DR. BAJA FERENC környezetvédelmi miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Ház! Igenis tisztelt Ház, mégha kevesebben is vagyunk a teremben. Mégis azért kértem szót a lezárás elõtt, hogy megköszönjem azoknak a képviselõtársaknak, akik itt maradtak és elmondták a véleményüket.
Legelõször is - hát hogy mondjam - talán nem is ide illõ mondattal megkövetem mindazokat, akik azt javasolták, hogy folytassuk a vitát és az elmúlt alkalommal még ne kerüljön lezárásra a területfejlesztési törvény.
Õszintén mondom, akkor elég nehezen viseltem el és nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ezt a törvényt tovább engedjük még erre a vitára. Legalábbis én akkor féltem attól, hogy esetleg idõhúzássá válik ez az eltelt idõszak. S féltem egy picit attól, hogy majd amikor visszatérünk rá, akkor az egyébként is sok helyrõl és sok oldalról vitatott törvénnyel szemben még erõteljesebben fogalmazódnak meg a kritikák.
Nos, azt hiszem, nem volt igazam, és ezt be kell látni. Azt gondolom, a megszólalások azt bizonyították, hogy az eltelt idõszakban felelõs képviselõk és felelõs politikusok szembenéztek a törvény szövegével, és volt idõ arra, hogy különféle fórumokon keresztül maguk is szembesüljenek azzal, hogy bizony a valóságban ezerféle érdeket próbál ez a törvény harmonizálni. Ebben az értelemben nem arról van szó, hogy egy félresikerült logikai rendszerben próbálta a törvényhozó a Ház elé terjeszteni ezt a törvényt, hanem valóban visszaigazolódott a törvényalkotónak az a munkája, amelyben ugyanezeket a vitákat nagyon sokszor végigjárva megpróbált egy olyan kompromisszumot a Ház elé terjeszteni, amely nagyjából és lényegét tekintve - ma úgy látom - tartalmazza az érintettek érdekkompromisszumát.
Nagyon szépen köszönök minden konkrét észrevételt, amely a törvényhez érkezett, és abban az értelemben a megszólalások közötti különbségeket pontosan ennek a gondolkodásbeli, idõbeli változásnak tudom be, nem pedig annak, hogy valaki most megváltoztatta véleményét. Ez azt gondolom, inkább a bátorságát és a felnõttségét jelenti. Éppen ezért azt is köszönöm, hogy néhány képviselõtársam, esetleg pártok ma úgy gondolják, hogy módosításokkal ez a törvény mégis változtatható, mégis úgy érzik, hogy talán érdemes a változtatások során egy-egy érdeket ebben érvényesíteni, én csak visszaigazolni szeretném ezt az akaratot.
Elmondtam az expozéban, arra törekedtem, hogy a kormány konszenzussal fogadja el azt a tervezetet, amelyet a parlament elé hozunk. Most is arra törekszem, hogy a parlament minél nagyobb konszenzussal hozza meg ezt a törvényt. Azért törekszem erre, mert tisztában vagyok azzal, hogy egy mûködtetõ jellegû jogszabályról van szó, és valamennyiünk közös erõfeszítése és valamennyi párt és társadalmi, szakmai és önkormányzati erõ közös erõfeszítése kell ahhoz, hogy mûködjön.
(21.20)
Megköszönöm tehát az ebben való közremûködést.
Egyetértek Baráth Etele elnök úrral abban, arra nem vállalkozhatom, hogy közigazgatási egyeztetési szintig visszamenjünk a törvénnyel, de arra feltétlenül - és ebben az értelemben valóban ez a tervem is -, hogy a kormány a módosító indítványokhoz kötõdõen még egyszer áttekinti a törvényt, és álláspontot foglal el márcsak azért is, mert nyilvánvaló, hogy itt egy felnõtt együttgondolkodásra van szükség a kormány, az ágazati miniszterek, a parlament és a parlamenti képviselõk között. Én hiszem azt, hogy ez a felelõs együttgondolkodás létrehozható. Azon leszek, hogy a kormány és a parlament között is minél nagyobb konszenzussal sikerüljön a módosító javaslatok között dönteni, és azt igyekszem vezérelni, hogy ebben a folyamatban valóban a szakma és a közösségi bölcsesség döntsön. Még egyszer szeretném megköszönni ezen az esti órán mindenkinek ezt a felelõs gondolkodást.
Befejezésül csak azt mondhatom el újra: sokan megkérdezték tõlem, hogy miért erõltetem én annyira, hogy fogadja el a Ház ezt a törvényt. Higgyék el, semmi személyi vagy tárcaérdek ebben engem nem vezérel. Azt a felelõsséget látom - és örülök annak, hogy nemcsak én látom, hanem a Házban a képviselõk is -, hogy az Európai Unióhoz kötõdõ csatlakozás intézményi kiépítésében felelõsségünk van. Most kell elkezdeni azt a munkát, amelynek eredményeként öt év múlva, hét év múlva reális valódi lehetõsége lesz az országnak a területi kiegyenlítés megvalósítására. Ez az a feladat, ami miatt nem tûr halasztást a törvény elfogadása, de halasztást tûr mindaddig, ameddig remény van arra, hogy újabb és újabb érdemi szakmai vitával a törvény jobbá tehetõ vagy egy szélesebb körben elfogadtatható.
Én remélem, hogy a részletes vitában ugyanilyen szemlélettel fogunk tudni együtt dolgozni és még egyszer köszönöm az észrevételeket és a részvételt. (Taps.)