KUNCZE GÁBOR belügyminiszter: Elnöknõ! Tisztelt Képviselõtársaim! Egy idézettel szeretném kezdeni hozzászólásomat. Szokás a Házban klasszikusokat idézni, én nem feltétlenül ezt teszem - bár nem tudhatjuk -, mert Kövér Lászlótól szeretnék idézni. Kövér László képviselõtársunk, amikor Balsai István képviselõ úr törvényjavaslatát tárgyaltuk, azt mondta, hogy ez egy olyan ügy, amely során rosszabb vagy még rosszabb megoldásokat találhatunk. Azt gondolom, hogy ennek a kérdéskörnek a rendezési kísérletei igazolják Kövér Lászlónak ezt a megállapítását. Hadd idézzem fel, hogy milyen kísérletek történtek annak az ügynek a megoldására, amelyre tulajdonképpen 1990-ben kellett volna sort kerítenünk, ennek leginkább akkor volt itt az ideje.
Az elsõ kísérlet éppen 1990-ben történt, Demszky Gábor és Hack Péter terjesztettek önálló indítványt a parlament elé. Ennek tárgysorozatba-vételére azonban akkor nem került sor. Ezután született egy kormányjavaslat, amelynek a tárgyalása ugyan megkezdõdött, de a késõbbiek során ennek befejezésére nem került sor, a kormány akkor ezt a javaslatot visszavonta. Ezután született olyan önálló képviselõi indítvány, amely csak a parlamenti képviselõkre korlátozta volna az átvilágítást, erre a körre terjesztette volna ki az átvilágítási törvény hatályát. Ezután Fodor, Király, Pozsgay, akkori képviselõ urak egy olyan javaslatot terjesztettek elõ, amely az ezzel a kérdéskörrel kapcsolatos összes iratot 90 évre zárolni kívánta volna. Ezután hozta meg az elõzõ parlament 1994-ben, egyik utolsó törvényeként azt a törvényt, amelynek a végrehajtása tulajdonképpen megkezdõdött, és bizonyos elemeinek végrehajtása jelenleg is folyik, azt a törvényt, amelyet viszont az Alkotmánybíróság több ponton alkotmányellenesnek talált. Ennek az alkotmányellenes helyzetnek a kiküszöbölésére, az ezzel kapcsolatos törvény megalkotására 1995. szeptember 30-át jelölte meg a parlament számára, azonban a parlamenthez a kormány részérõl nem érkezett meg a megfelelõ javaslat. Ezt, ha tetszik, a kormány részérõl, ha tetszik, a magam részérõl sajnálatosnak tartom.
Eközben született meg Balsai képviselõ úr javaslata, aki figyelembe véve azt, hogy a határidõ már nem teljesülhet, kísérletet tett arra, hogy választ adjon az Alkotmánybíróság által kifogásolt részekre. Az õ törvényével kapcsolatban vitát folytatott az Országgyûlés, azonban végül a részletes vita lefolytatására nem került sor. Idõközben elkészült és benyújtásra került a kormány javaslata.
Tulajdonképpen nekünk most az a feladatunk, hogy amikor e törvényrõl tárgyalunk és ezt a törvényt meghozzuk, rendezzük a rendszerváltás adósságát ezen a területen, tudva azt, hogy igazán jó, hibátlan megoldások e kérdéskör teljes körû rendezését illetõen valóban nem lehetségesek - ezért értettem egyet Kövér László kijelentésével. Hogy csak egy erkölcsi dilemmát említsek, ez a törvény az ügynökökre vonatkozik, és valóban, immáron hat éve nem tudtunk mit tenni azzal a kérdéskörrel, hogy vajon mi van azokkal, akik például zsarolással arra kényszerítettek valakit, hogy aláírja a beszervezését, vagy esetleg a késõbbiek során ilyen jellegû tevékenységet kifejtsen. Hangsúlyozom persze, hogy voltak olyanok, akiket erre nem kellett zsarolással rákényszeríteni.
Nekünk tehát most itt van a lehetõségünk arra, hogy ezt a kérdést véglegesen rendezzük azokon a pontokon, ahol ez most már lehetséges - mondhatnám, hogy most még lehetséges. A kormány elõterjesztése ezzel a szándékkal készült, és valóban megteremti a végleges rendezés lehetõségét olyan értelemben, hogy mindazokat a kérdéseket, amelyeket az Alkotmánybíróság felvet, illetve amelyeket az Alkotmánybíróság kifogásol, igyekszik megválaszolni. Most majd önök el fogják dönteni, hogy ezekrõl a válaszokról mi a véleményük. Az azonban kétségtelen, hogy a törvény benyújtásával megteremtõdött annak a lehetõsége, hogy mindazokon a pontokon, ahol az Alkotmánybíróság kifogást emelt, és ahol ezek miatt jelenleg az átvilágítás nem tud megfelelõ ütemben haladni, a parlament megállapítsa azt a szabályt, amelyet helyesnek tart, és amelyrõl úgy gondolja, hogy kifejezi nemcsak a parlament akaratát, hanem a társadalom vélekedését is ebben a körben.
Azok közül a kérdéskörök közül, amelyeket szabályoznunk kell, szeretnék néhányat kiemelni. Az elsõ kérdéskör ezek közül az átvilágítandó személyek köre. A hatályos szabályozásnak az a lényege, hogy a törvényben felsorolt, a jogállamban közhatalmat gyakorló, vagy a politikai közéletben résztvevõ személyek arra vonatkozó adatait, hogy korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytattak, vagy olyan szerv tagjai voltak, amely korábban a jogállamisággal ellentétes tevékenységet folytatott, nyilvánosságra kell hozni, feltéve, ha nem mondanak le errõl a funkciójukról vagy megbízatásukról.
Az Alkotmánybíróság a törvényt bírálva ezen kérdéskörrel kapcsolatban ugyanakor azt mondta, hogy a törvény 2. §-a az, amely felsorolja, hogy kikre vonatkozik a törvény. Közérdekû és személyes adatok elhatárolására nem alkalmazza következetesen ugyanazt az ismérvet, és ez az azonos ismérveknek megfelelõ személyi köröket tekintve, az ellenõrzés hatálya alá esõ, illetve attól mentes csoportok között alkotmányellenes megkülönböztetésre vezet. Ennek a diszkriminációnak a kiküszöbölésére a törvényhozónak egységes mércét kell alkalmaznia, természetesen saját magának kell meghatároznia ezt az egységes ismérvrendszert, és ezt kell következetesen érvényesítenie akkor, amikor meghatározza azt a személyi kört, amelyre a törvény hatálya kiterjed. A lényeg tehát az egységes alkotmányos ismérv alkalmazása.
Ebbõl az következik, hogy annak a személyi körnek a megállapítása, amelyre a hatály kiterjed, politikai döntést igényel. Az Alkotmánybíróság nem mondja azt, hogy szûkíteni kell az átvilágítandók körét, és nem mondja azt sem, hogy tágítani kell az átvilágítandók körét, ezt a törvényhozóra bízza. Egyet mond csak: ezt egységes ismérvek alapján kell megállapítani. Ebbõl következik véleményem szerint, hogy arra kell javaslatot tenni, hogy az átvilágítandók köre szûküljön-e le az állami közhatalmi szférára, és utána el kell dönteni, hogy ezen belül milyen körre terjedjen ki, vagy a politikai közélet társadalmi szereplõire is kiterjedjen, tehát egy sokkal szélesebb kört öleljen fel.
(10.40)
A törvényjavaslat, amely most önök elõtt fekszik, nem javasolja a törvény hatályát a nem állami szférára kiterjeszteni. Ennek az az alapvetõ indoka, hogy e téren nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen az egységes alkotmányos ismérv alkalmazása. Ugyanis azok a csoportok, személyek, akiknek a politikai, közéleti súlya, szerepe megközelítõen azonos, alapfunkciójukat tekintve gyökeresen eltérõ rendeltetésûek; például pártok, szakszervezetek, egyházak, munkaadói és szakmai érdekképviseletek. Ezért csak mérlegelés alapján lehetne eldönteni, hogy mely csoportjuk esetén indokolt, hogy a törvény hatálya alá tartozzanak, ez pedig nem felel meg az Alkotmánybíróság határozatában írt követelményeknek. A sajtó esetében pedig gyakorlatilag megoldhatatlan feladat eldönteni, hogy konkrét esetekben hol húzható meg ez a bizonyos határvonal. Ha maradunk az állami szférán belül, akkor az itt átvilágítandóak körének meghatározásakor azt javasoljuk, hogy a törvény hatálya csak a közhatalmat gyakorlók körére terjedjen ki, mert ez az a személyi kör, amelynek a legnagyobb hatása van a jogállam kialakítására és mûködtetésére.
Ennek érdekében egységes szempontként azt a kritériumot javasoljuk felállítani, hogy a törvény hatálya azokra a személyekre terjedjen ki, akik az Országgyûlés vagy a köztársasági elnök elõtt eskütételre kötelezettek. Ezzel megítélésünk szerint egy olyan egységes alkotmányos ismérvet tudtunk vagy tudunk meghatározni, amely mentes minden szubjektív elemtõl.
Tisztelt Képviselõtársaim! Ahogyan említettem az elõbb, ez a kör bõvíthetõ és szûkíthetõ egyaránt. A lényeg az egységes ismérvek alkalmazása. Ez az egyik olyan pontja ennek az elõterjesztésnek, amelyrõl igen nagy vita fog folyni, hiszen annak idején, amikor az eredeti törvényt elfogadtuk, szintén meglehetõsen nagy vita folyt ebben a kérdésben. Ezt a vitát segítheti az Alkotmánybíróság álláspontja, amelyben útmutatást adott a parlament, a törvényhozás részére ebben a kérdéskörben.
A következõ témakör, amelyrõl szeretnék beszélni, a nyilvántartásban szereplõ adatok közérdekû jellege. Ezzel kapcsolatban is az Alkotmánybíróság leszögezi a saját álláspontját. Ez azt mondja, hogy a ma hatályban lévõ törvény 1. §-ának a) és b) pontjában megjelölt nyilvántartások adatait az alkotmány 61. §-a szempontjából tekinti közérdekûnek, és ebbõl kiindulva mondja ki alkotmányellenesnek a nyilvántartások feltétlen titkosságát. Ebbõl a szempontból tehát nemcsak vagy nem elsõsorban a nyilvántartásban szereplõ személyek adatai minõsülnek közérdekûnek, hanem az a cél is, hogy a közelmúlt államszervezetének mûködése megismerhetõ legyen. A nyilvánosságot olyan vonatkozásban kívánja lehetõvé tenni, hogy ezekben az anyagokban is lehetõvé váljon a tudományos kutatás, és ilyen módon érvényesülhessen a közérdekû adatok nyilvánossága.
Tekintettel arra, hogy a nyilvántartások adattartalmával kapcsolatban a titokvédelmi törvény alapján most államtitokká minõsített adatokon kívül a nyilvánosság korlátozásának csak az azokban szereplõ személyes adatok tekintetében van jogosultsága, az alkotmányellenesnek minõsített feltétlen titkosság és teljes nyilvánosság között alkotmányos megoldást a személyes adatok védelmére vonatkozó szabályok alkalmazásával lehet biztosítani. E szabályok szerint ugyanis személyes adatot nyilvánosságra hozni, illetõleg továbbítani csak az érintett hozzájárulásával vagy törvényes felhatalmazása alapján lehet. A tervezet meghatározza azokat az eseteket és feltételeket, amikor az adat nyilvánosságra hozható vagy valakinek megmutatható. Minden más esetben, hacsak az érintett a közléshez hozzá nem járul, az adatok védelmét biztosítani kell.
A következõ kérdéskör, amelyet az Alkotmánybíróság említ és amellyel kapcsolatban álláspontot fogalmaz meg, az információs önrendelkezési jog biztosításának a kérdésköre. Az Alkotmánybíróság döntését a következõképpen indokolja: az alkotmány 59. §-ában biztosított információs önrendelkezési jog tartalma az, hogy mindenki maga rendelkezik személyes adatának feltárásáról és felhasználásáról, alkotmányos joga van mindenkinek ahhoz, hogy adatait megismerhesse és rendelkezhessen vele. Ezzel kapcsolatban az elõzõ törvény nem adott eligazítást, illetve a vonatkozó törvényi szabályok az önrendelkezési jog gyakorlását korábban nem tették lehetõvé, az Alkotmánybíróság pedig e tekintetben ezt a helyzetet alkotmányellenesnek minõsítette.
Az információs önrendelkezési jog magában foglalja az adatok törlésére való jogosultságot is. Ez számos esetben a vizsgálat eredményességét hiúsítaná meg, hiszen a törölt vagy törlendõ adatokban találhatóak azok az információk, amelyek alapján valakinek az ügynöki tevékenységét rekonstruálni lehetne, illetõleg az annak bizonyításához meghallgatni szükséges tanúk személye is csak ezekbõl a dokumentumokból tudható meg. Ennek a problémának a feloldására a törvényjavaslat azt tartalmazza, hogy az érintett személyek csak a törvényben meghatározott ellenõrzés befejezését követõen, tehát 2000. június 30-át követõen gyakorolhassák a törlési jogukat; a betekintési jogukat természetesen nem, a törlési jogukat.
Az Alkotmánybíróság döntése értelmében a vizsgálat nem korlátozódhat a Belügyminisztériumban, illetõleg a Honvédelmi Minisztériumban õrzött információkra, hanem azt minden lehetséges adatra ki kell terjeszteni. Ennek megfelelõen a vizsgálatba a ma is mûködõ nemzetbiztonsági szolgálatok irattárait is be kell vonni. A törvényjavaslat olyan szabályozást tartalmaz, amely szerint a törvény hatálya kiterjed minden olyan nyilvántartásra, amely a vizsgálattal érintett és a törvény hatálya alá tartozó adatokat tartalmazza, függetlenül attól, hogy az mely szerv kezelésében van; ugyanakkor a vizsgálatot végzõ személyek részére a nyilvántartásokba és az adatállományokba történõ korlátlan betekintési jogot csak a Belügyminisztériumban és az e törvénnyel létrehozni szándékolt történeti hivatalban javasolja lehetõvé tenni, míg a nemzetbiztonsági szolgálatokat adatszolgáltatás teljesítésére kötelezné. Emellett a törvényjavaslat kiterjeszti a vizsgálatot végzõ bizottság részére az adatigénylés jogát bármilyen olyan nyilvántartásra, amely a törvény hatálya alá tartozó tevékenységre vonatkozóan bármilyen adatot tartalmazhat. Lehetõséget biztosít továbbá arra, hogy a vizsgálat alá vont személyek és a tanúk személyazonosító és lakcímadatait a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásából átvehessék.
Említettem, hogy történeti hivatal létrehozását tervezzük, illetve ennek létrehozására teszünk javaslatot. Arról van szó ugyanis, hogy a Belügyminisztériumnak az egykori III/III. csoportfõnöksége jogutód nélkül szûnt meg. A Belügyminisztérium e szerv dokumentumait lényegében a felelõs õrzés szabályai szerint gondozza, anélkül, hogy azok adatállományát bármely jelenlegi jogszerû tevékenységéhez felhasználná. Ugyanakkor, mint ahogy az Alkotmánybíróság határozatának indoklásában is szerepel, nemcsak ebben a nyilvántartásban találhatóak olyan iratok és adatok, amelyek a törvény hatálya alá tartozó tevékenységre utalnak, és ma már egyik szerv jogszerû tevékenységének célját sem szolgálják.
(10.50)
Ezeket az iratokat azonban már nemcsak a Belügyminisztérium, hanem a nemzetbiztonsági szolgálatok, a Honvédelmi Minisztérium és más szervek is õrzik. Ugyanakkor elsõsorban a Belügyminisztériumban - amely az elmúlt több mint negyven évben az iratokat csak elvétve adta át a levéltáraknak - nagy mennyiségû olyan irat halmozódott fel, amelyekben szereplõ személyes adatok kezelése ma már nem jogszerû, ugyanakkor maradandó értéket képezhetnek.
Szükséges tehát a rendelkezésre álló iratanyag elkülönítése, ráadásul több szempontból is szükséges. Szükséges egyrészt abból a praktikus okból, hogy ha ezeket az adatokat, ezeket az iratokat egy helyre csoportosítjuk - ebbe a bizonyos történeti hivatalba -, akkor a bírák vizsgálatait, vizsgálódásait lényegesen megkönnyítjük. Ehhez megteremthetõk a megfelelõ feltételek, s ez nagyban elõsegítheti az eredetileg szándékolt cél érvényesítését.
Szükséges másrészt ennek a történeti hivatalnak a létrehozása azért is, mert az Alkotmánybíróság az önrendelkezési jog érvényesítésével kapcsolatban elõírásokat adott, ez pedig akkor érvényesíthetõ a legjobban, ha ezeket az iratokat egy helyen, együtt, egy külön hivatalban tároljuk, és nem - például - a Belügyminisztériumban, amely nincs ilyen jellegû ügyfélforgalomra berendezkedve.
Szükséges továbbá azért is ennek a hivatalnak a létrehozása, mert azt gondolom, hogy jogos igény közelmúlt történelmünknek a megismerése, jogos igény az, hogy a tudományos kutatás céljaira betekinthetõvé tegyük ezeket az iratokat. Ennek a célnak is a legjobban az felel meg, ha egy külön intézetben, megfelelõ szabályozás mellett tároljuk ezeket az iratokat.
Végül azt gondolom, azért is fontos, hogy ezek az iratok külön legyenek tárolva, mert ezáltal megakadályozhatjuk, hogy a mindenkori politika játékszerei lehessenek ezek az iratok, hogy vissza lehessen élni azzal, hogy ezeket az iratokat valakik megismerhetik, mások nem, és ezzel önös politikai céljaikra felhasználhatják. Indokolt tehát a történeti hivatal létrehozása.
Javaslatunk szerint a történeti hivatal külön költségvetési fejezetet képezne, önálló jogi személyként jelenne meg, elnökét és helyettesét a köztársasági elnök nevezné ki a miniszterelnök javaslatára, és az Országgyûlésnek tartozna beszámolási kötelezettséggel - nem a kormánynak tehát, és ilyen értelemben a kormánytól független lenne. Ezzel talán biztosítható lenne az általam elõbb említett célnak az elérése.
Ezek után felmerül a kérdés - és a kérdés meglehetõsen bonyolult és nagyon nehezen megválaszolható, várhatóan nagyon sok vitát kiváltó kérdéskörrõl van szó -, hogy mely iratok kerüljenek be ebbe az irattárba. Ezzel kapcsolatban önként adódik az elsõ válasz, hogy kerüljenek be az irattárba a III/III-as csoportfõnökség tevékenységi körében, illetve azzal kapcsolatban keletkezett dokumentumok, mert ezek tartalmazzák azokat az adatokat, amelyekre a vizsgálat leginkább kiterjed, illetve ezzel kapcsolatban ezen túlmenõ kötelezettséget nem fogalmazott meg az Országgyûlés számára az Alkotmánybíróság sem.
Ezzel a kérdéssel kapcsolatban természetesen rögtön két probléma is felvetõdik. Az egyik persze az, hogy attól, hogy az Alkotmánybíróság ezen túlmenõ kötelezettségeket nem fogalmazott meg számunkra, vajon nem lehetnek-e olyan egyéb szempontok, amelyeket érvényesítenünk kell akkor, amikor meghatározzuk azt az iratkört, amely ebbe a hivatalba kerül, és amellyel kapcsolatban azután egyrészt a törvény eredeti céljának megfelelõ tevékenységet az ezzel foglalkozó bírák elvégezhetik; másrészt amely körben érvényesíthetõ lesz az Alkotmánybíróság által kötelezõnek elõírt önrendelkezési jog érvényesítése; harmadrészt pedig annak az iratkörnek a meghatározásáról van szó, amellyel kapcsolatban a tudományos kutatás céljaira bizonyos lehetõségeket majd biztosítani kell.
A Belügyminisztériumban - ahogy említettem - nemcsak a III/III-as csoportfõnökség által kezelt iratokkal kapcsolatos iratanyagok találhatók, hanem ezen túlmenõen a Belügyminisztériumban õrzött iratanyagok között vannak olyan irattöredékek, amelyek a volt állambiztonsági szervek iratainak 1990-ben történt szétválogatásakor... - amikor a titkosszolgálatok szétváltak és távoztak a Belügyminisztériumból, akkor kezelték különbözõ módon az iratokat, s azok közül többet, amelyeket nem semmisítettek meg, szétválogattak. Mivel úgy ítélték meg, hogy az újonnan felállt nemzetbiztonsági szolgálatok, illetve azok feladatainak ellátása szempontjából már nincs ügyviteli értékük, ott maradhatnak a Belügyminisztériumban - ezek jelenleg is ott vannak. Ide lettek beszállítva azok az irattöredékek is, amelyek keletkeztetõi nem tartoztak a Belügyminisztérium III-as fõcsoportfõnökségéhez, tevékenységük azonban szorosan kapcsolódott ahhoz - például a külügyi osztály, a nemzetközi kapcsolatok osztálya, a vizsgálati osztály.
Az 1990-es iratszétválasztásnál a nemzetbiztonsági szervezetek ezekkel kapcsolatban sem jelentettek ki ügyviteli érdekeltséget. Mivel az iratok jellege nem teszi kívánatossá az iratok Belügyminisztériumon belüli további õrzését, illetve levéltári elhelyezését sem, ezért azokat az 1995. évi LXV. törvényben elõírt minõsítési felülvizsgálat után lehetséges elhelyezni a történeti hivatalban. De el kell dönteni, hogy vajon erre a körre ki akarjuk-e terjeszteni azt az elõírást, hogy ezek az iratok menjenek a történeti hivatalba.
Van azonban egy ennél nagyobb iratkör. Ezt azért kell megemlítenem, mert az elmúlt hetekben, napokban a sajtóban meglehetõsen nagy vita zajlott e körül a kérdéskör körül. A civil szférát - azokat, akik számára a nyilvánosság valóban fontos - meglehetõsen komolyan foglalkoztatja ennek a kérdéskörnek a rendezése. Õk nagyon hangsúlyosan vetik fel annak a kérdésnek a végiggondolását is, hogy vajon nem kell-e az összes, a III-as fõcsoportfõnökségnél keletkezett iratokat ebbe a történeti hivatalba bevinni.
Indokként õk azt adják elõ ezzel a kérdéssel kapcsolatban, hogy 1990 elõtt ennek a fõcsoportfõnökségnek a tevékenysége teljes mértékben ellentétes volt a jogállammal. Ezzel kapcsolatban persze lehet idézni részeket az Alkotmánybíróság határozatából is. Az Alkotmánybíróság e tekintetben a következõt állapítja meg: "Az a fajta politikai rendõrség és informátorhálózat, amelyrõl a törvényben szó van, nem mûködhetett volna jogállamban. A korábbi rendszerek az állambiztonsági szervezeteket és hálózatokat, valamint a titkosszolgálati eszközöket politikai célokra és azon a körön messze túlterjedõen használták, amelyet jogállami rendben a bûnüldözés és az állam biztonságának érdeke indokolhat."
A nemzetbiztonsági bizottság jelentése megállapítja, hogy a volt állambiztonsági szervezet valamennyi operatív csoportja a parancsuralmi rendszer fenntartását, erõsítését szolgálta, és e titkosszolgálatok belpolitikai elnyomó feladatokat láttak el.
E kérdéskör kapcsán meglehetõsen súlyos döntéseket kell hoznia annak, aki egyáltalán bele akar kezdeni ennek a kérdésnek a vizsgálatába, illetve eldöntésébe. Az egyik oldalon ugyanis azt mondjuk, hogy 1990 után a titkosszolgálatok a jogállami mértéknek, a jogállami feltételeknek megfelelõen mûködnek, és mûködésük során óhatatlanul lehetnek olyan ügyek, amelyek 1990 elõtt keletkeztek, és ezeknek a feltárása, nyilvánosságra hozatala jelentõs mértékben veszélyeztetné ezen szervezetek mûködését.
Van persze egy másik szempont is - amelyet az imént idéztem az Alkotmánybíróság határozatából -, amely azt mondja, hogy 1990 elõtt ezen szervezetek mûködése ellentétes volt a jogállami követelményekkel. Természetesen erre vonatkozóan is lehet indokokat mondani, hiszen lehet azt mondani, hogy akkor, amikor emigráns magyarokat figyeltek és róluk jelentéseket készítettek, akár itthon, akár külföldön tartózkodtak, vagy például akkor, amikor ezeket a feladatokat különbözõképpen osztogatva esetleges volt, hogy melyik csoportfõnökség látja el ezeket a feladatokat, akkor bizony-bizony valóban túlterjeszkedtek azon a körön, amely a bûnüldözés és az állam biztonságának a kérdésköreit jelenti, és ilyen értelemben lehet azt mondani, hogy tevékenységük valóban ellentétes volt a jogállammal.
(11.00)
Azt kellene mérlegelnünk, hogy vajon tulajdonképpen elé helyezhetjük-e egyiket a másiknak, mert abban az esetben, ha a személyiségi jogoknak biztosítunk elsõbbséget, akkor ezekbõl az iratokból mindazokat ki kell venni, vagy ha ez nem lehetséges, akkor anonimizálni kell, amelyek személyiségi jogokat sérthetnek esetleg, amely adatok nyilvánosságra kerülése sértheti a személyiség jogait. Akkor viszont könnyen elképzelhetõ, hogy olyan iratok válnak nem kutathatóvá, amelyek megakadályozzák, hogy a tudományos kutatás vizsgálhassa közelmúlt történelmünket.
Felmerül a kérdés, hogyha el tudtuk dönteni, hogy milyen mértékben engedünk kutatni ezekben az iratokban, akkor mikortól lehessen ezt megtenni. 1996-tól, '97-tõl, vagy esetleg 2000. június 30-a utántól, amikor már egyébként befejezõdnek azok a vizsgálatok, amelyeket ez a törvény elõír? És azt is el kell dönteni természetesen, hogy milyen feltételrendszer mellett folyhat ez a kutatás.
Itt persze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kérdés valóban bonyolult, hiszen egyrészt vannak olyan ügyek, amelyek valóban személyiségi jogokat sérthetnek, másrészt viszont vannak olyan ügyek, amelyeket, ha ilyen módon szabályozzuk ezt a kérdést, akkor nem lehet még ma sem kutatni, mondjuk, 1946-ban keletkezett iratokat, vagy mondjuk, az 1950-es évek elején keletkezett iratokat nem lehet kutatni bizonyos egyéb szempontok alapján.
Én azt gondolom, hogy 1996-ban erre a kérdésre azért már mégiscsak olyan választ kellene adnunk, ami valóban lehetõvé teszi, hogy megfeleljünk annak az állampolgárok által megfogalmazott igénynek, hogy õk szeretnék tudni, hogy vajon mi történt ebben az országban, mi történt az akkor õket körülvevõ rendszerben, és ott milyen módszereket alkalmaztak.
Választ kell adni egy kérdésre természetesen: mibe kerül ennek a törvénynek a megvalósítása? Nevezetesen: ha elfogadjuk, hogy a történeti hivatalt létre kell hozni, akkor annak milyen költségigényei vannak? Ennek a kérdésnek a megválaszolása viszont nem választható el annak a kérdésnek a megválaszolásától sem, hogy milyen irattömeget kell ebben a hivatalban elhelyeznünk. Ha ezt szûkre szabjuk, akkor más költségek jönnek ki, mint hogyha tágabban határozzuk meg ezt a kört.
Következésképpen ezzel kapcsolatban én is csak becsléseket tudok mondani. Abban az esetben, ha szûken szabjuk meg a történeti hivatalba kerülõ iratok mennyiségét, akkor szükséges egy épületnek a biztosítása, szükséges egy egyszeri költségráfordítás, ami a megfelelõ feltételeket kialakítja, mintegy 50-55 millió forint értékben, és a kalkulált éves mûködési költsége ennek a hivatalnak szintén 50-55 millió forintos ráfordítást jelent. Abban az esetben, hogyha lényegesen szélesebb körben határozzuk meg azt az irategyüttest, amelyik bekerül ebbe a hivatalba, akkor ez úgy néz ki, hogy épületet szintén kell biztosítani, mintegy 100 millió forintba kerül az épületnek az egyszeri felszerelése és utána az éves mûködési költsége mai árakon kalkulálva szintén 100-120 millió forintot tesz ki.
Tisztelt Képviselõtársaim! Ahogy többször említettem már, egy meglehetõsen bonyolult kérdés rendezésérõl van szó. Olyan kérdés rendezésérõl, amelynek tekintetében az Alkotmánybíróság bizonyos iránymutatásokat ad. Azonban természetesen, miután ez nem feladata, nem állapítja meg pontosan azokat a határokat, amelyek mentén a törvényalkotónak mozognia kell. Éppen ezért könnyen elképzelhetõ, hogy a legnagyobb jó szándék mellett is a parlament olyan döntést hoz, amely esetleg a késõbbiek során megint nem állja meg a helyét az Alkotmánybíróság elõtt.
Ezért az a javaslatom, hogyha megállapítottuk, hogy mi az a törvény, amelyet ki akarunk hirdettetni, akkor forduljunk az Alkotmánybírósághoz. Ugyanakkor azonban, tekintve, hogyha ezt a parlament teszi, nincs egy idõbeli korlátja a vizsgálatnak, a javaslatom az lesz - persze ezt akkor kell majd eldönteni, hogyha a viták végeredményeként a szavazás végén pontosan tudjuk, hogy mit tartalmaz a törvény -, hogy kérjük majd fel a végszavazás után a köztársasági elnök urat, hogy kérje ki az Alkotmánybíróság álláspontját a törvénnyel kapcsolatban. Ez esetben ugyanis soronkívüliség biztosítható. És ez az, ami egyébként biztosíthatja azt, hogy a legrövidebb idõn belül induljon meg valóban, most már az akkor elfogadott törvény céljainak megfelelõen az ügynöki tevékenységgel kapcsolatos vizsgálat.
Hozzá szeretném tenni, hogy lehet más megoldást is választani. A törvény elfogadása megnyitja a lehetõségét annak, hogy folyjanak most már tovább a vizsgálatok, és ez teljesen független attól a kérdéskörtõl, hogy mikor, milyen adatok, iratok kerülnek át a történeti hivatalba. Ez a folyamat ugyanis nem befolyásolhatja az ügynökbírák, azon bírók tevékenységét, akik ezzel foglalkoznak, hiszen bárhol vannak ezek az adatok, a törvény elõírásainak megfelelõen ezekbe majd bele lehet tekinteni.
Tisztelt Képviselõtársaim! Most, 1996-ban önöknek egy olyan kérdéskörre, egy olyan kérdéssorozatra kell választ adniuk, amely kérdésekre 1990-ben kellett volna válaszokat adni, és amely kérdések egyébként 1990-ben meg is fogalmazódtak. Itt valóban segítséget jelenthetnek az Alkotmánybíróság útmutatásai.
Abban az esetben, ha az általam az imént felvázolt kérdésekkel kapcsolatban adott kormányzati válaszok megfelelnek önöknek, akkor támogassák ezeket a kormányzati válaszokat. Ha nem, akkor bölcs döntéssel keressék meg azokat a legjobb megoldásokat, amelyek megfelelhetnek a parlament céljainak. Azt kérem önöktõl, hogy ennek a kérdéskörnek az eldöntése kapcsán ne a mai napi politikai érdekekbõl induljanak ki, és ezek figyelembevételével próbáljanak megoldásokat keresni a felmerülõ kérdésekre, mert ha most is ezt tesszük, akkor könnyen járhatunk úgy, ahogy hat év alatt nagyon sokszor ezen kérdéskör rendezése kapcsán: nem jutunk olyan megoldásra, amely abban a körben, ahol ez lehetséges, valóban véglegesen elrendezné ezeket a kérdéseket.
(11.10)
Próbáljunk meg 1996-ban arra gondolni, hogy vajon mit akartunk 1990-ben. Vajon akartuk-e 1990-ben például a közélet tisztaságát, és ha akartuk, akkor vajon ebbõl mi következik ezen törvényjavaslat tárgyalása kapcsán, milyen következtetésekre kell ezekbõl jutnunk.
Vajon meg akartuk-e ismerni 1990-ben a közelmúlt történelmét? Vajon volt-e olyan akarat bennünk, hogy tudjuk, mi történt akkor, és ha volt bennünk ilyen akarat, akkor végig kell gondolnunk, hogy mi következik ebbõl erre a mostani törvényre vonatkozóan. Most, 1996-ban nem felejthetjük el, hogy 1990-ben rendszerváltás volt ebben az országban. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Általános taps.)