MÉCS IMRE (SZDSZ): Kedves Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Örömmel és szeretettel üdvözlöm a Magyar Szocialista Párt képviselõit és a Ház többi tagját egyaránt. (Taps a bal oldalról.) Örülök, hogy itt vannak õk is, hogy ebben a nehéz és ismételten felmelegített, és azt hiszem, egy kicsit agyon- meg elfõzött témában végre közös erõvel rendet csináljunk.
A T/1805. számú törvényjavaslat, amely az Alkotmánybíróság határozata alapján készült el és került a Ház asztalára, két rendkívül fontos intézményrõl rendelkezik. Az egyik a korábbi törvénytõl eltérõ új intézmény, ez a történeti hivatal, amelynek a fontosságát és a jelentõségét nem gyõzöm hangsúlyozni. De erre majd késõbb térek ki. A másik pedig a közélet tisztaságát és a közéleti szerepre vállalkozók alkalmasságának megítélését elõsegítõ korábbi törvény, vagy ahogy a sajtó nevezi, ügynöktörvény javítása és módosítása a témánk.
Személyesen örülhetnék is az Alkotmánybíróság döntésének, mert szinte valamennyi el nem fogadott módosító indítványomat igazolta, kezdve azon, hogy az adatok fölötti önrendelkezési jogot biztosítani kell, folytatva a többi észrevételen keresztül.
Úgy gondolom, hogy mielõtt belefognék a taglalásba, tisztázni kellene, hogy melyek a céljaink.
A céljaink elsõsorban a transzparenciának a biztosítása, az átláthatóság, ami a jogállamban szükséges ahhoz, hogy a közélet szereplõit megismerhessék mind a választók, mind a kinevezõk, mind pedig a társadalom egésze és a közmegítélés.
A másik a politikusi alkalmasságnak a kérdése: olyan személy, akinek nem ismeretes teljes mértékig a múltja és aki zsarolható, nem alkalmas politikusnak. Tehát a zsarolhatóságtól meg kell óvni a politikai szférát vagy személyesen a jelölteket.
Szeretném hangsúlyozni, hogy sem az elsõ, Demszky-Hack-féle törvényjavaslatnak, sem a késõbbiekben megszületett törvényjavaslatoknak, majd az elfogadott, '94-ben a XXIII. számú törvénynek nem volt explicit, kimondott célja pönálás, nem kívánta büntetni az elmúlt idõszak titkosszolgálatában közremûködõket. Ezt és az erkölcsi megítélést rábízta tehát az állampolgárokra. De ahhoz, hogy az állampolgárok ítélni tudjanak, akár erkölcsi téren, akár a mandátumukkal vagy a választójogukkal, szükségük van arra, hogy ismerjék a jelöltjüket.
Hangsúlyozom, hogy nem pönálás vezette a törvényalkotókat és magam sem vagyok híve a pönálásnak, annak ellenére, hogy személyes életem során a leggyûlöltebb személyeknek tartottam és tartom is a besúgókat, akik beférkõztek a bizalmunkba, és sokszor bizony halálunkat vagy súlyos börtönbüntetést eredményeztek.
(17.40)
Minden erkölcsi jogrend és erkölcsi rend, kezdve Mezopotámiától napjainkig, a besúgást erkölcsileg nem tartja elfogadhatónak. De ez egy másik kérdés. Mindenkinek személyes joga, hogy megítélje erkölcsileg a cselekedeteket. Ítéljék meg, hogyha megismerik.
A másik rendkívül fontos cél: múltunk megismerése. Az elmúlt negyven év alatt nem volt szabad sajtó, nem voltak szabad orgánumok, a pártállam a befolyását minden írott és nyomtatott termékre kiterjesztette. Ennek következtében a múlt megismerésének csak részben lehetnek eszközei a sajtótermékek, a nyomtatott termékek, a hangszalagok, a televíziós felvételek.
A titkosszolgálatok irattáraiban szereplõ anyagok múltunkról más oldalról hoznak rendkívül sok információt és jelentést. Nekem volt módomban saját, nem titkosszolgálati irataimat, hanem bûnügyi irataimat megtekinteni. Bár akkor, amikor az eljárások folytak a Népbíróság elõtt, rendkívül tendenciózusnak tekintettük az akkori jegyzõkönyveket, a kérdéseket és a válaszokat, ennek ellenére ezekbõl az anyagokból rendkívül sok reális információ sugárzik át, amely múltunk helyes megítéléséhez és a történelmünkhöz feltétlenül szükséges.
Rendkívül nagy érték fekszik a titkosszolgálatok szétszabdalt irattáraiban. Ezek az értékek az idõ múlásával egyre növekednek, és úgy gondolom, hogy nekünk, amikor a törvényt korrigáljuk és kiegészítjük új momentummal, akkor errõl a hatalmas értékrõl kell gondoskodni. Ha ezt az értéket vizsgáljuk, és értéket rendelünk ehhez, akkor közben zsugorodnak az ügynökök, besúgók személyiségére vonatkozó adatok. Kit érdekel az, hogy ki volt nagybátyám, Mécs László zárkaügynöke 1953-ban? Azonban sok oldalas jelentésében egy vergõdõ költõnek az összes gondolatát leírta, leírta az álmait, leírta a félelmeit, szorongásait, a készülõdõ verseit. De gondolom - ezt nem tudom, csak gondolom -, hogy Déry Tiborról is vannak ilyen kitûnõ forrásanyagok. Tökéletesen mindegy, hogy ki jegyezte le, esetleg a stílusa miatt lenne fontos, vagy talán neki is lennének bizonyos szerzõi jogai vagy szellemi tulajdonnal kapcsolatos jogai. Ez mind másodlagos, ha Déry Tiborról vagy Mérei Ferencrõl vagy másokról - most kapásból mondtam ezeket a neveket, akiknek az irodalomban, a tudományban jelentõs nevük van - ilyen információkat tudhatunk meg. Gondoljuk csak meg, hogy József Attila pszichiátriai jelentései vagy naplói, víziói milyen csodálatos értékek, függetlenül attól, hogy most mi van szegény József Attila személyi jogaival - hát még az ügynökök személyi jogaival! Kit érdekel?
Megmondom õszintén, nem érdekelnek az ügynökök, nem akarok bosszút állni, de azokat az ismereteket és értékeket, amelyeket a titkosszolgálatok nem jogállami munkája során - mert ezt az Alkotmánybíróság is leszögezi - fölhalmoztak, bizony értékesítenünk kell, és nem szabad hagynunk, hogy elpusztuljanak. Ezért üdvözöltem örömmel a történeti hivatal felállítását, és nagyon fontos lenne, hogy ebbe a történeti hivatalba minden olyan irat bekerüljön, amely a nemzet emlékezete szempontjából fontos. Ezen a téren a törvényjavaslat dodonai fogalmazású, nem lehet pontosan tudni, hogy milyen írásokról van szó. Úgy gondolom, hogy ezen a téren sokkal szigorúbbaknak kellene lennünk. Egyrészt, hogy a valódi jogállami titkosszolgálatok tényleges érdekeit megvédjük - szûkreszabottan, hiszen minden jogkorlátozás a közösséggel szembeni kihívás -, és minden más információ ennek a történeti hivatalnak átadassék. Ez rendkívül fontos szempont.
Nem látom a törvényjavaslatban garanciáit annak, hogy ez a hatalmas információmennyiség valóban eljut a történeti hivatalhoz. Úgy gondolom, vagy fel kellene állítani egy szûkebb parlamenti bizottságot vagy a nemzetbiztonsági bizottságot - amely erre hivatott - kellene fölhatalmazni, hogy a meglévõ titkosszolgálataink irattárát a titkosszolgálatok vezetõivel és a titkosszolgálatokat felügyelõ miniszter részvételével és irányításával átszelektálják, és objektív módon minden olyan iratot áttegyenek ebbe a történeti hivatalba, amelynek semmiképpen sem lehet operatív értéke.
A másik, maga az átvilágítás kérdése. Mind az átvilágításra kerülõk köre, mind pedig a tevékenységük területe vita kérdését jelenti. Az Alkotmánybíróság álláspontja, illetve egy megjegyzése szerint a volt III/III. csoportfõnökség és részben a többi titkosszolgálat nyilvántartásai mind céljukat, mind tartalmukat, mind titkosságukat tekintve ellentétesek a jogállam minden eszméjével és tételesen az alkotmánnyal is. Ez azt jelenti, hogy a III. ügyosztály egészére vonatkozik az Alkotmánybíróság megállapítása. A III/III- ason kívüli részeire vonatkozóan disztingválni kell, tehát nem lehet azt mondanunk, hogy a jelenleg is mûködõ titkosszolgálatok irattárában lévõ valamennyi iratot át kell tenni a történeti hivatalba, továbbá hogy valamennyi tevékenység a múltban a jogállammal szemben állott. De az biztos, hogy mondjuk a III/I. és a III/II. ügyosztálynak az 1956 utáni tevékenysége - Bécsben, New Yorkban, Párizsban grasszáltak és így tovább, ahol nemcsak információt gyûjtöttek, hanem embereket is begyûjtöttek, átloptak a határon, bandita módszerekkel, bécsi börtönben elpusztítottak személyeket, beépültek a kinti titkosszolgálatokba, többek között a német tikosszolgálatba, a magyar emigránsokat õk kérdezték ki - hazaáruló tevékenység, és nem tekinthetõ jogállami tevékenységnek. De fölhozhatnám Pavl Bang Jensen esetét, aki az ENSZ különleges vizsgálóbizottságának - amely a magyar ügyet vizsgálta - volt a titkára, és nem volt hajlandó kiadni több mint 150, Magyarországról származó tanúnak a nevét, mert félt attól, hogy a hozzátartozókat itt, Magyarországon, zaklatni fogják, vagy esetleg zsarolásra használják föl az adatokat. Jól gondolta. Vannak információk arra - többek közt az FBI irattárában és a KGB irattárában is, hogy megszerezte a magyar titkosszolgálat ezt a listát, annak ellenére, hogy Bang Jensen az ENSZ-palota tetején elégette - majd késõbb eltávolították az ENSZ-bõl, és nem sokra rá egy New York-i parkban halva találták, átlõtt fejjel.
(17.50)
A mai napig nem tudjuk, hogy Bang Jensen miként halt meg, nem tudjuk, hogy a magyar titkosszolgálatoknak milyen köze volt hozzá. Ezt meg kívánja tudni a magyar nép, meg kívánja tudni a Magyar Köztársaság, meg kívánja tudni a magyar jogállam. Tehát úgy gondolom, hogy ezt tudni kell. Akik ezekben részt vettek..
De folytatni lehet a példákat. Most már harmadszor beszélek három különbözõ törvényjavaslat kapcsán ezekrõl a dolgokról. Korábbi parlamenti jegyzõkönyvekben megtalálható, ahol Szabó Miklósra, hol másokra hivatkozom, saját ügyünkben hivatkozom bécsi ügynökökre, akik révén nyomon követték a mi '57-es ellenálló tevékenységünket, és hozzájárultak a felgöngyölésünkhöz. Ezeket nem akarom megismerni, de egyértelmû, hogy azok a személyek, akik ezekben részt vettek, nem alkalmasak arra, hogy politikai tisztséget viseljenek. Nem alkalmasak erkölcsileg - de mondtam: ezt a választónak kell megítélnie. De hogy ítélje meg, ha nem is tud errõl a tevékenységrõl?! Ez nem keverendõ össze a karhatalmistákkal és másokkal, akik nyíltan vállalták azt, amit tettek, nyíltan konfrontáltak velünk. Én ezt becsülni tudom, mert egy nyílt harcról volt szó, és a választó vagy a kinevezõ eldöntheti, mérlegre teheti a dolgokat. De ügynökök, besúgók, titkos tisztek esetében ez nem áll módjában.
Két eset lehetséges: vagy nem jelentkezik politikai tevékenységre az, aki ilyesmit csinált, mert van judíciuma - de sajnos azt tapasztaljuk, hogy nem mindenkinek van judíciuma, és bizony, vállalkoznak...
A másik, amit már említettem, a zsarolhatóság kérdése. Ezek az információk, ezek a dossziék, ezek az iratok nem maradnak titokban, ezek közül sokat hazavittek titkosszolgálati tisztek, elbocsátott légiósok. Nem mondom, hogy mindenki ezt tette, de van ilyesmi. Eljuthattak más titkosszolgálatokhoz, más országok szerveihez, és ezek bármikor elõvehetõk. Ezek rejtett aknák, amelyek bármikor felrobbanhatnak. Politikai válságot okozhat adott esetben, hogy megzsarolhatók. Fontos nemzetközi szerzõdést köt valaki, s a szállodai szobájában felkeresi egy kedves úr, barátságosan odaad neki egy kis régi emléket szuvenírnek, s utána, másnap, mégis csak úgy kell aláírnia a szerzõdést, ahogy egy idegen célnak, idegen érdeknek megfelelõ.
Tehát túl a szubjektumon, túl az erkölcsi megítélésen, a mai jogállami körülmények között azok a személyek, akik a titkosszolgálatokkal szorosan kapcsolatba kerültek, annak tisztjei vagy ügynökei voltak, tevékenységet végeztek, alkalmatlanok arra, hogy politikusok legyenek vagy a politikai apparátusban mûködjenek.
Tehát ilyen szempontból is teljesen indokoltnak tartom azt, hogy a vizsgálatot a III-as ügyosztály egészére és annak jogelõdje egészére kiterjesszék a '89 elõtti idõszak vonatkozásában.
Itt fel szokták hozni - és ebben a mostani kormányunknak a titkosszolgálati minisztere éppen olyan érveket hangoztat, mint a korábbi kormány titkosszolgálatokat felügyelõ minisztere, az akkori belügyminisztere - hogy ezzel a titkosszolgálatoknak, amelyekre szükség van, károkat okozunk.
Nézzük meg, hogy tényleg így van-e, hiszen nem akarunk károkat okozni, nem akarjuk szétverni a titkosszolgálatainkat: azokat jogállami keretek között, megfelelõ kontrollal, a feladataikat behatárolva továbbra is mûködtetni kívánjuk a nemzetbiztonsági törvény és az alkotmányos jogszabályok elõírásainak megfelelõen.
De úgy gondolom, hogy ha egy titkosszolgálat régi ügynökérõl van szó, akit már régóta nem használnak, akkor fel lehet szólítani az illetõt, hogy ne menjen politikusnak, és ne vállalkozzon politikai szerepre. De ugyanez vonatkozik azokra a munkatársakra, akikre szüksége van ma is a titkosszolgálatnak, figyelmeztesse õket, hogy ne vállalkozzanak erre. Ez egy másik kategória, egy más szelete a világnak.
Ezen túlmenõen a magyar kormány deklarálta - mind az elõzõ, mind a mostani -, hogy nyugati országok felé nem folytat ügynöki adatgyûjtõ tevékenységet. Nincsenek ügynökeink Németországban, az Egyesült Államokban - ilyen információt kaptunk, illetve ezt deklarálta a magyar kormány. Ennek következtében ezeken a területeken nem sért semmilyen érdeket. Az információkhoz, amelyeket pedig begyûjtöttek az emigráns magyaroknak vagy a külföldön tartózkodó magyar állampolgároknak éppen úgy joguk van, mint az országon belül élõ magyar állampolgároknak.
Kõszeg Ferenc felemlítette Krassó György nevét; de hát most voltak itt a híres magyarok a "Magyarország 2000" konferencia keretében: ott is egy sor neves külföldi magyar feltette nekem a kérdést, hogy mikor ismerhetik meg a róluk készült jelentéseket. Joguk van ehhez. Nekünk meg arra kell ügyelnünk, hogy az ügynökök nevét ne fedjük fel, de az információt éppúgy a rendelkezésükre kell bocsátani, mint ahogy itt, az ország határain belül.
Úgy gondolom, az Alkotmánybíróság hosszú indoklásának és döntésének a homlokterében az információs önrendelkezési jog állt, valamint a személyiségi jogok, és ezen belül a méltósághoz és a becsülethez való jog. Ezek tükrében, úgy gondolom, nemcsak arra van joga minden egyes megfigyeltnek, hogy a róla készült iratokat és információkat, a lehallgatási jegyzõkönyvet megismerje - amelyek adott esetben még szellemi tulajdonát is képezhetik, hogyha teszem fel egy szamizdat elõadásnak vagy repülõ egyetemnek az elõadásáról van szó. Hadd mondjam el, hogy egy ilyen anyagot, Szabó Miklósnak egy elõadás-sorozatát CD- ROM-on, az ABCD-n találtam meg, azon publikálták - ilyenek is vannak a titkosszolgálati anyagok között, tehát joga van ezeket megismerni.
De úgy gondolom, a legalapvetõbb információ, amit joga van mindenkinek megtudni, hogy szerepel-e egyáltalán a titkosszolgálati nyilvántartásokban, hogy nem készítettek-e róla kartonokat, vagy esetleg nem tüntették-e fel õt munkatársnak. Tehát ebbõl következik - mind az Alkotmánybíróság szellemébõl, mind a józan észbõl -, hogy mindenkinek joga van saját átvilágítását kérnie. Ez egy alapvetõ jog. Mert gondoljuk meg, hogy szándékok szerint ezeket a kartonokat és nyilvántartásokat hosszú idõre zárolni fogják - 60, 90 évre -, tehát valakinek a halála után derülhet ki, hogy esetleg õt besúgóként kezelték, és nem áll módjában védekezni sem neki, sem ivadékainak.
(18.00)
Úgy gondolom, ez egy elemi jog, az információkra vonatkozó elemi jog, hogy megismerhesse. Valamennyi eddigi törvényjavaslat esetén javasoltam, hogy bárki kérhesse saját átvilágítását. Ez ellen az volt a pratikus ellenérv, hogy akkor majd több százezer ember fogja kérni az átvilágítását. Nem hiszem, hogy ez így lenne. Németországban - ahol rendkívül alapos és mély átvilágítást tesznek lehetõvé, és ahol nagyon fáradságos ezeknek az elõkészítése, hiszen ki kell preparálni az anyagokat - sem volt olyan tömeges lavina, mint amire számítottak, és idõvel normális mértékûre csökkent.
De önmagában egy nemleges bizonyítvány kiállítása - hasonlóan az erkölcsi bizonyítványhoz, amelyben azt mondják ki, hogy nyilvántartásunkban X.Y. nem szerepel -, nyilván viszonylag könnyen, viszonylag kevés energiával megoldható. Hiszen ezeket a kartonokat egyszer már feltették számítógépre, állítólag számítógépes médián megvannak ezek az információk. De ha nincsenek meg, a meglévõ kartonokat feltehetik és a másodperc töredéke alatt megállapítható valakirõl, hogy nem szerepel ezekben a nyilvántartásokban. Akkor megnyugszik õ is, környezete is, esetleges ivadékai is. Ez ennyit jelent. Akinél pedig valóban van, az kap egy olyat, hogy "ön szerepel", és utána az eljárást le lehet folytatni, védekezni tud, megbeszélheti. Tehát úgy gondolom, ez egy elemi jog, és ezt célszerû megadnunk. Ha nem, úgy gondolom, hogy akkor a törvénykezés megint szembemegy az Alkotmánybírósággal, és a következõ menetben az Alkotmánybíróság erre is fel fogja hívni a figyelmet.
De a másik szempont, amiért fontos lenne, hogy bárki személyesen kérhesse az átvilágítását, az, hogy akkor nem kellene bõvíteni az átvilágítandók körét. Maradna az az egységes rendezõ elv, amit most a törvény-elõkészítõk ide tettek. Esetleg ezt egy kicsit lehet módosítani, de valójában ezen túlmenõen bármilyen testület, bármilyen szervezet, bármilyen közösség felszólíthatja a tagjait, hogy kérjenek ilyen, egyfajta sajátos erkölcsi bizonyítványt. Ezáltal megoldhatók ezek az igények, anélkül, hogy bármilyen alkotmányos sérelem történne. Így például megoldható az egyházak vezetõinek a kérdése is, vagy a pártok vezetõinek kérdése. Az elmúlt törvény vitája során ez is felmerült, hogy a pártok vezetõ testületeit ki világítja át. Nincs is erre lehetõség. Ha viszont maga kérheti bárki, akkor egy pártnak a politikai bizottsága, ügyvivõi testülete, elnöksége kérheti ezt. Így ez is megoldódik, és nem esik sérelem a személyes önrendelkezési jogon. Mert én magam kérem, hogy engem világítsanak át. Nem kényszerítenek erre, nem a törvény kényszerít erre, hanem saját magam kérem, és ezzel megoldható.
Ezek voltak a legfontosabb gondolatok, amelyeket szerettem volna elmondani a törvénnyel kapcsolatban. Szeretném hangsúlyozni még egyszer, hogy a módosító javaslat egy kitûnõ új momentummal rendelkezik. Ez a történeti hivatal intézménye. Úgy gondolom, hogy az erre vonatkozó jogszabályokat célszerû finomítanunk. Az, hogy a III-as ügyosztály egészére kiterjesztõdjön a vizsgálat, és az iratoknak a történeti hivatalba való áttétele megtörténjen, úgy gondolom, ez is sarkalatos kérdés. A harmadik pedig az, hogy bárki maga kérhesse az átvilágítását, és erre legyen meg a lehetõsége. Ezeknek a biztosítása esetében úgy gondolom, hogy minden szempontból elfogadhatóvá válna a törvény, és akkor belátható idõn belül túljuthatnánk ezen a nehéz örökségen, amit most már hetedik éve hurcolunk. Köszönöm. (Taps az SZDSZ padsoraiból.)