KÕSZEG FERENC, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Elnök úr, köszönöm a szót. Mielõtt elmondanám beszédemet, hadd fûzzek egy mondatot ehhez a máris felparázsló vitához. A benyújtott törvényjavaslat tartalmazza a kormány álláspontját. Ezzel a parlament egyetérthet, de meg is változtathatja azt. Ha a benyújtásra nem került volna sor, akkor nem vitatkozhatnánk róla, és akkor még távolabb húzódna az, hogy ez a törvény végre elfogadásra kerüljön. Úgyhogy nagyon helyes, hogy most vitatkozhatunk róla.
E törvény hosszú története során több alkalommal is megváltozott a magyarázata, indoklása annak, hogy miért is van rá szükség. Kezdetben a zsarolhatóság kiküszöbölése volt a fõ cél. Azt gondoltuk, hogy politikusokat, köztisztviselõket, polgármestereket lehet döntéseikben befolyásolni, ha a zsaroló ügynökmúltjuk dokumentumainak feltárásával fenyegeti meg õket. Azt is gondoltuk, hogy külföldi titkosszolgálatok próbálják majd markukban tartani politikusainkat azzal, hogy tudnak valamit róluk. Aztán múltak az évek, az a fajta zsarolás, amit ördögként a falra festettünk, nem következett be, az pedig, ami bekövetkezett, azt bizonyította, az ügynökmúlt gyanújának árnyéka hívei szemében nem járatja le a politikust.
(12.00)
Egy pártvezéren sötétebb bélyeg, hogy 28 milliót tett zsebre - szinte mindegy, jogszerûen-e vagy jogszerûtlenül -, mint az, hogy valaha aláírt egy beszervezési nyilatkozatot.
Preambulumában a most módosítandó törvény a demokratikus államélet tisztaságának elõmozdítását jelöli meg törvényhozási célként. Nemes és racionális cél ez is, csakhogy a közélet tisztaságát a közvélemény ma - és joggal - a korrupció valós vagy vélt esetei alapján, a politikai hatalom és a vagyoni hatalom összefonódása alapján ítéli meg. Mi egy ügynökbõl lett képviselõ egy KISZ-titkárból lett nagytõkéshez képest? - gondolja a naiv kisember, és bizony, meg lehet érteni õt.
Háttérzajként a különbözõ célmeghatározások mögött mindig ott zakatolt egy félreértés is: az a tévhit, hogy az ellenõrzési, átvilágítási törvény holmi igazságtételi jogszabály, amely, ha megbüntetni nem is, legalább megszégyeníteni képes a bûnösöket. Ezért indult meg az a törekvés, hogy a törvény a közszereplõ múltjának olyan vidékeit is bevilágítsa, amelyek nem voltak homályban. A parlamenti vita egyik õsi szakaszában valahai képviselõtársunk elmondta, hogy õ bizony megkérdezte Gál Zoltánt, kik voltak azok, akik itt az elmúlt évtizedekben a döntéseket hozták, Gál Zoltán pedig õszintén bevallotta, hogy a Politikai Bizottság tagjai. Ezért most õ - a képviselõ - azt javasolja, vizsgálja majd meg az átvilágító bizottság azt is, hogy kik voltak a Politikai Bizottság tagjai... (Szórványos derültség.)
Határozatában az Alkotmánybíróság egyebek közt azt is hangsúlyozta, hogy jelenlegi formájában és politikai fejlõdésünk jelenlegi szintjén az ellenõrzési törvény már nem lusztrációs, megtisztító törvény, nem rendszerváltó törvény - amilyen 1990-91-ben lehetett volna -, hanem normális jogállami törvény, amely mindenekelõtt az államélet áttetszõségét szolgálja. Meg kell mondanom, hozzám kezdettõl fogva ez a fajta érvelés állt a legközelebb.
Az állampolgárnak joga van arra, hogy ismerje a közhatalommal bírók politikai életrajzát, elsõsorban azokét, akiket õ maga választ meg. Elvben minden rejtett élettényt ki lehet fürkészni - kivéve azt, amit az államtitokká minõsítés rejt el a választópolgár szeme elõl. Márpedig az, hogy a jogállamban közfunkcióra pályázó korábban a jogállammal ellentétes titkos tevékenységet folytatott, az a választópolgárra is tartozik, az közérdekû adat!
Elvben ez persze nagyon is világos - a gyakorlatban azonban nehezen egyeztethetõ össze az Alkotmánybíróság másik fontos elõírásával, azzal tudniillik, hogy az átvilágítandók körét a politikai döntéshozó szûkítheti is meg bõvítheti is, de ügyelnie kell a kör koherenciájára. Önkényesen nem jelölheti ki a kör határait. Nyomós érvek hozhatók fel például amellett, hogy az átvilágítás terjedjen ki a bírákra, az ügyészekre, polgármesterekre. De ha a polgármesterekre igen, akkor az önkormányzati képviselõkre miért nem? Ezért döntött úgy az elõterjesztõ, hogy a kötelezõen átvilágítandók körét egyetlen koherens szempont alapján azokra szûkíti, akik a köztársasági elnök vagy az Országgyûlés elõtt teszik le a hivatali esküt. Ha így fogadja el a törvényt az Országgyûlés - és minél hamarább -, azzal már eleget tett annak a morálisan megkerülhetetlen minimális követelménynek, hogy ennyi év vajúdás után legalább önmagát világítsa át az Országgyûlés. Az önkormányzati választások szavazóinak jogait pedig talán akkor lehetne érvényesíteni, ha elfogadjuk Mécs Imre többször megtett javaslatát: mindenki kérhessen negatív igazolást az átvilágító bírák hiteles testületétõl arról, hogy nem szerepel a hálózati személyek és SZT-tisztek nyilvántartásában, amelyrõl ma már tudjuk, hogy nemcsak kartonokon, hanem mágnesszalagokon is fennmaradt.
Az átvilágítási törvény alkotmányosságát vizsgálva az Alkotmánybíróság mindenekelõtt mulasztásos alkotmánysértésben marasztalta el az Országgyûlést. Az 1994 tavaszán elfogadott törvény ugyanis nem biztosítja sem az egyén információs önrendelkezési jogát, sem a társadalom jogát múltja megismerésére. Kétségtelen, hogy az átvilágítás és az információs önrendelkezési jog két külön törvényben is szabályozható, de az Alkotmánybíróság e törvény hiányosságaként kérte számon az Országgyûlésen az információs önrendelkezési jogot. Illõ tehát, hogy mi, törvényhozók e törvény módosítása során hozzuk helyre alkotmányos mulasztásunkat.
Mi, törvényhozók... E vita megkezdése elõtt mintegy százan, jobbára neves személyiségek, nyílt levelet intéztek hozzánk. Azt kérték, hogy az információs önrendelkezési jogot ne csak azoknak biztosítsuk, akikkel a bûnbakká bélyegzett III/III-as dolgozott, hanem nekik is, akikrõl, minthogy külföldiek vagy emigrációban élt magyarok, a hírszerzés, a III/I-es csoportfõnökség gyûjtötte az adatokat. De ugyanilyen megalapozottan kívánhatnak élni információs önrendelkezési jogukkal azok, akik katonakorukban a katonai elhárítás látókörébe kerültek. A nyílt levelet többek közt Duray Miklós, Jiri Dienstbier, Faludy György, Hans-Magnus Enzensberger, Király Károly, Püski Sándor, Gerd Poppe és Wolfgang Ullmann - Bundestag-képviselõk -, Viktor Meier és Christian Schmidt-Hauer - két igen neves német újságíró -, Susann Sonntag és Szõcs Géza írta alá. Kérésüket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. De nem a hírük, rangjuk miatt kell figyelnünk rájuk, hanem azért, mert az állambiztonsági szervezet valóban egyetlen egységes szervezet volt. A tevékenységét irányító parancsnoki, fõcsoportfõnöki utasítások közül egyetlenegy sincs, amely kizárólag a III/III-ashoz szólna; ellenkezõleg: valamennyi fõcsoportfõnökségnek valamennyi csoportfõnökség szoros együttmûködését írják elõ a parancsok. Egy megyei hírszerzõ, a III/I. alosztály tollforgató tisztje az állambiztonsági szervezet belsõ sajtójában beszámolt az alosztályok - a III/I-es, a III/II-es és a III/III-as - között kialakult gyümölcsözõ együttmûködésrõl: "A felsõfokú oktatási intézmények az alosztály kutatási területének nagyon fontos részei. A belsõ elhárítás - azaz a III/III-as - hálózatából több személyt vettünk át, akik perspektivikus céljainkra alkalmasak, illetve a mi kapcsolataink is részt vesznek elhárítási feladatok végrehajtásában."
Krassó Györgyrõl a Belügyminisztérium irattárában tizenkét kötetnyi iratanyag maradt fenn. Az iratok sora azonban 1985-ben megszakadt - akkor Krassó Angliába emigrált. Figyelését azonban aligha hagyták abba; csakhogy ettõl kezdve dossziéi nem a belsõ elhárításnál, hanem nyilván a hírszerzésnél szaporodtak, és feltehetõleg ma is megtalálhatóak az Információs Hivatal irattárában.
De nem is kell feltételezésekre hagyatkoznunk! Lovas Istvánnal - aki négy éve pereskedik a Belügyminisztériummal a róla készült iratok megszerzése érdekében - az Információs Hivatal nemrégiben hivatalos írásban közölte, hogy archívumukban vannak róla szóló iratok, de államtitoknak minõsülnek, és így nem adhatók át. Lovas most az Információs Hivatalt perli.
Litván György a Nyilvánosság Klub vitadélelõttjén próbaperek indítására szólította fel a hallgatóságot. Ha a törvény nem rendezi megfelelõen, hogy az egykor jogellenesen megfigyeltek a mûködõ nemzetbiztonsági szolgálatoknál õrzött iratokhoz is hozzájuthassanak, perek sokaságával kell szembenéznünk, és megérhetjük, hogy a strasbourgi bíróság kötelezi majd valamelyik szolgálatunkat az iratok kiadására. A törvényjavaslat tehát e tekintetben még nem felel meg egyértelmûen az Alkotmánybíróság határozatának, és még nem szünteti meg biztonsággal a mulasztásos alkotmánysértést.
(12.10)
De nemcsak a megfigyeltek, az egyének információs önrendelkezési jogát nem elégíti ki a törvény, hanem a társadalomét sem. A Nemzetközi Levéltári Tanács az UNESCO égisze alatt nemrégiben ajánlásokat készített a volt elnyomó rendszerek állambiztonsági iratai kezelésének tárgyában. Idézem: "Az elnyomatás is része a nemzet emlékezetének. Az új demokratikus rendszereknek bizottságokat kell felállítaniuk, amelyekben a levéltárosok is képviselve vannak, és azokra kell átruházniuk a megszûnt testületek iratait. Ezek felelnek az új rendszerben tovább élõ testületek, titkosszolgálatok, rendõrség irataiért is. A bizottságoknak kell kiválasztaniuk azokat az iratokat, amelyeket a rendõrség vagy a titkosszolgálat az új politikai helyzetben már törvényesen nem használhat, így átadandók a közlevéltáraknak." Legyen ez iránymutatás számunkra is.
A totális rendszerek totális titkosszolgálata nemcsak megfigyelte, de formálta is az eseményeket. Feladata volt, hogy dezinformációival, játszmáival ellentéteket szítson a gyanús közösségekben, az ellenzéki szervezetekben. Horváth István belügyminiszter 1989 nyarán arra utasította az állambiztonsági szervezet vezetõit, hogy ügynökeik az új pártokban akadályozzák meg, hogy a vezetés szélsõséges erõk kezébe kerüljön, és kövessék nyomon a pártok külföldi kapcsolatait. Vagyis nem elégedett meg azzal, ami egy jogállamban a titkosszolgálatok feladata - tudniillik, hogy felderítse az alkotmányellenes szervezeteket, bûnös szövetkezéseket -, de arra is igényt tartott, hogy maga alakítsa az alkotmányos pártok belsõ fejlõdését.
Mert egészen 1989 novemberéig, a berlini fal leomlásáig nem jutott eszükbe, hogy vége a hatalmuknak. "Kétezer évre terveztük ezt a rendszert" - mondta Pallagi Ferenc, az utolsó állambiztonsági miniszterhelyettes a nemzetbiztonsági bizottság elõtt. Ennyit a titkosszolgálatok jövõbelátó mindentudásáról... A valóság megismerése helyett inkább fiktív valóságot teremtettek maguknak, egy, a titkosszolgálat irattárában bujkáló áltörténelmet. Hiteles forrásból tudom, hogy Nagy Imre és mártírtársai temetése elõtt attól rettegtek, hogy az egybegyûlt tömeg forradalmi akcióba kezd. Ennek ugyan semmi jele nem volt, de valamennyi csoportfõnökség szoros együttmûködéssel terjeszteni kezdte, hogy provokáció készül, majd újságíróügynökök és diplomataügynökök révén rávettek neves személyiségeket, hogy határolják el magukat a provokációra készülõ, valójában létezõ, de erõtlen szélsõségektõl. Belegondolni is viszolyogtató, hogy valaki gyanútlanul interjút ad egy újságírónak, de a kérdéseket valójában nem az újságíró teszi fel, nem a szerkesztõség kérdez, hanem az állambiztonsági szervezet. Hogyan is írta a költõ? "Ha magadban beszélgetsz, õ, a zsarnokság kérdez. Képzeletedben sem vagy független."
Nem vagyunk függetlenek, nem lehetünk függetlenek addig, amíg nem ismerjük meg, nem világítjuk át közelmúltunk zsarnokságának e fakó kísértetvilágát. (Taps.)