DR. CSEHÁK JUDIT (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A mai általános vita okkal két nagy kérdéskör köré csoportosítható. Egyrészt igen sokan szóltak arról a körülményrõl, ami meghatározza a társadalombiztosítás költségvetése körüli huzavonát, félreértéseket és megállapodási nehézségeket, illetve kényszereket, valamint az 1996-os költségvetés szakmai tartalmáról. Mindkettõre szeretnék nagyon röviden reflektálni.
Érdemes visszaemlékezni arra, hogy a magyar társadalombiztosítás történetében a társadalombiztosítás irányításának a kérdésköre sosem volt tisztán és világosan rendezett, és mindig erõs véleménykülönbség volt az éppen hatalmon levõ magyar kormány és az éppen irányításban levõ társadalmi vezetõk között. Amikor több mint száz évvel ezelõtt létrejött a magyar társadalombiztosítás, akkor is több mint húsz évig tartott az a vita, hogy kinek mi a kompetenciája, ki mit dönthet el, mit kell érteni az állami garancia alatt, és milyen joga van a kormánynak és milyen lehetõségei a parlamentnek.
Sokkal nehezebb tehát a számunkra most - egy több évtizedes állami irányítás után - az önkormányzatiság újra begyakorlása és a játékszabályok korrekt kialakítása. Mégis azt hiszem, hogy a rendkívül nehéz körülmények és a meghatározó elõzmények ellenére sincs más lehetõségünk egy demokráciában - vagy egy épülõ demokráciában -, mint hogy nagy türelemmel, tapintattal és kölcsönös jóindulattal kialakítsuk az együttmûködés szabályait és meghatározzuk azokat a törvényeket, amelyek ennek a keretét adják.
Én önkormányzatpárti vagyok, több okból, hiszen azt gondolom, hogy a társadalombiztosítás évtizedekkel ezelõtti államosítása nem alakította ki az állampolgárokban a járulékfizetõi felelõsségtudatot. Csupán ellátottak voltak, éppen ezért 10 millió állampolgár nem érezte azt, hogy neki dolga is az, hogy beszámoltassa a kormányt arról, hogy mi történt a járulékokkal, hogyan használták föl azokat, jól, eredményesen, hatékonyan gazdálkodtak-e vele. Ha nincs önkormányzat - akármilyen szerepkörben, akármilyen hatékonysággal mûködõ önkormányzat -, ez a szerepünk nem fog kialakulni - és nem is alakulhat ki.
Ezért én azok közé tartozom, akiknek ugyan az a véleménye, hogy ez a szerep most nagyon-nagyon döcögve mûködik az önkormányzatoknál, és sokkal inkább az ellátottak érdekeit képviseli, mint a felelõsen gazdálkodó járulékfizetõkét, annak ellenére, hogy a munkáltatók képviselõi is ott vannak az önkormányzatokban, mégis ezen az úton kell járni, mert hiszen akkor, amikor az önkormányzati törvényt megalkottuk, felemás volt a parlament álláspontja: akart is önkormányzatot, de mégsem akart teljes jogosítványú, teljes felhatalmazással mûködõ önkormányzatot.
A hiba tehát originálisan abban a helyzetben és abban a törvényben van elrejtve, amelyik a társadalombiztosítás igazgatásáról szól, és amelyik évekkel ezelõtt került elfogadásra a parlamentben. Ha akkor a kormány és a parlament egy kicsit nagyvonalúbb és egy kicsit jobban bízik az önkormányzatokban, akkor valószínû, hogy ma itt ülnek az önkormányzatok vezetõi, õk terjesztik be a költségvetést, õk számolnak be a kiadásokról, és õk viselik azt a felelõsséget, amit nem viselhet helyettük a kormány, még akkor sem, ha jelentõs összegekkel hozzájárul ezekhez a kiadásokhoz. Tehát ha módosulni fog az önkormányzati törvény, én arra számítok, hogy nagyobb felelõsséget és nagyobb mozgásteret kapnak az önkormányzatok.
(12.40)
Természetesen az állami felelõsség, az állami háttér, az állami garancia ebben az esetben sem számolható fel teljeskörûen, különösen egy olyan társadalombiztosításban, ahol tízmilliárdokkal kell a kormánynak belépnie az éves gazdálkodásba, vagy hogy az elmúlt évek során a több tízmilliárdos hiányt is az államnak kellett megfizetnie, és kényszerûen az államnak kellett vállalnia ezeket a terheket.
Tehát tudnunk kell, hogy nem külön az önkormányzat és nem külön a kormány, hanem a parlament is felelõs a kialakult helyzetért, és nekünk magunknak is gondolkodni kell - most már az önkormányzatok kétéves mûködésének tapasztalatát is ismerve, tételesen feltárva -, hogy hogyan lehet ebbõl a helyzetbõl kikerülni. Ideális állapot ugyanis nem állítható elõ. Ha csak röviden felsorolom, hogy milyen feladatokat kell a társadalombiztosítás területén megoldani, akkor könnyen belátható, hogy ezek konfliktusos reformfeladatok, és itt nagyon nehéz egyetértésre jutni a parlamenttel, a kormánnyal, az állampolgárokkal, a járulékfizetõvel, egyáltalán az összes szereplõvel. Márpedig a társadalombiztosítás intézményrendszere demokráciában egy többszereplõs intézményrendszer.
Biztosítani kell például a már törvényekben szabályozott és megállapított ellátásokat, a nyugdíjasoknak ki kell fizetni a nyugdíjakat, és a törvény szerint emelni kell a megfelelõ mértékben. Csökkenteni kell a gazdaság érdekei miatt a járulékmértékek nagyságát, miközben természetesen a kiadásokat is finanszírozni kellene. Fokozatosan és differenciáltan - éppen emiatt - szûkíteni kell a szolgáltatásokat. Nem ad hoc és ötletszerûen, ahogy mi most tesszük és a költségvetés kényszeréhez, pillanatnyi szükségleteihez igazodva, hanem elõre megfontoltan és folyamatosan, olyan mértékben, ahogy kiépülhet az ellátások mögött a kiegészítõ biztosítás rendszere. Át kell alakítani a rokkantnyugdíj rendszerét, a táppénzrendszert, az egészségügyi struktúrát, és itt nagyon sokan vannak olyanok, akiket ez az átalakítás kedvezõtlenül érint; mégis nincs más lehetõség, mint az együttmûködés.
Az egészségbiztosításról és egyáltalán a társadalombiztosításról új törvényt kellene alkotni. Addig, amíg ez nincs meg, addig eseti módon kényszerülünk dönteni például arról, hogy mit szolgáltat az egészségbiztosítás a befizetett járulékok fejében. Én tehát azt gondolom, hogy akkor, amikor ítélkezünk errõl a helyzetrõl, akkor a saját magunk felelõsségét is látni kell a kialakult helyzetben, és gondolkodni kell arról is, hogy nem hatalmi helyzetbõl, hanem megállapodásokkal hogyan lehet ezeket a kényszereket csökkenteni.
A formai problémákról nagyon sokan szóltak, én erre nem térnék ki, azonban érdemes - bár Szolnoki Andrea és más hozzászólók is megtették már ezt - az 1996-os költségvetés tartalmán is végigmenni. Igaz az a megállapítás, amit itt többen hangoztattak, hogy sajnos, a jövõ évi költségvetés nagy struktúraátalakítást, igazi, érdemi strukturális reformokat nem tartalmaz. Ez valóban így van, azonban számos pozitívuma van az elõterjesztésnek, és csak példaszerûen hadd mondjak el néhányat.
Csökken azért a járulék, még ha nem is olyan mértékben, amilyen mértékben a Pénzügyminisztérium szerette volna. Ez jelképes csökkentés, de megindít egy folyamatot, amely úton tovább kell mennünk. A behajtási tevékenységbõl az látszik, hogy a kintlévõségbõl nagyobb tételeket igyekszik a társadalombiztosítás, az egészségpénztár beszedni, és ez egy jó folyamat.
Az egészségügyi kiadások emelkednek, és ez tartalmaz egy 20 százalékos béremelési lehetõséget. Mégha ez sokkal kevesebb is, mint amennyit az egészségügyi dolgozók szeretnének, de ez garantáltan és biztonságosan benne van a költségvetésben, valamint egy 5-10 százalék közötti mûködésiköltség- emelkedés, ami ha nagyon kevés is, de több annál, mint ami az elmúlt években volt.
Fontos tudnunk azt, hogy az ügyeleti díjak emelésére - ami évek óta vitatott kérdés - 1,2 milliárdot tervez a jövõ évi költségvetés. Módosul a háziorvosi kassza, tulajdonképpen 2,5 milliárd többletet tervez a költségvetés. Ez nagyon fontos, a hiányosságról majd szólni fogok. Az iskola- egészségügy kerete emelkedik.
Tulajdonképpen én pozitív lépésnek tartom azt, hogy bizonyos speciális egészségügyi feladatok nem egyedi finanszírozásként maradnak már meg a jövõ évi költségvetésben, hanem bekerül az elismert kasszák közé, a teljesítményfinanszírozásba a CT, az MRI, a mûvesekezelés és ez egy szabályozottságot jelent a társadalombiztosítás ellátásai között. Természetesen én magam azok közé tartozom, akik pozitív döntésnek tartják azt, hogy nem lesz a jövõ évben olyan kötelezettségük az állampolgároknak, hogy fizetni kelljen bizonyos krónikus kórházi, egészségügyi szolgáltatások esetében.
Hiányosságnak tartom, hogy a mûködési költségvetés nem elég részletes. Még azoknak sem elég részletes, akik részletes tájékoztatást, háttérinformációt kaptak a társadalombiztosítástól; mind az egészségpénztár, mind a nyugdíjalap mûködési kiadásairól. Ezt bõvebben kellene indokolni. Hiányolom, hogy a gyógyszerkiadásokról jelentõs vita folyik és erõs a véleménykülönbség a kormány és az egészségpénztár között, a vényellenõrzés rendszerének bevezetése azonban évek óta csúszik, és kevés a remény, hogy '96-ban bevezetésre kerül, pedig ennek milliárdos hozadéka lehet.
Nem látom a rokkantosítás rendszerének módosítására irányuló törekvéseket. A táppénzszabályokat általában szigorítjuk, vagy pontosabban: áthárítjuk az emelkedõ költségek egyharmadát a munkáltatóra, de táppénzellenõrzésrõl, a konkrét napi folyamatok kézbentartásáról nincs szó ebben a költségvetésben.
Általában az ellenõrzés, a kiadások megvalósulásának, hatékony felhasználásának az ellenõrzése hiányzik az önkormányzatok munkájából; lehet, hogy éppen a kompetencia hiánya miatt, de hiányzik az önkormányzati tevékenységbõl.
Gondnak tartjuk azt, hogy az egészségügyi kockázatkezelõ alapok felhasználásának ellenõrzése sem valósult meg, ezért valószínû, hogy egy sokkal részletesebb felhasználásról szóló igényt szeretnénk látni a költségvetésben.
Egyetértek Szolnoki Andreával, én sem látom jónak, hogy az Országos Egészségpénztár felhatalmazást kapna arra - a szöveg így szól -, hogy az egészségügyi ellátások törvényben meghatározott színvonalának és elérhetõségének érdekében saját maga megkösse ezeket a szerzõdéseket, miközben egyetlen törvényünk nem szól az egészségügyi ellátások színvonaláról és elérhetõségérõl. Tehát felhatalmazás ugyan lenne, de mögötte egy törvény egyelõre nem létezik.
Én magam nem tartom jónak, hogy nem emelkedett a biztosítási ellátások plafonja, ez mintegy 4 milliárdos bevételi lehetõséget jelentett volna a társadalombiztosításnak, és egyetértek azokkal, akik hiányolják az otthonápolás finanszírozását, egyáltalán az egészségügyi ellátás és a szociális szolgáltatások korrekt elhatárolását a társadalombiztosítási költségvetésben.
Kérdezték itt azt - éppen az imént Rott képviselõ úr -, hogy megjátsszuk-e egyáltalán a demokráciát. Én nagyon komolyan szeretném mondani, hogy nincs szó megjátszásról. Nagyon keserves körülmények között, nagyon felelõsségteljesen szeretnénk egy valóban kusza helyzetben egy kusza vagy összekuszálódott költségvetésrõl dönteni. Mégpedig azzal a rendkívül komoly elszántsággal, hogy akiknek eddig nem sikerült megállapodniuk, azokat megállapodásra és kompromisszumra bírjuk. Én magam is azt gondolom, hogyha januárban ki lehet alakítani ezt a kompromisszumot, akkor talán lett volna esély jobb együttmûködéssel ezt a kompromisszumot augusztusban vagy szeptemberben megtalálni.
Nem csupán a törvényeken múlik az, hogy az együttmûködõk élnek-e a törvény keretei között a lehetõségeikkel, és hogy a parlamentre hárítják-e át a döntés felelõsségét. Azt gondolom, hogyha törvénymódosítás kell, akkor törvényt kell módosítani, hogy ebbe a szabályozottabb irányba tereljük a szereplõket, de addig is, amíg ez nincs meg, mindenkinek fel kell hívni a figyelmét arra, hogy felelõsségteljes szereplõje - a parlamenttel együtt is - ennek a megegyezésnek.
Ennek a reményében fogjuk képviselõtársaimmal a bizottsági munkát a továbbiakban elvégezni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)