DR. SIRÁLY PÉTER (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Azt hiszem, nem kell különösebben részleteznem, hogy a magyar államnak, Magyarországnak egy 500 milliárd forintos költségvetési alrendszere, az egészségbiztosítás alrendszere micsoda jelentõségû az ország egésze számára, és azt sem kell különösebben bizonyítanom, hogy egy ekkora összegû alrendszer a lakosság életében - tulajdonképpen az egész egészségügyi ellátás a lakosság életében - milyen tényleges jelentõséggel bír, és ennek következtében mekkora politikai jelentõsége van.
Úgy érzem, hogy ez a rendszer - minden létezõ gondja és problémája ellenére - a kor színvonalán mûködik, ami a gyógyításban és a diagnosztikában tapasztalható. Ugyanakkor rengeteg gonddal, feszültséggel küzd az egész rendszer: egyszerre nagyon szegény és nagyon pazarló. Azt hiszem, meghökkentõ megállapítás, amit én most teszek - és félre ne értsék: ez a pénz nem kerülhet ki ebbõl a rendszerbõl -, de úgy érzem, hogy ebbõl a rendszerbõl 30-50 milliárd forint egyszerûen elfolyik.
Ha végignézünk néhány tételt a költségvetés tervezetébõl, akkor azt látjuk, hogy a gyógyító-megelõzõ ellátás 215 milliárd, a gyógyszer, gyógyászati segédeszköz 80 milliárd, a rokkantnyugdíj 78 milliárd, a táppénz 48 milliárd - mindez 421 milliárd. Ez a négy nagy tétel 80 százalékát teszi ki az egész egészségbiztosítás költségvetésének, ugyanakkor e mellett az ellenõrzés fejlesztésére egy 224 milliós kis tétel szerénykedik, amely az egész elõbb felsorolt költségvetésnek kevesebb mint a fél ezreléke.
Mindnyájan látjuk azt mindennapjainkban, hogy hogy folyik el a pénz az egészségbiztosításban; ismerjük az országban a táppénzbevételi szokásokat. Nem elõször mondom el azt, hogy egy megfelelõ gyógyító ellátás folyamán körülbelül az esetek 99 százalékában - de 95 százalékában biztosan - elegendõ lenne nyolc hónap táppénzjog is, ha a táppénzesek zömét kitevõ krónikus betegekkel az elsõ két-három hónapban megtörténne az, aminek meg kéne történnie. Ugyanakkor érdeksérelmeket sem látok, mert ha ez megtörténik, akkor nyolc hónap alatt a betegsége eldõl erre vagy arra: meggyógyul vagy rokkanttá válik - tehát a megoldás az egyén számára megmarad.
A közelmúltban egy kedves ismerõsöm édesapja meghalt. Ideadták azokat a gyógyszereket, amik már szükségtelenné váltak, hogy használjam föl. Végignéztük a gyógyszerek - egyetlenegy ember gyógyszerkészletének - árát, a tb-támogatás nélkül, tehát a teljes árát. Kérem, ez 60 ezer forint volt! Nekem az az érzésem, hogy ez is a teljes ellenõrzetlenség következménye, miközben úgymond a társadalombiztosítás szabályai leírják az orvosok számára, hogy egy- , maximum kéthavi gyógyszerkészletet lehet az egyén számára felírni.
Hogyan ellenõrizhetõ ez a rendszer? Magyarországon van évente 140-150 millió orvos-beteg találkozás - ez természetesen tételesen ellenõrizhetetlen. Mi akkor a megoldás?
Mindenféle egészségügyi reformtörekvésben a buktatót idáig abban látom, hogy nincs egy használható, naprakész - de legalább hónapra vagy negyed évre kész - adatszolgáltatás, amely természetesen csak számítógépes adatszolgáltatáson alapulhat, ugyanakkor nincs egy minõségbiztosítási és minõségellenõrzési rendszer. Ezeknek a költségeit rettenetesen hiányolom az egészségbiztosítás költségvetésébõl, és ez valahol az államháztartási reform része is kell legyen, ha nem is most, a konkrét költségvetés fogja meghozni ezekre a megoldást.
Amennyiben megvan a naprakész adatszolgáltatás, és amennyiben megvan a minõségbiztosítás és minõségellenõrzés rendszere, akkor már egy célzott ellenõrzés az, ami történhet, és oda kell nyúlni és oda lehet nyúlni, ahol a probléma van.
Hogyan lehet továbblépni? A jelen rendszerben nem ott oldódnak meg - részben az ellenõrzés teljes hiánya miatt is - a feladatok. Az elmúlt négy évben elkezdõdött a háziorvoslás reformja, ezt folytatni kell. Vélhetõen a szakellátásnak és a háziorvosi ellátásnak részben össze kell olvadnia, és csoportpraxis formájában meg kell jelennie - vélhetõen degresszió nélkül -; vélhetõen érdekeltté kell tenni a kórházi orvost, hogy lehetõség szerint szakellátás keretén belül oldja meg a feladatokat. Itt az érdekeltségi rendszer nagy valószínûséggel a szakellátás funkcionális privatizációja. Megint hiányolom - évek óta téma -: be kellene kerülni egyszer a költségvetésbe, legalább részlegesen, a mûködési költségekbe az amortizációnak is - ez is elemi módon a feltétele ennek -, és ez a funkcionális privatizáció tenné lehetõvé azt, hogy az a tervezett ágylétszámcsökkenés ne hozzon létre feszültséget.
(Dr. Pusztai Erzsébet közbeszólására:) Így igaz. Meghallottam. Egy ilyen rendszer indításához pénz kell. De ez a pénz egy idõ után - és azt hiszem, nem is hosszú idõ után - megtérülne, mégpedig kettõs vonatkozásban: a normálisabb mûködésben és az olcsóbb mûködésben. Ezeket végig kellene gondolni, és ki kellene dolgozni.
Még egy politikai vonatkozása is van annak, hogy az egész ország látja, hogy az egészségügyben nem nagyon ellenõriznek le semmit. Az állampolgár azt látja ebbõl - amit nagyon jól fel tud mérni -, hogy az egyik beteget nem veszik táppénzbe, vagy táppénzbe veszik egy idõre, a másik beteget, aki nem beteg vagy alig beteg, táppénzben tartják. Érzi az állampolgár, hogy folyik szét a költségvetés pénze. Ez pedig a társadalmi közérzetet rontja, a kormány és a mindenkori kormányzat iránti bizalmat is csökkenti.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)