja volt a késleltetett megalkotás, hiszen még egyszer megismétlem: '90-tõl volt javaslat az akkori Ház elõtt a törvény megalkotására, mégis '94-ben került erre sor. Ezek után harminc percben hallhattuk, hogy milyen iszonyatosan rosszul sikerült négy évig elõkészíteni, és ma már pontosan látja az akkori kormány igazságügy-minisztere, hogy hogyan kell egy jó törvényt alkotni. Azért ez is hozzátartozik a tárgyaláshoz. (Zaj az ellenzéki pártok soraiban.)
Másodszor: 1994. március 8-án, miután megszületett a törvény, már csak egy dolog volt hátra: az átvilágítást végzõ bírók megválasztása. Ezt sikerült is az elõzõ Országgyûlésnek 1994. április 7-én, az utolsó plenáris ülésének utolsó napirendi pontjaként, amely után Szabad György akkori házelnök úr el is mondta, hogy nem ez volt a legfelemelõbb pillanat, amely után be lehet zárni az Országgyûlés munkáját. Az akkori jegyzõkönyvbõl ezt mindenki megnézheti.
Végül is igaz, hogy ez a döntése is csak harmadsikert ért el, három bírát tudott megválasztani. A törvény legalább kétszer háromról beszél, és azok közül is, bárhogy értelmezi a mostani elõterjesztõ képviselõ, bizony meg kell állapítani, hogy a harmadrésze sikerült, azaz egészében, ha kitör belõlem a matematikus, akkor az egyhatodrésze, mert egy bíró maradt a mostani átvilágítók körében.
Azonban ezzel együtt is szeretném lerögzíteni, hogy ez az Országgyûlés és ez a koalíció egyértelmûen elkötelezett amellett, hogy végrehajt minden törvényt. Vonatkozik ez a kárpótlási törvényre, és vonatkozik erre a törvényre is, hiszen a legjobb példát akkor mutatta, amikor újabb bírákat fogadott el, olyanokat, akik megkezdhetik a munkát, miután minden törvényes feltétel megvan. Tehát igazolta, hogy érdekelt a törvényben, hiszen ez az Országgyûlés már választott hat bírát a koalíció teljes támogatásával.
Az tagadhatatlan tény, hogy ebben a folyamatban a jelenlegi Országgyûlés is idõzavarba került, tehát valóban igaz, hogy szeptember 30-áig meg kellett volna alkotnia ezt a törvényt. Ez valóban igaz, ez valóban ennek az Országgyûlésnek a hibája. Szeretném azonban elmondani, hogy közben rendkívül fontos gazdasági törvényekkel kellett foglalkoznunk, ezért kerülhetett csak késve a parlament elé a kormány álláspontja. Nyilván a kormány által elõterjesztett törvényjavaslattal nem most feladatom foglalkozni, hanem akkor, amikor annak a tárgyalására áttérünk. Tehát ebben az értelemben, miszerint egy késedelmes benyújtás esetén segített vagy megpróbálta áthidalni az ügyet, ebben az értelemben a Balsai képviselõtársam által tett javaslat méltányolandó, elismerést érdemel, hiszen megpróbált egy jogalkotási probléma megoldásában részt venni.
Sajnálatttal kell azonban megállapítanom, hogy alapvetõen a kezdeményezés nem sikeres, és nem azért, mert ellenzéki képviselõtársunk nyújtotta be, hanem két dolog miatt: azért, mert az Alkotmánybíróság által kifogásolt legfontosabb kérdésekre nem tudott egyértelmû, világos választ adni. Ez az egyik kérdéskör.
Abban, hogy kik kerüljenek az átvilágításra kerülõk körébe, továbbra sem egyértelmû az elõterjesztés. Elõtte részletesen elhangzott - nem akarom megismételni -, hogy ugyanolyan bizonytalanságokat tartalmaz, mint a '94. évi XXIII. törvény. A második - és ez talán még fontosabb -: nem felel meg az információs önrendelkezési joghoz kapcsolódó alkotmánybírósági állásfoglalásnak, márpedig enélkül nem lehet alkotmányosan eleget tenni az Alkotmánybíróság álláspontjának.
Ezért megítélésem szerint ez a javaslat alkalmatlan arra, hogy megoldja az Alkotmánybíróság által elõírt törvényalkotási feladatainkat, és megítélésünk szerint, mivel módosító indítványokkal sem javítható olyan mértékben, hogy az elfogadható legyen - nem a frakció számára, hanem az Alkotmánybíróság elõírásának -, ezért ezt a javaslatot mi elfogadni nem tudjuk, és azt kérjük képviselõtársainktól is, hogy ne fogadják el. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)
(11.40)