DR. GYÖRGYI KÁLMÁN legfõbb ügyész: Elnök Úr! Képviselõ Úr! Tisztelt Országgyûlés! Csak a pontosság kedvéért: Eichmannt nem Rudolfnak, hanem Adolfnak, Karl Adolfnak hívták. (Derültség, közbeszólások. - Taps bal oldalról.)
Engedje meg képviselõ úr, hogy kérdései megválaszolása elõtt röviden reflektáljak néhány megjegyzésére. 1990 õszén is ismertem a genfi egyezményeket, az elévülés kizárásáról szóló '68. évi New York-i egyezménnyel, és az akkor hatályos alkotmány olvasásában is eljutottam a 7. §-ig. De az volt a véleményem, hogy a nemzetközi jog rendelkezései csak megfelelõ transzformációval válnak a magyar jog részeivé. Ez a felfogás annak idején széles körben elfogadott volt. Ezt az értelmezést támasztotta számomra alá az alkotmány 57. §-ának (4) bekezdése is, amely a magyar jog rendelkezését kívánja meg ahhoz, hogy valamely cselekmény bûncselekmény legyen.
1989 õszén Bécsben, a XIV. nemzetközi büntetõjogi kongresszus negyedik szekciója, amely a nemzetközi bûncselekmények és a nemzeti büntetõjog viszonyát tárgyalta, ugyanerre a következtetésre jutott. Idézet az ott elfogadott határozatból: "A nemzetközi büntetõjog jelen fejlettségi állapota mellett a konvenciós rendelkezések végrehajtásának a legalkalmasabb eszköze az, ha ezeket külön törvénnyel állami joggá transzformálják." Továbbá: "A büntetõrendelkezéseket tartalmazó nemzetközi konvenciókból fakadó legfontosabb kötelezettség abban áll, hogy a megfelelõ cselekményeket az államjog büntetni rendelje. E kötelezettség teljesítésének a legjobb útja a büntetendõség kifejezett kinyilvánítása újonnan kibocsátott büntetõrendelkezések útján."
Én tehát a belsõ jogban kerestem a megoldást. Ezt fejezte ki a képviselõ úr által idézett nyilatkozatom is, amely az elévülésre vonatkozó szabályok megváltoztatásának lehetõségére utalt. Ismert az, hogy az Alkotmánybíróság ezt a megoldást az elõzetes normakontroll során alkotmányellenessé nyilvánította. A német büntetõ-törvényhozás számára ez az út, bár más viszonyok között, de járhatónak bizonyult.
Természetesen ma is fenntartom annak a '92-ben tett nyilatkozatomnak minden szavát, amely úgy szólt, hogy az egész alkotmányos berendezkedés megkérdõjelezését jelentené, ha valaki az Alkotmánybíróság döntésének kötelezõ erejét kívánná kétségbe vonni.
Képviselõ úr kérdéseire tisztelettel a következõket válaszolom:
1. A bûnök között nem teszek különbséget aszerint, hogy milyen ideológia jegyében követték el. A bûn az bûn.
2. Nyilatkozataim és cselekedeteim között nincs ellentét. A '93. évi XC. törvény megsemmisítésére Solt Pál elnök úrral együtt tettünk indítványt. Solt Pál úr nevében én nem nyilatkozhatok, erre õ engem nem hatalmazott fel, de ezt nem is tehetné, mert õ az Országgyûlés elõtt meg nem kérdezhetõ és nem interpellálható, közvetve, rajtam keresztül sem. Csak a magam nevében beszélhetek.
Az 1993. évi XC. törvény hibái már az elõzetes alkotmánybírósági eljárás során nyilvánvalóvá váltak. Ezeket el lehet olvasni az 53/1993. AB számú alkotmánybírósági határozatban. Az ügyészség az Országgyûlés által elfogadott törvény iránti tiszteletbõl - erre minden ügyészt az esküje kötelez -, és az Alkotmánybíróságnak a nemzetközi jog közvetlen alkalmazhatóságára vonatkozó tételébõl kiindulva olyan jogi megoldást kísérelt meg, amely megkerülte volna a törvény fogyatékosságait, és a cselekmények büntetendõségét közvetlenül a negyedik genfi egyezményre kívánta alapozni.
A Legfelsõbb Bíróság elõtti fellebbezések folytán döntésre váró ügyek számomra nyilvánvalóvá tették, hogy a '93. évi XC. törvény a nemzetközi szerzõdésbe ütközése miatt semmilyen értelmezéssel nem alkalmazható, így a belsõ jog alkalmazására köteles bírák az elõttük folyamatban levõ ügyeket nem tudják elbírálni. A bíró ugyanis nem teheti meg azt, hogy a hatályos törvényt félretéve, helyette a nemzetközi jogot alkalmazza. Ilyen esetben az alkotmány 7. §-ának (1) bekezdése értelmében a belsõ és a nemzetközi jog összhangját kell megteremteni, ennek elõfeltétele, hogy az Alkotmánybíróság az indítványunkban megjelölt eljárást lefolytassa.
Együttes indítványunk elõterjesztésével az Alkotmánybíróságról szóló törvényben biztosított jogunkat gyakoroltuk. Ezt alkotmányos eljárásnak tekintem, amely nem kifogásolható. Az Alkotmánybíróság határozatát - bármilyen legyen az - természetesen köteles és illõ tisztelettel fogadom, és kötelezõnek tartom.
Kérem válaszom szíves elfogadását. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)