IZSÓ MIHÁLY (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Igen tisztelt Képviselõtársak! Engedjék meg, hogy kifejthessem véleményemet a T/1511-es, területfejlesztésre vonatkozó törvényjavaslattal kapcsolatban. Meglehetõsen nehéz helyzetben vagyok, mert a Független Kisgazdapárt részérõl Pancza István, dr. Torgyán József és dr. Rott Nándor már kifejtették véleményüket, ezért nekem az ismétlések elkerülése végett helyes más szempontokból megvilágítanom a törvényjavaslatot. Mivel további kritikát kell mondanom, az észrevételeim részben stiláris jellegûek, részben tartalmiak.
A stiláris jellegét nem szabad lebecsülni, annál kevésbé, mert mint azt egy francia gondolkodó már régen megállapította, a stílus maga az ember. A stiláris hibák nagyképûséget, lazaságot, általában lényegi hibákat is takarnak, mint az adott esetben is fennáll ez a jelenség.
A stiláris hibák a törvényjavaslat olvasásakor azonnal felmerültek. Már az elsõ oldal alján az I. fejezet 1. § (2) pontjában valami bõbeszédûséget érzek, amin megütköztem, és ami lényegileg tudományoskodást vagy szószaporítás gyanúját hozta föl.
Úgy érzem, hogy egy törvényjavaslat, amelyik a területfejlesztéssel és területrendezéssel foglalkozik, magától értetõdõen vonatkozik minden olyan törvényességre hazánkban, amit területrendezés, területfejlesztés vonatkozásában kell kifejteni. A részletes felsorolás a kormánytól az Országgyûlésig és az önkormányzatokig mindenkire vonatkozik - lásd a szövegben.
A stiláris hibáknál a magam részérõl a 3. oldalon néhány ellentmondást, illetve lazaságot szeretnék megemlíteni. A 3. oldal (2) bekezdés e) pontjában a törvényjavaslat feladatául a kiemelt térségek sajátos fejlõdésének elõsegítését jelöli meg, majd a (4) bekezdés a) pontjában az elmaradott térségek felzárkóztatását jelöli meg célul. Természetes, mind a két cél reális lehet, sõt jó lenne, ha megvalósítható lenne. Az ilyen elvi ellentmondások a gyakorlatban a dolog lényegét takarják, azonban ha egy törvény nagyon komplett kérdéscsoportokat próbál szabályozni, nem mehetünk el érzéketlenül az ilyen ellentmondások fölött.
Ugyanis mi a feladat? A sajátos fejlesztés elõsegítése, vagy pedig az elmaradt térségek felzárkóztatása? Mind a kettõ, adott esetben az átlagos fejlõdés elõmozdítása. Ha mindkettõt gyakoroljuk, úgy kevés anyagi lehetõségünk lesz, tovább forgácsolódik a pénzösszeg, de a térségek közötti távolság egyáltalán nem csökken, esetleg nõ.
A területrendezési példákban adott esetben az egyenlõség elve és a kiemelés kiválasztott, fokozott támogatása jelentkezik. Vannak területek, ahol jelenleg az átlagos termelési viszonyoknak a mennyiségi javítása követendõ cél. Ez az, amire lehetõségünk is van. Más esetben viszont vannak olyan területek, ahol a szerkezetet kell átalakítani; szükséges a szerkezet átalakítása vagy lehetséges. Ezekre mondhatnánk: a szerkezetátalakítás térségeinek fejlesztése. Ez a megjelölés azonban rendkívül pontatlan. Nyilvánvalóan az a feladat, hogy a tõkét, a szellemi, anyagi erõforrásokat oda irányítsuk, ahol leghatékonyabban mozdítják elõ a fejlesztést. Vitatható, hogy a tõkét, a szellemi, anyagi erõforrásokat oda irányíthatjuk, ahol leghatékonyabban mozdítják elõ a fejlesztést is.
(19.40)
A rendelkezésre álló erõforrásokat az elmondott térségek támogatására kell fordítani, vagy pedig azoknak a területeknek a további fejlesztésére, amelyek biztosítják a világszínvonalat, és amelyek húzómozdonyként léphetnek fel anyagi helyzetünk javítása és annak biztosítása érdekében, hogy az elmaradott területeket fokozatosan támogathassuk, illetve azokat felzárkóztassuk. Ezek a kérdések konkrét esetben konkrétan elemezendõk, el kell döntenünk, hogy mit akarunk csinálni.
Mindenesetre elvileg a piacgazdaság céljával kapcsolatban reálisabb és összhangban levõbb, kiemelt területek fokozott fejlesztését kell biztosítani. Ugyanakkor szociális érzékenységbõl, de jól felfogott érdekbõl - hogy a fejlõdésnek a nyomor ne vethessen gátat - foglalkoznunk kell az elmaradott területek támogatásával is. Hiába hozunk fel racionális gazdasági érveket arra, hogy a pénzt annak adjuk, aki a legjobban hasznosítja, ha a szociális feszültségek olyan mértékûvé válnak, hogy az elviselhetetlen az adott területen. Akkor az ottani rendellenességek a fejlesztésre vagy a megmentésre szánt összegek többszörösét fogják elvonni, sõt adott esetben egy társadalmi robbanás lehetetlen helyzetét teremthetik meg. Hogy konkrét, napi politikai példát mondjak, megemlítem, hogy a Bokros-probléma, a Bokros-csomagnak a sorsa milyen gondolatokat ébresztett bennem.
Bokrosnak szerintem igaza van abban, hogy rádöbbentette a közvéleményt, sõt adott esetben az illetékeseket is, hogy milyen súlyos gazdasági helyzetben vagyunk, milyen óriási erõfeszítéseket igényel adósságállományunk normális kezelése, ha egyáltalán normális kezelésrõl szó is lehet. Ebben igaza van. Ki kell jelenteni, s meg kell állapítani: a magyar közvéleményt félretájékoztatták és félretájékoztatják, például a világkiállítással kapcsolatban.
Szeretnék rámutatni, hogy felelõtlenül, könnyelmûen vállalta annak idején Németh Miklós kormánya és késõbb az illetékesek a két és fél milliárdnyi osztrák schilling adósságot, amirõl az osztrákok kielégítésére és az elvégzett, sõt az el nem végzett munkákra, illetve részben az elmaradott haszonra vonatkozólag döntöttek - amit Nagymarossal kapcsolatban vállaltunk.
Bokrosnak igaza van tehát abban, hogy rádöbbentette a nemzetet arra, milyen súlyos gazdasági helyzetben vagyunk, de nincs igaza abban, amit ezzel kapcsolatban õ és az általa tájékoztatott nemzetközi szervek - IMF - képviselõi képviselnek, hogy olyan társadalmi megszorításokat vállalhatunk, amelyek a közvélemény számára elviselhetetlenek, amelyek az emberek közérzetét annyira katasztrofálisan súlyosan érintik, hogy tömeges tüntetésekre és sztrájkokra kerül sor, amelyek gazdasági eredménye nagyobb negatívumot fog képviselni, mint amit a megszorításokkal pozitívan elérhetünk.
Itt tehát egy olyan ellentmondás van, amelynek feloldása jelenleg nem látható a Bokros-párt és a Bokros-ellenes tömegek szemlélete között. Arról már nem is beszélek, hogy hogyan várhatjuk azt, hogy hathatós legyen a társadalom áthangolására való apellálás, ha ezt olyan emberek végzik, akik hatmilliókat keresnek, és akik a tömegektõl az áldozatvállalást minõsíthetetlenül pökhendi, fölényes hangon kérik. Ez a dolog így nem fog menni.
Tehát nagyon súlyosan ítélem meg a sztrájkhelyzeteket, mert végül a magyar társadalomra fogják hárítani az erkölcsi felelõsséget, hogy lehetetlenné tették a gazdasági helyzetünket. Holott azok a felelõsök, akik ténylegesen tájékoztatják a külföldi tényezõket, az IMF-et és a Világbankot, és ahonnan olyan emberek adnak tanácsot a magyar gazdaság helyrehozatalára, akik a magyar helyzetet abszolút nem is ismerik. Kiutat nem nagyon látok, talán meg kellene kísérelni diplomatikus formában lebeszélni a nemzetközi szervezeteket arról, hogy Bokrosékat bátorítsák katasztrófapolitikájuk folytatására.
Formai kifogásaim lényegi hibákat takarnak. Tulajdonképpen az embernek az az érzése az anyag olvasása során, hogy ez a sok udvarias, sima modorú fogalmazás, mellébeszélés, részletezés, tudományoskodás silány tartalmat takar. Gyakorlatilag alig van valami, ha csak az nem, hogy a területtervezés kérdéskörét, ami pontosan reális problémakör, eszköz helyett célnak tekintik. Próbál pénzeket elkülöníteni ennek a feladatnak az elhárítására, és próbálja irányítás alá vonni a gazdaságpolitikai élet tervezésének bizonyos szektorait.
A valóságban azonban a területtervezés eszköz és nem cél. Eszköz arra, hogy gazdasági, társadalmi céljainkat szilárd anyagi bázison, illetve adatbázison hajthassuk végre, tudjuk, mik az egyes területeken a problémák, mik az eszközök, amelyek rendelkezésre állnak, milyen állapotban, milyen fejlõdési irányban van, és ennek megfelelõen tudjuk a fejlesztési elképzeléseinket kialakítani. A dolog tehát nem cél, mindenképpen eszköz. Az ilyen laza elképzelés számára túlságosan sok anyagi forrást fölszabadítani és elvonni tulajdonképpen az alulról jövõ kezdeményezések elõl a pénzeket, ezt indokolatlannak és célszerûtlennek tartom.
Hogyan viszonyuljunk ezek után a területi tervezés problémaköréhez? Azt hiszem, a feladatokat a következõképpen jelölhetjük meg:
Az egyik típusfeladat az "optimális lokalizáció" címszó alatt lenne megjelölhetõ, amikor arról van szó, hogy van egy feladat, van egy fejlesztési elképzelés, és annak az optimális elhelyezését keressük az ország térszerkezetében. Ilyen volt például a Paksi Atomerõmû esete. Az optimális lokalizációnál figyelembe vették például azt, hogy energiaszegény területen, illetve az energiaszegény terület viszonylagos súlypontjában helyezzék el az atomerõmûvet, hogy az energiaszállítás útvonalai és az energiamennyiség elosztása minimális költséggel történhessen meg. Így került elõtérbe az ország déli része. Másik vonatkozásban pedig a hûtés természetes biztosítása érdekében jelölték ki a Duna vonalát, így került Paksra.
A másik típusú tervezési, illetve fejlesztési feladat az, amikor egy adott területen egy konkrét probléma felmerül, ezt akarjuk megoldani, s ennek a területnek a szerkezeti viszonyait vizsgáljuk. Ilyen probléma például a borsodi iparvidék katasztrofális szociális viszonyainak a rendezése, vagy az elmaradott szabolcs-szatmári szegény terület viszonyainak rendezése. Ilyenkor a probléma adott helyen merül fel, a hely egyértelmû, hogy hol kell tevékenykednünk, azonban ennek számtalan gazdasági, strukturális, környezeti feltétele van. Ezeket tisztázzuk, és ezeket optimálisan kívánjuk megoldani. Ez a két alaptípus van a fejlesztési, termelési céljainkban.
Harmadik csoportként pedig egy koncepcionális tervezést jelölhetünk meg feladatul, amikor az ország egész területére vonatkozóan megpróbáljuk kijelölni azokat a földrajzi, gazdasági, társadalmi feltételeket, amelyeket figyelembe kell venni. Ezek tisztázása mellett, ezek érintésének a figyelembevételével próbáljuk a feladatot is megoldani.
A negyedik típus, amit említhetnék, az elõzõekhez hasonló, amikor országos területfejlesztési koncepcióban gondolkozunk. Azonban nem országos jellegû, hanem regionális jellegû feladatokról lehet szó, mert nyilvánvaló, hogy adottak az ország földrajzi határai. Amikor a vonalakat úgy vonták meg, hogy például Arad, Nagyvárad, Szatmár vonala az ország határain kívülre került, ilyenkor, amikor - kényszerhelyzetben - természetesen összetartozó területeket mesterségesen szétválasztanak, utólag a gazdasági szükségszerûség azt hozza elõtérbe, hogy össze kell vonni a területeket, és országhatárokon átnyúlva érvényesíteni kell a gazdasági, társadalmi összetartozás feltételeit is.
(19.50)
Ez kölcsönös gazdasági elõnyökkel jár a résztvevõk számára. Ilyen például Északkelet-Magyarország, Kárpátalja, Kelet-Szlovákia régióinak egységes fejlesztése, amelyhez hozzátartozik még Romániának az északnyugati sarka is, amitõl egyelõre a románok politikailag elzárkóznak. Tehát ez a négy típusú fejlesztési feladat áll elõttünk.
Az optimális lokalizáció, az adott helyek, adott régiókban felmerült probléma optimális megoldása, amelyre példa a borsodi szegénység problémája vagy a szabolcs-szatmári probléma megoldása is. Tervek tekintetében pedig a két fõ típus az ország határain belüli kialakítás és regionális országhatárokon túlmutató régiók gazdasági fejlesztésének a kimunkálása.
Az optimális lokalizáció példájaként az elõbb a Paksi Atomerõmû elhelyezését említettem, most szeretnék egy másik közismert példára hivatkozni, a Suzuki gyár telepítésére. Esztergom területén nyilván olyan szempontok játszottak szerepet, hogy aránylag kulturált, az ország fejlettebb vidékérõl van szó, ahol megfelelõ képzettségû, intelligens munkaerõ áll rendelkezésre, amely közel van az M1-es mûúthoz, közel van Budapesthez és a vasút fõvonalához, továbbá a Dunához, amely hajózhatóság szempontjából a Duna- Rajna-Majna csatornát is jelenti.
A területrendezési problémák körében állami, központi feladatnak érzem olyan koncepcionális terv elkészítését, amely az ország egész területére vonatkozik, amely az országhatárokon túlnyúló, bizonyos értelemben egységes gazdasági képet mutató koncepcionális tervnek az elkészítése felé irányul.
A kisebb térségek, megyék, ipari vagy üdülõkörzetek rendezési tervei szintén feladatunk lehet ezen a területen. Itt a probléma lényege az, hogy a nagyobb, országos terv kiinduló bázist képez, a kisebb egység részletesebb terve pedig visszaadandó a nagyobb tervek módosítására, s amennyiben egyéb szempont mélyebben ki van dolgozva a kisebb területi egység tervében, akkor ezt célszerû beilleszteni az országos tervrajzba, hogy az aktuális legyen.
Azokat az adatokat, amelyek az országos koncepcionális terv elkészítésénél alapul szolgálnak, talán négy csoportba lehetne sorolni. Az egyik a földrajzi - tehát domborzat, vízrajz, éghajlati adatok, területi jellemzõk, természeti kincsek erõfordulása vagy hiánya. A másik - a lakosságra vonatkozó humán adatok. A lakosság száma, népsûrûsége, eloszlása, foglalkoztatottság, mûveltségi szinte stb., stb. Harmadik - az infrastrukturális kérdések, ezek tisztázása. Tehát a közlekedési viszonyok, út, vasút, víziút, légiút, kisebb mértékben az áramellátás. Negyedik pedig az egyéb tényezõk - politikai, piaci, helyi kapcsolatok, a szomszédos területek és hasonló kérdések.
Adott esetben az adatok részletes begyûjtése alapján a terveket úgy kell elkészíteni, hogy például az optimális lokalizáció elvégzését rendszerint számítógépes módszerrel lehet megcsinálni. Nevezetesen meg kell kísérelni számszerûsíteni az adatok túlnyomó részét, azt, ami már számszerûsíthetõ. Tehát hogy milyen elõnyökkel, hátrányokkal jár egy-egy változat a többiekhez képest, és ugyanakkor csoportosítani kell a nem számszerûsített szempontokat egy bizonyos sorrendben, amelyeket azonban, ha nem számszerûsítik azokat, a környezetvédelmi szempontokkal korrigálni kell és lehet.
Végül szeretném megemlíteni a 24. §-ban leírtakkal szembeni aggályaimat, amelyek miatt a törvény elfogadásán gondolkodom. A 24. § (1) bekezdése így szól: "A társadalom, a gazdaság és a környezet területi jellemzõinek és változásainak figyelemmel kísérése, illetve elõrejelzése érdekében az országos, a megyei és a települési szintek között az információcsere biztosításával területi információs rendszert kell létrehozni és mûködtetni."
Mivel a végrehajtási utasítás tartalmát nem ismerjük - amit már most is jó lenne ismerni -, az a balsejtelmem támadt, hogy ez a paragrafus akár az ÁVH módszeréhez közelít, mivel a társadalomba az egyén is beletartozik. Továbbá többször elõfordul a törvényjavaslatban a tanácsokra való hivatkozás. Ezt korszerûsíteni illene és a tanácsok helyett bizottságokat mondjunk.
Mivel nem dicsérni jöttem, (Derültség az MSZP padsoraiban.) befejezném mondanivalómat egy pár észrevétellel. Tudomásom szerint a kormányzat ötmilliárd forintot különített el a kistelepülések részére, ha ide vonatkozóan a törvények is megszületnek. Pártunknak, a Független Kisgazdapártnak és személyesen nekem is az az álláspontom, hogy a kistelepülések támogatását növelni kell. Ezért a törvénytervezetet - sok negatív tartalma ellenére - elfogadásra ajánlom, mivel úgy vélem, kétszer ad, ki gyorsan ad. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)