DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt elõterjesztõ Képviselõtársam! A jelenlegi vita, én úgy gondolom, nagyon tanulságos. Nagyon tanulságos, hogy Tóth Károly képviselõtársamat idézzem, a korábbi Országgyûlés által hevenyészve összedobott törvény hibáinak kijavítása során milyen indulatok fakadnak föl. Milyen félelmetes feszültség üli meg a levegõt az Országgyûlésben akkor, amikor az úgynevezett ügynöktörvény módosításáról beszélünk! És mi mindig ügynököket említünk, és idõnként a közvélemény valójában nem tudja, hogy kiket is értünk ügynökök alatt.
Ezért engedtessék meg nekem, hogy az általános vita kezdetén hadd mondjam azt, hogy ügynökök alatt, és a kormány által beterjesztett javaslatból idézek, azokat a személyeket értjük, akik hivatásos, nyílt vagy szigorúan titkos állományú tisztként szolgálatot teljesítettek a volt Belügyminisztérium III/III-as csoportfõnökségénél, a budapesti vagy a megyei rendõr- fõkapitányságok III/III-as osztályainál, illetve elõdeiknél - és itt van az a dolog, amire nagyon szeretném fölhívni az Országgyûlés figyelmét - a Magyar Államrendõrség Budapesti Fõkapitánysága politikai rendészeti osztályánál, a Magyar Államrendõrség államvédelmi osztályának, a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának, az Államvédelmi Hatóságnak a belsõ reakció elhárításával foglalkozó szervezeti egységeinél, a Belügyminisztérium IV. belsõ reakció elhárítási osztályánál, a Belügyminisztérium politikai nyomozó fõosztálya V. belsõ reakció elleni harc osztályánál. Akkor, mikor oly indulatokat érzünk egyes fölszólalások mögött, nemcsak az utóbbi néhány év, a hetvenes vagy a nyolcvanas évek eseményeire kell gondolnunk, hanem nekünk 1945-tõl kezdve kell ezt a történelmet vizsgálnunk.
(13.00)
Hozzá kell tenni, igaza van Kövér képviselõtársamnak, valóban nagyon sokak által kifogásolván, igen szûk körben. A jogállamiságnak nagyon kesztyûs kezével simogatjuk meg ezeknek az embereknek a fejét, hogy ejnye, nem jót tettetek akkor, amikor részt vettetek egy olyan hatalom szolgálatában, amely hatalom, bár az alkotmány szerint a dolgozó népet szolgálta, jól tudjuk mindannyian, hogy messze nem a dolgozó népet, hanem egy szûk, kiváltságos réteget szolgált. Abban is igaza van Kövér képviselõtársamnak, hogy soha nem került szóba a valódi felelõsségre vonása azoknak a személyeknek - és ez alkotmányossági kérdés e tekintetben -, akik a haszonélvezõi voltak adott esetben azon emberek tevékenységének, akikrõl most vagy korábban elítélõen nyilatkozott ez a jogalkotás. Hisz valójában nem ítéljük el azokat és jogi eszközökkel nem lépünk fel azokkal szemben, akik az elkobzott villákba beültek, akik különféle impexek vezetõiként kikerültek külországokba és a magyar nép számára rettenetesen hátrányos jogügyleteket kötöttek, igaz, hogy ez a saját bankszámlájukat növelte.
Mi most azokkal szemben próbálunk fellépni, akiknek a tevékenysége valamilyen módon megfogható, és akikkel szemben a korábbi Országgyûlés és ez az Országgyûlés is - minden bizalmam megvan - ki akarja mondani, hogy bizonyos funkciókat ne töltsenek be. (Bauer Tamás közbevetésére:) Kimondja, tisztelt képviselõtársam, azzal a fogyatékossággal, amit korábban említettem, hogy eleve nem tilt, eleve nem azt mondja, hogy nem lehet, hanem bízik a demokratikus közvélemény megszégyenítõ erejében. Lehet, hogy alaptalanul bízik - hozzá kell tennem -, mert akkor a jelenlegi Országgyûlésben eleve nem lennének olyan képviselõk, akikre ez a törvény kiterjed. Bízik abban, hogy ha ezt nyilvánosságra hozzák, akkor a közvélemény megbélyegzi és elítéli ezeket az embereket. A tekintetben képviselõtársamnak igaza van, hogy a '94-es választások nem bizonyították azt, hogy a mai magyar közvélemény számára az elmúlt népelnyomó rendszerekben való aktív, tevõleges, magas beosztású részvétel negatív lenne. Tehát ilyen szempontból ez csak feltevés, hogy adott esetben a közvélemény megbélyegzi azokat a személyeket, akik az úgynevezett ügynöktörvény hatálya alá esnek.
Az általános vita keretében azzal kell foglalkoznunk, hogy e törvényjavaslatban beterjesztett szabályozás szükséges-e, idõszerû-e, megfelel-e az alkotmánynak, beilleszthetõ-e a magyar jogrendszerbe. Ebben a körben, õszintén megmondom képviselõtársaimnak, mély megdöbbenéssel hallgattam az alkotmányügyi bizottság többségi véleményének elõadását Toller képviselõtársamtól. Azt mondta - anélkül persze, hogy hivatkozott volna megfelelõ jogszabályhelyekre -, hogy ez a törvényjavaslat nincs összhangban alkotmányos alapelvekkel, nincs összhangban az Alkotmánybíróság határozatával és egyébként is eltér az eredeti törvényjavaslat szellemétõl. Szellemes mondás - hogy ezt mondjam - erre hivatkozni, csak ha nincs mögötte tartalom, akkor körülbelül annak a védõi érvelésnek az Országgyûlésben történõ megnyilvánulása, amikor a védõ azt mondja, hogy: kérem a védencem felmentését, mert nem õ követte el, pedig 25 tanú bizonyítja, hogy õ követte el a cselekményt. Ennyire hihetõ az alkotmányügyi bizottság többségi véleménye, hogy általános vitára alkalmatlan ez a törvényjavaslat.
Tudnillik az eredeti törvény szellemének a törvénymódosítások általában nem igen szoktak megfelelni. Hisz ha valami ok miatt szükség van módosítani egy jogszabályt, akkor már nehéz az eredeti törvény szellemét követni, mert ha azt követném, akkor nem módosítanám. De itt szükség van, mert az Alkotmánybíróság bizonyos tekintetben kimondta, hogy az eredeti szabályok nem felelnek meg az alkotmányossági kritériumoknak. Hozzá kell tennem, miután ez az Országgyûlés már annyiszor elkövette az alkotmánysértést, talán nem ildomos minduntalan arra hivatkozni, hogy korábban elkövettek alkotmánysértéseket és utána mélyen hallgatni arról, hogy ez az Országgyûlés hányszor belelépett már ebbe a gödörbe. És a kettõ között az a lényeges különbség, hogy a korábbi Országgyûlésnek igazából nem volt elõzményi normaalkotása, hogy mi állja ki az alkotmányossági próbát, mi nem állja ki, a jelenlegi Országgyûlés jogalkotása tekintetében pedig az Alkotmánybíróság igen gyakran arra hivatkozik, hogy bár a korábbi határozatában rámutatott erre, arra és amarra. Elképzelhetõ, tán tanulmányozni kéne az alkotmánybírósági döntéseket.
De visszatérve erre az alkotmányossági problémára, az, hogy egy módosító javaslat a korábbi törvény szellemiségét nem követi, a Házszabály szerint messzemenõkig nem elegendõ ahhoz, hogy valami általános vitára alkalmatlan legyen. Tudnillik a Házszabály ilyen elõírást nem tartalmaz, hogy a szellemiségnek meg kelljen felelni. Nem ok nélkül! A szellemiség megfoghatatlan, igen tisztelt képviselõtársaim, mindenki azt érez ki egy adott törvény szellemiségébõl, amit akar. Hogy aztán ténylegesen mi van benne, ezt a bíróság mondja ki, amely szervezet Magyarországon a törvényeket alkalmazza.
Másrészt az az alkotmányügyi bizottsági többségi vélemény, hogy ellentétben áll az alkotmánnyal, megintcsak igen viszonylagos. Igen viszonylagos, mert korábban hivatkoztam már rá, számos olyan törvényjavaslatról nyilatkozta a jelenlegi kormánypárti többséggel rendelkezõ alkotmányügyi bizottság, hogy alkotmányos, amelyekrõl késõbb az Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy õt nem köti a szocialista és liberális szabaddemokrata többségû alkotmányügyi bizottság javaslata és õ alkotmányellenesnek nyilvánította. Ha nem tévedhetetlen egy bizottság, akkor viszont igencsak meg kell fontolni, hogy egy nagyon lényeges kérdésben, alkotmányellenesség kérdésében milyen álláspontot foglal el.
Harmadsorban hadd mondjam el képviselõtársaimnak, hogy nekem személy szerint igen megingott a bizalmam az alkotmányügyi bizottság tagjaiban... (Dr. Balsai István: Többségében!)..., köztük Toller képviselõtársam jogi szaktudásában is, hisz amikor interpelláltam egy ügyben, hogy egy kormányrendelet hogyan lehet ellentétes törvénnyel, képviselõtársam több más jogi szaktudású képviselõtársammal elfogadta az igazságügyi minisztériumi államtitkár válaszát, miszerint nincs ellentét a kormányrendelet és a törvény között. Ezt követõen az Alkotmánybíróság megállapította, hogy igenis ellentétes a kormányrendelet a törvénnyel és megsemmisítette a kormányrendeletet. Sajnos azt kell mondanom, hogy ha valaki egy ilyen nagyon alapfokú jogi kérdésben helytelenül tud dönteni, adott esetben politikai indíttatásból, akkor egy komolyabb ügyben, amelynek valóban lehetnek politikai kihatásai, nem biztos, hogy a jogi éleslátása tiszta.
Az alaphelyzet ebben a körben egyértelmû. Van egy alkotmánybírósági döntés, amely 1994. december 24-én került kihirdetésre. Ez az alkotmánybírósági határozat azt mondta, hogy az Országgyûlésnek '95. szeptember 30-ig kell kiküszöbölni az alkotmánysértést. Miután korábban egy hivatalt vezettem, tudom jól, hogy ilyenkor, ha az embernek határidõs feladata van, számol, hogy mikorra kell megtenni a saját hatáskörébe, feladatkörébe esõ dolgokat az eredmény bekövetkezése érdekében. Úgy gondoltam - és úgy tûnik, megint alaptalanul -, hogy a Magyar Köztársaság belügyminisztere valóban felelõs kormányzatnak a tagja, és amikor elolvassa '94. december vége felé az alkotmánybírósági határozatot, kiadja az utasítást a Belügyminisztérium apparátusának, hogy mikorra szeretné látni az elsõ nyers tervezetet. Utána ismervén a magyar Országgyûlés Házszabályának rendelkezéseit, elkezd számolni, hogy mikorra kell a kormánynak beterjeszteni a törvényjavaslatot ahhoz, hogy szeptember 30-ig egy normális, Házszabálytól való eltérés nélküli ütemtervben a törvény megszülethessen.
(13.10)
Ez brilliáns alkalom lett volna a belügyminiszter úrnak arra, hogy a korábbi kormány alkotmánysértõ megoldását, amit a korábbi Országgyûlés szentesített a törvényjavaslat elfogadásával, kiküszöbölje, és ezzel fényes tanújelét adja annak - amire Tóth Károly képviselõtársam hivatkozott -, hogy igenis, végre akarják hajtani a korábbi Országgyûlés törvényeit. Itt közbevetõleg hadd jegyezzem meg: a kárpótlási törvényekre való hivatkozás tragikusan félresikeredett, képviselõtársaim - mint utaltam rá -, hiszen éppen önök voltak például azok, akik leszavazták azt a tavaly benyújtott javaslatomat, hogy legalább a politikai üldözöttek életjáradékra válthassák a semmit nem érõ kárpótlási jegyeiket. Hát így akarja ez a kormányzat végrehajtani a kárpótlási törvényeket, hogy a politikai üldözötteket elismeri, kitünteti, de ha adni kell valamit, akkor nem ad nekik, hanem többszörösen elveszi.
A belügyminiszter úr - visszatérve tehát - nem érezte magát felelõsnek azért, hogy a kormányban, miután hozzá tartozik ez a terület, eleget tegyen a kötelezettségének és az apparátusával kidolgoztassa azt a törvényjavaslatot, amely kellõ idõben történõ beterjesztés esetén módot és lehetõséget adott volna az Országgyûlésnek, hogy határidõben elfogadja a törvényt.
Az megint egy más kérdés - és ez azért minõsíti a kormánytöbbség kormányzati felelõsségét -, hogy demokratikus jogállamban ilyenkor lemond a belügyminiszter. Lemond, ha határidõt mulasztanak, és ez egyértelmûen az õ hibájára vezethetõ vissza. A nyugati államok közül valahol volt egy vasúti baleset, lemondott a közlekedési miniszter... (Zaj, moraj a kormánypártok soraiban.).., mert ezzel érzékeltetni akarta, hogy a felelõssége politikai értelemben megáll. Nem biztos, hogy elfogadja a miniszterelnök, de kifinomult demokráciákban ez egy jelzésértékû dolog, hogy valóban van felelõsség, és nem a miniszterelnök kegyelmébõl áll valaki egy tárca élén, hanem a tárca vezetése azt jelenti, hogy annak a tárcának a mûködéséért a felelõsség politikailag a legmagasabb szinten áll meg.
Miután ez az Országgyûlés az ellenõrzést, a kontrollt messzemenõkig nem gyakorolja, ezért sajnos, számos ilyen mulasztás bekövetkezik, ami a demokráciát gyengíti - hozzá kell tennem, tisztelt képviselõtársaim -, mert az a fajta miniszterilemondás-felajánlás, amit a pénzügyminiszter tett, messze nem ebbe a körbe tartozik.
Tehát az Országgyûlés, a többségi pártok képviselõi, az ellenzéki pártok képviselõi vártak arra, hogy beterjessze a kormány a törvényjavaslatot. Ez nem történt meg. Még a határidõ lejárta után is várt Balsai képviselõtársam, hátha - akkor sem történt meg. Ezt követõen idekerült az Országgyûlés elé egy kodifikációs szempontból elfogadható - nem úgy mint számos kormányjavaslat - törvényjavaslat, amely a dolgok egy részét megpróbálja rendezni.
Nagyon sajnálom, hogy nincs itt Toller képviselõtársam és így nem tud arra válaszolni, hogy az Alkotmánybíróság határozatának melyik része mondja azt, hogy az alkotmányossági problémákat felvetõ jogviszonyokat egy törvényben kell szabályozni. Nincs ilyen, tisztelt képviselõtársaim, úgyhogy nem állja meg a helyét az az érvelés, hogy azért alkalmatlan általános vitára ez a törvényjavaslat, mert nem az egész kérdéskört rendezi. Egy részét, ami egy ellenzéki képviselõ mozgásterébõl, szakmai tudásából fakad, azt megpróbálja rendezni, és az átvilágítók körének szûkítésével, illetõleg bõvítésével, eljárási szabályok beiktatásával talál egyfajta megoldást az egyik alkotmányossági problémakörre; ez vitathatatlan. Ezek után azt mondani, hogy ez az általános vitára alkalmatlan, azt jelenti, hogy ebben a Házban ismételten politikai vaksággal vannak egyesek megverve, és dacból, visszautasításszerûen ellenzéki képviselõi javaslatokat nem hajlandók befogadni.
Ez azért rossz dolog, mert elmondta a korábban is ellenzéki képviselõtársam, hogy a korábbi Országgyûlésnek sem volt éppen nagy hajlandósága befogadni az ellenzéki javaslatokat. Ha ez lesz majd a hagyomány a Magyar Országgyûlésben, ez nagyon rossz hagyomány lesz. Azért meg lehetne törni bizonyos dolgokat, tisztelt képviselõtársaim, és szakmailag kellene vitatkozni ellenzéki képviselõi törvényjavaslatok felett, nem pedig sok esetben már a tárgysorozatbavételt megtagadni, másrészt pedig utána arról dönteni, hogy általános vitára eleve alkalmatlan. Akkor kár volt tárgysorozatba venni, õszintén megmondom önöknek.
Tehát itt állunk ezzel a törvényjavaslattal, amely az alkotmányossági gondok egy részét megpróbálja rendezni. Nem kívánnék most a kormány javaslatával foglalkozni, de azért hadd utaljak arra, tisztelt képviselõtársaim, hogy az létre akar hozni egy újabb intézményt. Ne higgyék el, de ha elolvassák, akkor majd meglátják, hogy igazam van, ennek az intézménynek a vezetõje államtitkári rangban lesz, ennek az intézménynek a helyettese helyettes államtitkári rangban lesz, sõt még azt is tartalmazza a kormány javaslata, hogy az elnök és az elnökhelyettes a munkaidejét és a pihenõidejét saját maga osztja be.
Tisztelt Képviselõtársaim! Ilyet, azért biztos, egy ellenzéki képviselõ nem fog beterjeszteni. A Miniszterelnöki Hivatalnál már idáig is 21 államtitkár van, nézzük meg, hogy a korábbi kormányzatnál hány volt, most újból növelni az államtitkárok számát - és eszembe jut a rádióval és a televízióval kapcsolatos törvény, ahol ismét 5-6-7-8 vagy 10 államtitkári rangú személyt akarnak az adófizetõk pénzébõl eltartani -, ez azért valóban nem ellenzéki javaslat, ezt az ellenzék nem vállalhatja fel.
Amit az ellenzék akar, az az, hogy az átvilágítás folytatódjék, és még ezen parlamenti ciklus alatt végre derüljön fény bizonyos dolgokra. Tudniillik élesen ketté kell vágni az átvilágítást és az információs önrendelkezési jog szabályozását. A kettõ részben összefügg, de nincs olyan szoros tartalmi összefüggés, ami mindenáron az egy törvényben való szabályozást indokolná. Ezt majd a kormány által benyújtott törvényjavaslat általános vitájában el fogom mondani, de most erre nincs szükség, mert Balsai képviselõtársam javaslata nem errõl szól.
Az átvilágítandók körének meghatározása olyan értelemben önkényes, ahogy elmondta Kövér képviselõtársam, de olyan értelemben, ami miatt negatívan értékelte ezt Toller képviselõtársam, messze nem helytálló. Itt megvan az a gondolati, logikai összefüggésrend, amelynek alapján az erkölcsileg méltatlan személyek kiszûrése a politikai közéletbõl megpróbálható. Megpróbálható azért, mert a szankciók miatt ez nem vezethet mindenáron eredményre.
Összevetvén a kormány által benyújtott javaslattal, azért az ember elgondolkodik, hogy miért akarja ilyen kevésre szûkíteni a kormány az átvilágítandók körét. Valóban annyi ügynök lehet a két javaslat közötti átvilágítási körben, akikre ha fény derül, az mélyen meg fogja ingatni a kormányzatba vetett bizalmat, az igazságszolgáltatásba vetett bizalmat?
Arra nem tetszenek gondolni, képviselõtársaim, hogy éppen fordítva van. Mindaddig, amíg tiszta képet nem kap az ország közvéleménye, hogy a legfontosabb közjogi méltóságok, a közhatalmat gyakorló, legfontosabb pozíciót betöltõ személyek esetében igen vagy nem a kérdés, addig kétséges a bizalom a közhatalom gyakorlása iránt. (Dr. Kávássy Sándor: Így van!)
A '90-ben megválasztott Országgyûlésnek éppen az volt az egyik feladata, hogy megtisztítsa a magyar közéletet bizonyos személyektõl és helyreállítsa azt a demokráciában elfogadott értékítéletet, hogy olyan személyek gyakorolják a közhatalmat, az igazságszolgáltatást, a végrehajtást a legmagasabb szinteken, akikkel szemben még a gyanú sem merül fel. Nemhogy velük szemben tényként megállapítható lenne, hogy elnyomó szervezetek tagjaként vagy pedig ügynökként adatokat szolgáltattak más állampolgárokról, és ezáltal más állampolgárok súlyos megbüntetéséhez, akár életének kioltásához is hozzájárultak. (Dr. Kávássy Sándor: Így van!)
(13.20)
Tudniillik, tisztelt képviselõtársaim, azért ebben a vitában soha egy szó nem hangzik el arról, hogy azok az ügynökök, akiket ki akarunk szûrni, azok nem ártatlan tevékenységet végeztek. Hát messze nem gyermekes csínytevés volt jelentéseket írni, információkat szerezni; mert ezek alapján eljárások indultak, ezek alapján büntetõeljárások indultak, szabadságvesztéssel, végrehajtandó szabadságvesztéssel, sõt, akár még halálbüntetést is kiszabott a bíróság. (Kávássy Sándor: Így van!)
Természetes, arra nincs mód és lehetõség, hogy minden egyes ügynök esetében megvizsgálják, hogy az õ jelentésének milyen hatása volt. De kénytelen a jogalkotó egy kört megvonni és azt mondani, hogy ebben a körben, ilyen személy, aki tehetett ilyet, vagy akinek a jelentése nyomán ilyen eredmény bekövetkezhetett, ne legyen jelen. Arról tudja az ország közvéleménye, hogy korábban milyen tevékenységet végzett. A kör meghatározása - hangsúlyozom még egyszer, képviselõtársaim - nem önkényes, hanem egy logikai gondolati kört követ.
Ami e javaslat másik nagy érdeme, igen tisztelt képviselõtársaim, hogy megpróbálja a korábbi törvény eljárásjogi fogyatékosságait, a gyakorlatban tapasztalt hiányosságokat kiküszöbölni. Ez nincs benne a kormány javaslatában. Ezért osztom Rubovszky képviselõtársam véleményét, hogy akár a kettõt egymást követõen is el lehet fogadni. Sõt, ha a kormány nem érzi presztízsveszteségnek, módosító javaslatokkal a kormány javaslatát ebbe be lehet építeni, és akkor nagyon hamar meg tudjuk szavazni azt az egységes jogszabályt, egységes törvényt, amely a kérdést rendezi. De attól eltekinteni, az megint egy olyan magatartás, amely nem a valós életet veszi a jogi szabályozás alapjául. Hogy az eddig eltelt idõszakban a bírák eljárása során fölmerültek olyan jogi hiányosságok, amelyeket szabályozni kéne, és ezt mégsem akarja szabályozni a tisztelt Ház, mert ellenzéki képviselõ terjesztette elõ a javaslatot, az megint azt jelenti, hogy a politika kezd eluralkodni a jogalkotáson.
Eljárási szabályokról van szó; hogy hogy kelljen például meghozni a döntést. Ne titkos szavazással, hanem ahogy egyébként a bíróságok döntenek, nyíltan; de hát maga a tanácskozás zárt körben történik. És nem akarom itt sorolni ezeket az eljárásjogi nóvumokat, amelyek ebben a javaslatban benne vannak és amelyek jobbá, gyorsabbá és átláthatóbbá teszik az eljárást. Ezeket nem lenne szabad lesöpörni, hanem meg kéne fontolni, hisz az idáig felmerült ügyek elbírálása során kialakult gyakorlatból levont jogi következtetések.
Ugyanígy szabályozásra szorul - azt hiszem, egyértelmû - a bírák jogi helyzete. Ne legyen visszás! És én nem akarom minõsíteni az Országgyûlés határozatát, mert erre véleményem szerint az Alkotmánybíróság jogosult; hogy törvénysértõ vagy nem volt törvénysértõ. Volt egy határozat, de nem volt jóízû az a vita, ami ehhez vezetett. Ezért egyértelmû jogi szabályokkal meg kell nekik fogalmazni, hogy a bírák megbízatása mikor, hogyan, milyen módon szûnik meg. Erre jó ez a javaslat.
Ezért én kérném tisztelt képviselõtársaimat, ebben a vitában talán most ne azzal foglalkozzunk, hogy '90 és '94 között kik, mit, hogyan csináltak. Ki hibázott többet, ki hibázott kevesebbet; mert ez nagyon viszonylagos dolog és talán nem ez érdekli igazából a választópolgárokat. Tegyük meg, hogy végre ez a törvény olyan alakot öltsön, hogy végrehajtható legyen, gyorsan, minél hamarabb essen túl az ország ezen. Mert az ítélkezés idõszerûségének is van egy politikai vonzata általánosan, tehát a bírósági igazságszolgáltatás esetén ugyanennek a törvénynek, ennek az átvilágításnak szintén van egy politikai üzenete. Ha viszont minél tovább húzódik ez az átvilágítás, akkor valójában a demokráciát, a demokratikus intézményeket éri az a gyanú, hogy azért nem történik az ügyben semmi, mert éppen a legmagasabb szinteken nagyon sokan érintettek ebben.
Én úgy gondolom, ez nem igaz; én úgy gondolom, hogy ezt a gyanút nekünk nem szabad táplálnunk. Nagyon gyorsan... és ezért sajnálom, hogy a Belügyminisztérium ilyen sokáig próbálkozott egy elfogadható törvényjavaslatot megalkotni, mert a Belügyminisztérium szakembergárdájának kvalitásaihoz nem férhet kétség. Tehát egy ilyen törvényjavaslat elkészítése szakmailag, a jelenlegi szakembergárda képességeit tekintve, nem volt rövid idõn belül megoldhatatlan feladat.
Ezért én kérem képviselõtársaimat, bocsássuk ezt majd részletes vitára; módosító javaslatokkal próbálják meg képviselõtársaim a problémákat kiküszöbölni és úgyis meg fogják tudni szavazni a módosító javaslataikat, és akkor legyen, immár részében alkotmányos a helyzet, és ezt követõen a kormány által beterjesztett javaslattal az információs önrendelkezési jog kérdését is meg tudjuk oldani. Köszönöm szépen megtisztelõ figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)