DR. KRISTÓF ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! Amikor kijöttem ide, a szónoki emelvényhez, azt hittem, hogy két, a Házban lassan már kialakult hagyományunkat folytatjuk a mai vitában - vagy vitanapon -, és egy, már majdnem rögzített hagyományunkkal, bevett szokásunkkal szakítunk.
Az egyik ilyen hagyomány az, hogy a szövetkezeti törvény módosításáról - és általában az agráriumot érintõ törvények módosításáról -, hogy úgy mondjam, szûk családi körben szoktunk beszélgetni és vitatkozni. Ami persze nem baj, mert azt hiszem, az érdemi vitára így van a legjobb lehetõség.
A másik ilyen - és sajnos haladónak nem mondható - hagyományunk, hogy nagyon sokat beszélhetünk mi az elõterjesztett javaslatról, a vita során akárhány hozzászólás hangzik el, a kormánypárti és az ellenzéki álláspontok valahogyan nem nagyon szoktak közeledni egymáshoz. Sajnos ennek is tanúi voltunk az eddigiek során.
Azt hittem, a mai nap lesz az, amikor szakítunk azzal a hagyományunkkal, hogy egyes hozzászólásokat követõen hosszú kétperces vitasorozat alakul ki; amíg föl nem jöttem, ebben bíztam - úgy néz ki, mi azért tartjuk magunkat a jól bevált szokásainkhoz, nem nagyon változunk, és ezek szerint ezután sem fogunk majd változni.
Tisztelt Ház! Az általános vita második menetében ötödikként hozzászólni nem könnyû feladat. Nem könnyû azért, mert a módosítás tartalmára és terjedelmére tekintettel óhatatlan az, hogy elõttem szóló képviselõtársaim már csaknem a teljesség igényével kimerítsék azt a kérdéskört, amely mára nekünk be van ütemezve. Erre tekintettel akár el is állhattam volna a felszólalási szándékomtól; maradt azonban két terület, amely bár érintõlegesen szóba került, de teljes részletességgel, ahogyan én gondolom, nem került megtárgyalásra. Ezért, ha megengedik, ezeket a témaköröket röviden szeretném ismertetni, ígérve azt, hogy nem túl sokáig veszem igénybe a figyelmüket.
Nagy örömömre szolgált az, hogy mind kormánypárti - ami természetes -, mind ellenzéki oldalról egyértelmû támogatást nyert a javaslat 5. §-a, amely a '92. évi I. szövetkezeti törvénynek a 65. §-át kívánja módosítani. Nem olvasom föl, hiszen önök ezt kellõ gondossággal és részletességgel tanulmányozták. Magam is megfelelõnek, illetve szükségesnek tartom ennek a törvényhelynek a módosítását, van azonban két problémám ezzel a törvényhellyel, illetve ezzel a javaslattal. Az egyik, hogy ezt a javaslatot - a dolgok természeténél fogva - a kormány terjesztette elõ, tehát úgy kell ezt tekinteni - és nyilván úgy is van -, hogy ez a kormány álláspontja a szövetkezeti törvény 65. §-át illetõen. A gondom nekem az, hogy van egy másik javaslat, amely a T/1454. számot viseli, és amelynek az általános vitáját már lefolytattuk a tisztelt Házban, és ez a javaslat is a szövetkezeti törvény 65. §-át próbálja módosítani az elõterjesztõ szándéka szerint.
A két javaslat megítélésem szerint nem teljesen azonos; még azt is megkockáztatom, hogy egymást, illetve az egyszerre történõ elfogadást kizárják. Úgy érzem tehát, rövidesen elérkezik az igazság pillanata, amikor is színt kell vallani: állást kell foglalni abban a kérdésben, hogy a két változat közül melyik az igazi, melyiket támogatja a kormány.
A másik észrevételem ezzel kapcsolatban - tehát a törvény 65. §-ára vonatkozó módosító javaslattal kapcsolatban -, hogy a szabályozást nem tartom kellõ mélységûnek és elégségesnek. Ez a javaslat ugyanis azt mondja, hogy a szövetkezet és a tagja között létrejött munkamegállapodás alapján letöltött, ledolgozott idõtartamot kell az egyes kedvezmények, illetve juttatások szempontjából figyelembe venni.
A munkamegállapodás rendszere nem túl régi a magyar szövetkezeti jogban; a '67-es szövetkezeti törvény emlékezetem szerint nem tartalmazza. Ennek a kötelezõ megkötését a '79-es vagy a '82-es szövetkezeti törvénymódosítás írta elõ. Tehát a derékhad, az ötven-hatvan év körüli szövetkezeti tagok zöme elég sok idõt ledolgozott a szövetkezetekben, amikor is nekik munkamegállapodásuk nem volt - írásban semmiképpen sem. Ekkor a gyakorlat az volt, hogy reggeli munkakezdéskor kiosztották a munkát; aki kapott feladatot, az elvégezte; aki nem kapott, az más teendõit végezte. Lényegesen egyszerûbb adminisztrációval folyt a közös munka szervezése, tehát írásbeli munkamegállapodás nem volt.
Erre tekintettel úgy érzem, hogy az elõterjesztõ szándékával kell hogy találkozzon az a módosító indítványom, amelyet benyújtottam ehhez a törvényhelyhez. Nevezetesen azt szeretném beemelni a törvény 65. §-ába, hogy az írásbeli munkamegállapodások hiányában ugyanígy kelljen figyelembe venni a kedvezmények, juttatások tekintetében azokat az éveket, amikor meghatározott munkaidõt vagy munkamennyiséget a szövetkezet tagja a szövetkezetben teljesített.
A másik témakör, tisztelt Ház, amelyrõl röviden szólni kívánnék, az a szövetkezeti törvény jövõbeni módosításának kérdése; illetve az a kérdés, hogy mi lenne a célszerûbb eljárás: sok apróbb módosítással oldani a kétségtelenül meglévõ feszültségeket, vagy pedig nem fordítani idõt és energiát az aprólékos módosításokra, hanem egy átfogó, minden problémát megoldó törvénymódosítással, egy új szövetkezeti jogi kodifikációval oldjuk meg a helyzetet. Magamat pragmatikus embernek tekintem, ezért úgy érzem, hogy ha egy-egy módosítással, ha nem is minden problémát, de a fennálló feszültségeket - ahogy errõl már szó esett - kismértékben vagy a fennálló feszültségek egy részét sikerül megoldani, akkor mindenképpen hozzá kell látni a törvény módosításához.
(19.50)
Annál is inkább, mert az én megítélésem szerint egy adott jogterület átfogó módosítására akkor van szükség és lehetõség, amikor a társadalmi-gazdasági viszonyok - amelyek az adott területet alapvetõen befolyásolják, mûködését meghatározzák - stabilizálódtak, mint ahogy Pásztohy András képviselõtársam említette, viszonylag stabil állapot alakult ki. Kétségtelen, hogy ez a szövetkezetekre jelen pillanatban nem érvényes, így azt hiszem, hogy egy átfogó szövetkezeti jogi kodifikációnak még nem érkezett el az ideje akkor sem, ha tudom azt, hogy az Igazságügyi Minisztériumban ennek az elõkészületei megkezdõdtek.
Én azt hiszem, hogy a szövetkezeti mozgalom szellemi kapacitása, a rendelkezésre álló humán erõforrások alkalmasak arra, hogy nagyon rövid idõn belül, hetek alatt egy olyan szövetkezeti törvényt letegyenek az asztalra, amelynek az elolvasását követõen bármelyik hozzáértõ szakember csettint egyet a nyelvével és azt mondja: ez igen, ez minden kívánalomnak megfelel. De az a félszem és az a véleményem, hogy bármi ilyen tervezet készülne is, a mai magyar valóságba helyezve, a mostani állapotot feltételezve egyszerûen nem lenne mûködõképes. Ezért én azt a véleményt képviselem, hogyha a fennálló problémák egyik részét orvosolni lehet, akkor azt haladéktalanul meg kell tenni.
Hallgatva a felszólalásokat, tisztelt képviselõtársaim, nem kívántam az akkor még feltételezett új gyakorlatot megszakítani, és nem nyomtam a gombot kétperces reagálásra. Lett volna néhány kérdés, amire szerettem volna reagálni, de meglehetõs önmegtartóztatással egyetlenegy dologra szeretnék kitérni akkor is, ha Bernáth Varga Balázs barátom, aki inspirál erre a reagálásra, már nem tartózkodik itt.
Úgy tûnik, nekem az a sorsom, hogy idõnként Bernáth Varga Balázs tisztelt képviselõtársam kételyeit vagy aggályait kell eloszlassam. A legutóbbi alkalommal abban a vívódásában próbáltam neki segíteni, hogy a kárpótlási vagy a szövetkezeti törvény okozott-e nagyobb vagyoni hátrányt a szövetkezeteknek, ma pedig azt a kétségét, kételyét tolmácsolta: nem tudja, nincs tisztában a kormánynak a szövetkezetekre vonatkozó szándékaival.
Ilyen könnyû helyzetben, tisztelt képviselõtársaim, nem voltam még, és attól tartok, hogy nem is leszek egy darabig, mert a kormány szövetkezetekkel kapcsolatos szándéka egyértelmû és világos, a kormányprogram erre vonatkozóan eligazítást ad. Nagyon röviden úgy szól, hogy a kormány támogatja a szövetkezeteket, az önkéntes szövetkezést.
Összességében magát az elõterjesztett javaslatot a menet közben végrehajtandó korrekciókkal alkalmasnak találom, és támogatásra ajánlom képviselõtársaimnak. Köszönöm szépen. (Taps.)