BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! Én nem jelentkeztem elõre írásban, mert nem tudtam, hogy a szakértõ jogászok vitája ennek a törvényjavaslatnak mely összefüggéseit fogja érinteni. Azonban most, hogy a szakértõ jogászok elmondták a mondandójukat - illetve Tímár képviselõtársunk sajnos nincs itt -, úgy látom, mintha az egész eddigi vitában egy fontos mozzanat nem került volna elõ, amely fontos mozzanattal szeretném kiegészíteni a vitát, ami itt a jogászok között az elmúlt alkalmak során folyt.
(17.40)
Nagyon fontos, nagyon súlyos kérdés az, amirõl ez a törvényjavaslat és ennek a törvényjavaslatnak a vitája beszél. Hiszen két követelményt próbál összeegyeztetni a jogalkotás akkor, amikor a gyûlöletkeltést kívánja büntetõjogilag valahogy kezelni.
Az egyik követelmény, nagyon jól tudjuk, egyszerûen a véleménynyilvánítás, a gyülekezés, az egyesülés szabadságának az érvényesítése. Magyarországon nagyon gazdag tapasztalataink vannak abban, amikor valamilyen kormány, valamilyen hatalom körül akarja határolni, hogy mi a megengedhetõ véleménynyilvánítás és mi a nem megengedhetõ, milyen célból szabad gyülekezni és milyen célból nem szabad, milyen célból szabad egyesületet létrehozni, egyesülési joggal élni és milyen célból nem szabad.
Tehát teljesen érthetõ - és én nagyon egyetértek azzal a gondolatmenettel, azzal a szemlélettel, amit most Kutrucz Katalin kifejtett -, hogy mindenütt a világon, de különösen itt, a volt szocialista Közép-Kelet-Európában rendkívül óvatosnak kell lennünk akkor, amikor elindulunk azon az úton, hogy bizonyos fajta nézetek, gondolatok, szándékok kifejtését, érvényesítését üldözendõnek minõsítjük.
De van egy másik követelmény is, és a magyar társadalomban az elmúlt években ez nagy hangot kapott és nagy társadalmi igény merült föl arra, hogy ugyanakkor a jog korlátozza a gyûlöletkeltés, a rasszista indulatok szabad kifejtésének nyilvános megjelenítése lehetõségét. Hiszen sokakban félelmet, rossz emlékeket kelt az, ha fasiszta utánzatú zászlókkal vonulnak egyesek az utcán, ha kisebbségek ellen uszító publikációk jelennek meg, és így tovább.
Azt hiszem, ennek a két követelménynek az egyeztetése, összehangolása a büntetõjogban szinte lehetetlen. A hatályos szabályozás is tesz egy kísérletet erre az egyeztetésre. Azt hiszem, igaza van Mészáros Istvánnak - akivel egyébként mindabban egyetértek, amit elmondott -, hogy a hatályos szabályozás is alkalmas megfelelõ jogalkalmazás mellett arra, hogy jól egyeztesse ezeket a követelményeket, de ugyanakkor az is igaz, hogy lehet ezen a hatályos szabályozáson valamit pontosítani, valamit javítani.
Látni kell azonban valamit: ahol ezt az ügyet társadalmak alapjában véve eredményesen megoldották, ott ezt önmagában a jogalkotás és a büntetõjog nem tudta megoldani. Ehhez valami más is kell.
Mészáros István itt arra utalt, hogy a probléma a jogalkalmazás elbizonytalanodásában van, és ebben igaza van. Számos olyan büntetõügy volt, ahol szemmel látható volt a jogalkalmazás elbizonytalanodása.
Csakhogy én szeretnék egy lépéssel továbbmenni, mint Mészáros István képviselõtársunk: miért bizonytalanodott el az elmúlt hat évben a jogalkalmazás ebben a kérdésben? Azért, mert olyan volt a társadalmi, politikai környezet, amilyen. Itt tudjuk azt, hogy vannak olyan országok - itt Németországot és Ausztriát említik meg -, ahol bizonyos nézetek kifejtését, nevezetesen az úgynevett Auschwitz-hazugságnak, tehát Auschwitz tagadásának a kifejtését is önmagában büntetõjogi tényállássá tették, ugyanakkor az európai országok többségében, és tipikusan az angolszász országokban ilyesmi elképzelhetetlen lenne. És mégis azt kell mondani, hogy sem a német-osztrák típusú országokban, sem az angolszász országokban nincs olyan súlyos, megoldatlan probléma az uszító, gyûlöletkeltõ, szélsõséges politikai álláspontok kezelésében, mint nálunk.
Mi ennek az oka? Szerintem az az oka, hogy a politikai szféra és a nyilvánosság szférája nagyon határozottan helyére teszi a szélsõséges, gyûlöletkeltõ, rasszista, kisebbségellenes álláspontokat. Arról van szó, hogy teljesen függetlenül attól, hogy mondjuk Amerikában szabad olyan szervezeteket létrehozni, szabad nyilvánosan kifejteni olyan álláspontokat, amelyek nyilvánvalóan rasszisták és gyûlöletkeltõk, egyfelõl a demokratikus politikai erõk és a rasszista csoportosulások között teljesen világos és átléphetetlen a határ. Nem képzelhetõ el, hogy a rasszista nézeteknek az az alaplogikája, amelyik a politikai ellenfelet, mint az adott néptõl, nemzettõl idegent állítja szembe önmagával.
Ez a logika, ami a valódi nácizmus logikájának a lényege, és azóta is minden rasszista politikai álláspont lényege: nem képzelhetõ el, hogy ez a logika akár jobboldalon, akár baloldalon, akár konzervatívoknál, akár kereszténydemokratáknál, akár szocialistáknál megjelenjen a demokratikus politikai erõk érvelésében, gondolkodásában, propagandájában. És az sem képzelhetõ el, hogy a nyilvánosságnak azokban a szektoraiban, az általánosan elfogadott és a demokratikus olvasóközönség által olvasott lapokban olyan típusú cikkek megjelenjenek - nem azért, mert tiltja bárki, hanem, mert a fõszerkesztõ nem engedi ott megjelenni -, amelyekben a rasszista logikának akár az árnyéka is tetten érhetõ.
Axióma a fejlett nyugati országokban, hogy úgy kezelik a rasszista gondolkodást, mint a leprást: nem akarnak érintkezni vele. És axióma a politikában is, hogy azokkal a politikai erõkkel, amelyeket nem tiltanak be, mint a német republikánusok, a francia nemzeti front és társai, ezek mûködhetnek, elindulhatnak a választásokon, propagandát folytathatnak, csak az nem képzelhetõ el, hogy a kereszténydemokraták, a liberálisok, a szocialisták akár helyi, akár országos szinten szövetségre lépjenek velük.
És a rasszizmusnak, a kisebbségellenes politizálásnak ez a fajta politikai kiközösítése elég hatékony ahhoz, hogy jogi szabályozástól függetlenül ne nyerhessenek teret ezek az eszmék.
Nos, Magyarországon az elmúlt hat évben sajnos nem ez volt a helyzet. Ez az éles választóvonal a szélsõséges, kisebbségellenes, rasszista nézetek és a demokratikus politikai erõk között hiányzott az elmúlt hat év magyarországi politikájában. Ahol egy parlamenti párt elnöke politikai ellenfeleit anyakönyvi papírmagyaroknak nevezheti, tehát a magyarságtól idegennek tüntetheti fel politikai ellenfeleit - ez az, amit a német, francia, angol, holland jobboldal soha meg nem tenne, bármilyen éles politikai küzdelmet folytat is szociáldemokratákkal vagy liberálisokkal, hogy politikai ellenfeleinek a németségét, franciaságát, olaszságát, hollandságát vonja kétségbe. Ez Magyarországon az elmúlt hat évben, ha szelíd formában is, de mindennapos volt.
Azt gondolom, hogy amíg ebben nincs változás, addig nem sokat segít a büntetõjogi megoldás. Az, hogy egy magát polgári napilapnak megnevezõ lapban egy Racionális diszkrimináció címû cikkben lehessen cigányok ellen uszítani, természetesen megjelenhet, a sajtószabadságba belefér. De az már nem fér bele, hogy azt az újságírót, aki Racionális diszkrimináció címmel cigányellenes uszítást folytat egy lapban, egy parlamenti párt a közszolgálati médiát felügyelõ testületbe delegálja.
Nos, amíg nincs világos határ a demokratikus politikai szféra, a demokratikus nyilvánosság és a politikai élet peremén meghúzódó szélsõséges, kisebbségellenes rasszista uszítás között, addig a büntetõjogi megoldás nem sokat tud rajtunk segíteni, noha szükség van rá, és támogatjuk mindaddig, amíg a demokratikus alapjogokat nem veszélyezteti. Már csak azért sem, mert hiába korlátozzuk a demokratikus alapjogok érvényesítését, amíg a politikai élet és a nyilvánosság eme jelenségeiben nincs változás, addig az sem fog megvédeni bennünket a rasszizmustól és a kisebbségellenes uszítástól.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)
(17.50)