KÕSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Nem egészen értem, hogy hol vagyok, persze tudom, hogy a Magyar Országgyûlésben, de nem egészen értem, hogy mirõl beszélünk.
A három törvény közül az, amelyik a legterjedelmesebb, a fegyveres szervek hivatásos állományának szolgálati viszonyáról szól. Mindeddig azonban - kezdve a honvédelmi miniszter úr expozéjától az elhangzó vezérszónoklatokon át egészen a jelenlegi vitáig - végig úgy tûnt, mintha a hivatásos katonák szolgálati viszonyáról volna szó. Holott annak a sokaságnak, amelynek az életviszonyait, szolgálati viszonyát ez a törvény rendezni kívánja, csak a fele vagy a fele sem honvéd, katona, jelentõs részük, a másik legjelentõsebb csoportjuk a Belügyminisztérium irányítási körébe tartozik, és további csoportjaik az igazságügy-miniszter, a pénzügyminiszter és a nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelõ tárca nélküli miniszter irányítási körébe tartoznak.
Jelen napirendi pont lezárása után a Ház ismét az ügynöktörvényrõl fog vitázni. Az ügynöktörvény módosítása általános vitájának megkezdésekor a Fidesz vezérszónoka gúnyosan szólt arról a professzionálisan szervezett és idõzített sajtókampányról, amely a törvényjavaslat vitáját megelõzte - már az ügynöktörvényét. Nem egészen értem, mi kivetni valót tartott a Fidesz vezérszónoka egy olyan sajtókampányban és az alapját képezõ konferenciában, amelynek meghirdetett célja, hogy szakmai érvekkel bíráljon keményen egy, a Fidesz által elfogadhatatlannak minõsített törvényjavaslatot - de most nem ezen a rejtvényen kívánnék töprengeni.
Inkább foglalkoztat az a másik rejtvény, hogy igen jó sajtója ellenére miért nem váltott ki országos visszhangot az a másik konferencia, amelyre a Nyilvánosság Klub konferenciája elõtt egy nappal került sor, és amelynek tárgya az elõttünk fekvõ, a hivatásos állomány szogálati viszonyáról szóló törvényjavaslat volt. Mi az oka annak, hogy bár a konferencián magas szinten képviseltette magát a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium, jelen volt a rendõrség és a büntetés-végrehajtási szervezet országos parancsnoka, néhány országgyûlési képviselõ és természetesen a sajtó is, a törvényjavaslattal kapcsolatban megfogalmazott súlyos aggályok nem vertek visszhangot a közvéleményben, nem vezettek koalíciós vitához, és tudomásom szerint nem keltettek érdeklõdést az ellenzék körében sem? Mi az oka annak, hogy az Országgyûlés önkormányzati és rendészeti bizottsága - amely a törvényjavaslatnak szakbizottsága, vagy az kellene legyen - érdemben alig foglakozott a törvényjavaslattal, a bizottság MSZP-s alelnöke pedig munkacsoportja nevében elutasította, hogy a bizottság meghallgasson néhány külföldi szakértõt, akik készséggel és ingyen ideutaztak volna, hogy elmondják a rendõrség, a büntetés-végrehajtás angliai, németországi jogállásával kapcsolatos ismereteiket.
Távol álljon tõlem, hogy lekicsinyeljem az ügynöktörvény jelentõségét, amellyel évek óta foglalkozom, és fõképp, hogy lekicsinyeljem alkotmányos alapjogunk, az információs önrendelkezési jog jelentõségét, de e törvényjavaslatban sincs kevesebbrõl szó. Ez a törvényjavaslat évekre, évtizedekre meghatározza vagy legalábbis jelentõsen befolyásolja a legerõteljesebb közhatalmi intézmények, a honvédség és a rendvédelmi szervek jogállását, tagjainak helyét a társadalomban, e szervezetek viszonyát a társadalom egészéhez és az alkotmányos jogállamhoz.
(19.10)
Az említett konferencián a külföldi szakértõkön kívül - akik természetesen csak a maguk hazai tapasztalatai alapján szólhattak az úgynevezett fegyveres szervek jogállásának elvi kérdéseirõl - keményen bírálta a törvényjavaslatot a Hivatásos Tûzoltók Szakszervezetének elnöke és a Független Rendõrszakszervezet idõközben leköszönt alapító elnöke, de a Rendõrtiszti Fõiskola tudományos, oktatási parancsnokhelyettese, Finszter Géza is.
Engedtessék meg, hogy a saját tevékenységemre hivatkozva. Amikor jó egy hónappal ezelõtt terjedelmes cikkem jelent meg a törvényjavaslatról a Népszabadságban, a Belügyminisztérium egyik nagytudású köztisztviselõje ezekkel a szavakkal dicsérte meg írásomat: "Jól megmondtad nekik!" "Kiknek?" - kérdeztem elképedve. "Kiknek?" Ha a leginkább érintetteknek nem tetszik ez a törvény, akkor kiknek jó és kik alkották meg.
E dörgedelmes felvezetés után illenék talán megmondanom, mi is a bajom a törvényjavaslattal. Két bajom van vele. Az egyik baj az, hogy a készülõ törvény egységes, alapjában véve katonai jogállásként határozza meg a hivatásos katonák és a rendvédelmi szervek tagjai jogállását. Ahogy a javaslat általános indoklása fogalmaz: "A hivatásos szolgálat - bármely fegyveres szervnél teljesítik is - tartalmát, ismérveit tekintve lényegében azonos." Azaz nemcsak a honvéd meg a határõr katona, hanem katona a rendõr, a börtönõr, a pénzügyõr, de még a tûzoltó is.
A másik baj az, hogy a törvényben meghatározott, illetve jelentõs részben inkább csak megígért kedvezmények éppen ehhez a katonai jogálláshoz kötõdnek. Azaz a törvény szinte garantálja - ahogy mondani szokták: bebetonozza -, hogy a rendõr nemcsak most katona, de az is marad. A kormány és a parlament ismereteim szerint lázasan dolgozik azon, hogy a gazdasági törvények vonatkozásában összhang teremtõdjön a hazai és az Európai Unió országaiban elfogadott jog között. Nos, az Európai Unió országai közül csak Görögországban meg a mindössze 800 fõs rendõrséget fenntartó Luxemburgban létezik egységesen katonai jogállású rendõrség. A brit, a dán, az ír és a német rendõrség teljes egészében polgári jogállású szervezet. A többi EU-országban pedig hagyományosan elkülönülnek a civil és a katonai jogállású rendvédelmi szervek. A volt szocialista országok közül immár civil jogállású Lengyelország és Szlovénia rendõrsége. Mindmáig egynemû katonai szervezet ellenben a román és a magyar rendõrség.
Az Európa Tanács parlamenti bizottságának 1979-ben kelt 690. számú határozata megköveteli a rendõrök jogállásának a köztisztviselõkéhez való közelítését és hangsúlyozza, hogy a rendõrnek a jogellenes utasítás végrehajtását meg kell tagadnia. Tudjuk, hogy a jelen törvénytervezet csak megerõsíti azt, ami a rendõrségi törvényben is benne van, hogy nálunk a jogellenes utasítást is végre kell hajtani, méghozzá szabadságvesztés terhe mellett.
Ugyancsak ebben az ajánlásban fogalmazódik meg az, hogy a rendõr még háború vagy ellenséges megszállás esetén sem fogható hadra, mert feladata, hogy civil köztisztviselõként - és ezt a státuszát megõrizve - védelmezze a polgári lakosságot. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az Európa Tanács miniszteri bizottsága a parlamenti bizottsági jogellenesség fogalmát túl tágnak találta. Ugyanakkor azonban leszögezte, hogy az engedelmességi elv szigorúbb a fegyveres erõknél, mint a rendõrségnél.
Ugyancsak a miniszteri bizottság egy másik ajánlása értelmében a büntetés- végrehajtási szervezet állományát szakképzett, fõhivatású köztisztviselõknek kell alkotniuk. Az - gondolom - az Európai Unió országaiban senkinek sem jut eszébe, hogy a pénzügyõröket vagy a tûzoltókat katonai jogállású állománynak tekintse. Németországban vagy Angliában civil jogállású köztisztviselõk dolgoznak még a polgári nemzetbiztonsági szolgálatoknál is. Ráadásul az ír terroristákkal eredményesen küzdõ brit "MI 5"-nál a munkatársak 47 százaléka nõ.
Az 1994-ben aláírt koalíciós megállapodás még teljesen külön szól a közjogi, illetve a honvédelemmel foglalkozó fejezetben a rendvédelmi szervek, illetve a honvédség hivatásos állományának jogállását szabályozó törvényekrõl. Vagyis akkoriban senkinek sem jutott eszébe, hogy a két különálló törvényt egybe kellene olvasztani.
A törvényjavaslat indoklása az egységes szabályozás mellett érvelve a szolgálati viszony tartalmi azonosságán túl a hagyományra is utal. Ez a hagyomány - vélné az ember - a pártállam hagyománya, az 1971-es törvényerejû rendelet hagyománya, amely szintén egységesen szabályozta a fegyveres erõk és a fegyveres testületek hivatásos állományának katonai, szolgálati viszonyát, habár a "fegyveres szerv" kifejezés - amely mindent lefedõ gyûjtõfogalomként szerepel ebben a törvényben - a jelenlegi törvényjavaslat leleménye.
Csakhogy a hagyomány régebbi. A rendõrség, amely az 1881-es elsõ rendõrségi törvénytõl kezdve polgári jogállású volt, 1944. június 21-én, tehát a német megszállás alatt, a háborús bûnös Jaross Andor belügyminiszter idején kapott a csendõrségével azonos katonai jogállást. Aki tehát a hagyományra hivatkozik, annak itt kell a hagyomány gyökerét keresnie.
A lényeg természetesen nem az, hogy megfelel-e a törvényünk az európai szabályozásnak és híven követi-e a koalíciós megállapodás betûit. A kérdés az, hogy hatékony-e, célszerû-e az egységes szabályozás, közelebb visz-e a sikeres és polgárbarát rendvédelem vágyképéhez.
A katonai és rendõri fellépés lényegi különbözõségét a fentebb említett konferencián Finszter Géza szemléletesen fogalmazta meg. A katona alapvetõ feladata - mondta -, hogy az országra törõ támadót minden erõvel, önkorlátozás nélkül le kell küzdenie. Természetesen a háborúnak is van joga, vannak nemzetközi szerzõdések a polgári lakosság vagy a hadifoglyok védelmére. De a harcoló ellenséget meg kell semmisíteni. Minden áron. A rendõri munkában is vannak ilyen helyzetek. Ilyen például, ha egy terrorista csoportot vagy egy fegyveres banditát kell harcképtelenné tenni. Ennek értelmében vannak a rendõrségnek egységei, vannak feladatkörei, amelyek ellátása érdekében indokolt lehet a katonai fegyelem fenntartása.
A rendõrségi munka nagyobb részét ellenben nem ilyen feladatok teszik ki, ezeket törvények, jogszabályok szabályozzák és korlátozzák. A rendõrségi törvény, illetve a szolgálati szabályzat értelmében még a menekülõ bûnözõvel szemben is csak meghatározott esetekben jogos a fegyverhasználat. A nyomozást vagy a hatósági eljárásokat a büntetõeljárásról, illetve az államigazgatási eljárásról szóló törvény szabályozza részletesen. Ebben a munkában - ha az ügyintézõ a jobszabályoknak megfelelõ módon végzi a dolgát - egyszerûen nincs helye parancsoknak.
A törvénytervezet indokai között a szövegében arról szól, hogy az egységes szabályozás azért is szükséges, mert ez megteremti az átjárhatóságot a különbözõ fegyveres szervek között. Csak az a kérdés, igazán célszerû-e, hogy a fegyveres szervek között az átjárhatóság nagyfokú legyen, és ugyanakkor a rendvédelmi szervekbe a beáramlás a civil szférából nehézzé váljon. Lehet az, hogy egy gyakorlott csapattiszt egy rendvédelmi szervnél - mondjuk a rendõri ezrednél - kiválóan beválik, de nagy kérdés az, hogy mondjuk a gazdasági rendõrségnél nem volna-e jobb, hogyha oda nyomozóként egy tapasztalt adószakértõ kerülhetne be, nem volna-e jobb, ha a büntetés-végrehajtás szervezetébe nem a honvédségtõl kerülne át valaki, hanem mondjuk egy pedagógus kerülne oda vagy egy pszichológus. Márpedig ennek gátat szab számos körülmény, gátat szabnak többek közt azok a kedvezmények, amelyek a katonai jogálláshoz kötõdnek - ezekre majd mindjárt visszatérek.
(19.20)
A törvényalkotó a szolgálati viszonynak az alapvetõ azonosságából indul ki. Csakhogy ez az alapvetõ azonosság a valóságban nem áll fenn. Elég olyan - mondjuk - külsõdleges dolgokra utalni, mint arra például, hogyha azt mondjuk, hogy ez olyan embereknek a jogviszonyait szabályozza, akik általában fegyvert hordanak - a tûzoltó például nem hord fegyvert. A büntetés-végrehajtás hivatásos állománya hord ugyan fegyvert, de éppen a szolgálati helyén nem hordhat fegyvert. Ugyanakkor a polgári biztonsági õrség tagjai fegyvert hordanak, és mégsem tartoznak e törvény hatálya alá. Tehát nem áll az, hogy ez a törvény olyan emberekrõl szól, akiknek a fennálló életviszonyai alapjában véve amúgy is azonosak.
Ezeknél a - talán külsõdleges - különbségeknél jelentõsebbek azok a különbségek, amelyeket az elmúlt évek során, '90 óta a törvényhozás hozott létre. Ugyanis távolról sem igaz az, hogy a szolgálati viszonyt még jelenleg is kizárólag a tényleg teljes mértékben elavult 1971-es 10. számú törvényerejû rendelet szabályozná. Hiszen azóta a parlament, részben kétharmados alapon számos törvényt fogadott el, amelyek nagyon sok tekintetben kitértek olyasmikre, amelyek a szolgálati viszonyt szabályozzák. Ezeket a törvény részben hatályon kívül kívánja helyezni, ami önmagában is veszélyes dolog, részben azonban úgy tesz, mintha ezek nem léteznének.
Érdemes azzal kezdeni, hogy például a rendvédelmi szervek munkájában a központi kategória az utasítás. A katona tevékenységében a honvédelmi törvény értelmében a parancs a központi kategória, amelynek a mibenlétét a honvédelmi törvény igen alaposan kibontva mutatja be. Az "utasítás" szó inkább valóban a köztisztviselõk jogállásához közelíti a rendvédelmi szervek tagjainak a jogállását, hiszen a köztisztviselõk esetében is az utasítás az a kategória, amelyik a szervezetet mûködteti.
A honvédelmi törvény értelmében - és ezt a jelen törvény is megerõsíti - a katona ellentmondás nélkül teljesíti a parancsot, kivéve akkor - és ebben hasonló a törvény megfogalmazása a többi törvényhez -, ha a törvény végrehajtásával bûncselekményt valósítana meg. Bár a hatályos rendõrségi törvényben is benne van - szerintem hibás módon ugyan -, hogy a rendõr köteles a jogellenes utasítást is végrehajtani, ugyanakkor azonban az is benne van a rendõrségi törvényben, hogy a rendõr az elöljárójának a jogellenes tevékenységét jelentheti - sõt jelentenie is kell a felettesének.
A nemzetbiztonsági törvény egy olyan kitételt tartalmaz, amely szerint a nemzetbiztonsági szolgálatok tisztje jelentheti magának a miniszternek, hogyha a szervezet jogellenes, jogsértõ mûködését tapasztalja. A honvédelmi törvényben ezek természetszerûen nincsenek benne, feltehetõleg nem is illenek oda, de ha most egy egységes szolgálati törvény lesz, akkor vajon melyik az igazi. Azt lehet erre mondani, hogy a speciális törvény mindig felette áll az általános törvénynek. Az indokolás része éppen latinul idézi is: lex generalis derogat lege speciali. De akkor vajon minek az egységes szabályozás, hogyha nemcsak ennek a törvénynek a II. fejezetében - amelyben az egyes szolgálatokhoz kapcsolódó külön jogszabályok vannak -, hanem számos törvényben benne maradnak, és benne is kell hogy maradjanak olyan, a szolgálat ellátására vonatkozó szabályok, amelyek ellentmondanak e törvény általános elveinek.
Ugyanígy korlátozódnak - és az egyes rendvédelmi szervekre vonatkozó szabályokon túl korlátozódnak - általánosságban a hivatásos állomány személyiségi és szabadságjogai. A törvény arról szól, hogy a szolgálati ügyekben mindazok, akikre a törvény vonatkozik, bírálatot nem gyakorolhatnak, véleményt nem mondhatnak. Ez például ellentmond a rendõrségi szolgálati szabályzatnak, amely kimondja, hogy a rendõrségi lapokban a rendõr engedély nélkül publikálhat. Ez vajon azt jelenti, hogy e törvény hatálybalépése után a rendõr a rendõrségi lapokban csak olyasmit publikálhat, amiben a rendõrséggel, a rendõrség vezetõivel vagy a rendõrség tevékenységének bármely részével való egyetértését fejezi ki? Ha ez így van, akkor ez a rendõrségi sajtót teszi teljes egészében tönkre.
A törvény jelentõs mértékben kiterjeszti a rendõrség vonatkozásában és az egyéb rendvédelmi szervek vonatkozásában is a személyiségi jogi korlátozásokat. A rendõrségi törvényben például az áll, hogy a rendõr jó hírrel kell hogy rendelkezzen. Ebben a törvény már a kifogástalan életvitelt is elõírja, méghozzá nemcsak a rendõr vonatkozásában, hanem a rendõr családja vonatkozásában is. Olyan nemzetbiztonsági ellenõrzést tesz kötelezõvé annak az államrendnek a jelentõs részével szemben, amelyre ez a törvény vonatkozik, amilyen egyébként a nemzetbiztonsági törvény értelmében csak az állami élet legmagasabb és legkényesebb titkokat õrzõ köztisztviselõivel kapcsolatban áll fenn.
Azt gondolom, hogy mindezek, amelyekrõl itt éppen csak említést tettem, jelentõs alkotmányossági problémák, túlmennek azon, illetve megkérdõjelezik azt, hogy indokolt-e, alkotmányos-e a fegyveres szervek hivatásos állományának személyiségi jogait, alapvetõ állampolgári jogait ilyen mértékben korlátozni. Elegendõ-e az, hogy a törvény azt mondja, hogy "amennyiben ez a szervek törvényes feladataival összhangban áll". Alapjogokat az Alkotmánybíróság számos ítélete értelmében csak akkor lehet korlátozni, ha ez más alapjogok védelmében vagy pedig alkotmányos érdekek megvalósítása érdekében történik. Az, hogy törvényes feladatok végrehajtása érdekében történik, megítélésem szerint az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata értelmében nem elegendõ megalapozása a jogkorlátozásnak.
Végül arról szeretnék beszélni - és ez talán a legkényesebb része a kérdésnek, és nyilván ez teszi vonzóvá és elfogadhatóvá a törvényt az érintettek számára -, hogy a törvény számos kedvezményt rögzít, illetve köt a hivatásos jogviszonyhoz. A miniszter úr az expozéjában azt mondta, hogy a rendfokozati pótlék révén a hivatásos állomány tagjai átlagosan 30 százalékkal kapnak magasabb fizetést, mint a hasonló képzettségû, hasonló életkorú, hasonló munkakört betöltõ köztisztviselõk. Ennek következtében jön létre az a furcsa helyzet, hogy a Belügyminisztérium rendészeti osztályán egy osztályvezetõ, nem néztem utána, hogy pontosan mennyit, de tudomásom szerint többet keres, mint a rendészeti helyettes államtitkár, mert õ kapja az alezredesi vagy ezredesi rendfokozati pótlékát.
Még kényesebb dolog az, hogy a szolgálati törvény megõriz az érintettek számára egy csomó olyan juttatást és kedvezményt, amelyet jelenleg a Bokros- csomagnak nevezett stabilizációs törvények, az államháztartási reform sorra elvesznek az emberektõl. Most, amikor 15 napon át a munkaadónak kell a táppénzt fizetni - tehát minden átlag munkavállalónak szembe kell néznie azzal a kínos dologgal, hogyha nagyon sokszor beteg, akkor elvesztheti az állását -, a hivatásos állomány tagjai betegségük elsõ napjától kezdve 100 százalékos táppénzt kapnak. Most, amikor a családi támogatások kényszerû módon leépülnek, a hivatásos állomány nõtagjai a szülési szabadságon túl, illetve a gyermeküket egyedül nevelõ férfiak a gyerek egyéves koráig teljes fizetéssel egészségügyi szabadságra mehetnek, és ez csökkenõ mértékben a gyerek 14 éves koráig tart - még 14 éves gyerek betegsége esetén is megilleti a hivatásos állomány tagját 14 nap fizetett szabadság.
(19.30)
Ötven éves korban mehet a hivatásos állomány tagja nyugdíjba. Emellett lehet nyomós érveket felhozni, de hát akkor, amikor a rendõrség arról panaszkodik, hogy az elmúlt egy évben, másfél évben nagyszámú rendõr hagyta el a rendõrséget, s ebbõl mintegy 1300-1500 úgy, hogy betöltötte az 50. évét, és miután a '94 õszén hatályba lépett rendõrségi törvény ezt lehetõvé tette, elment nyugdíjba. Méghozzá olyan módon, hogy a törvény azt biztosítja, hogy szemben más munkavállalóval, akinek öt év átlagfizetés alapján, a hivatásos állomány tagjának az utolsó 12 hónapi fizetése alapján számítják ki a nyugdíját, vagyis igazán könnyû - és a múltból is ismerjük ezt a gyakorlatot - valakinek felnyomni a fizetését az utolsó évben, aztán majd fizeti a tb a megemelkedett költségeket.
Azt gondolom, akinek valami köze van a hivatásos állományhoz, az nem tartja olyan abszurdnak, de gondolom, egy civil kissé abszurdnak tartja azt, hogy a hivatásos állomány tagjának a szabadságvesztés alatt is jár a fizetés, amennyiben nem vált méltatlanná a szolgálatra és a büntetését katonai fogdában tölti el. Nem hiszem, hogy sok ilyen kategória van, ahol valaki fizetett rab lehet. Vagy pedig még érdemes hozzátenni, hogy míg egy köztisztviselõ felsõfokú nyelvtudása 5000 forintot ér, egy hivatásos állományúé 10 000 forintot.
De mindezt nem azért mondom, mert sajnálom bárkitõl is ezeket a juttatásokat. Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy megérdemlik, habár a törvény preambulumában szereplõ kitétel, miszerint a hivatásos állomány tagja más közszolgálatoknál nagyobb áldozatvállalással járó feladatot teljesít, és ezért nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést érdemel, gondolom talán bánthatja mondjuk az egészségügyben dolgozókat, vagy a falusi tanítókat, vagy a mentõorvosokat, vagy nagyon sok foglalkozási kategóriába tartozókat, akik szintén elég sok áldozatvállalással végzik a munkájukat.
Mindettõl el lehetne tekinteni, és azt lehetne mondani, hogy ez szükséges a hivatásos állomány fenntartásához, csak az a baj vele, hogy amikor a rendvédelmi szervekre is ugyanez vonatkozik és a rendvédelmi szervek katonai jogállásához vannak kötve ezek a kedvezmények, akkor az, ami egyébként a kormány programjában benne van, ezeknek a rendvédelmi szerveknek a civilesítése, teljesen reménytelenné válik.
Elnézést a hosszú beszédért, a vége felé közeledem. (Derültség.)
Azért talán érdemes emlékeztetni a jelenlevõket, hogy a rendszerváltáskor nyomban megkezdõdtek a civilesítési kísérletek. Horváth Balázs civilt nevezett ki országos rendõrfõkapitánnyá, és a minisztérium állományában, a rendészeti osztályon dolgozó rendõröket köztisztviselõvé minõsítette át. Akkor a Független Rendõrszakszervezet tiltakozott ez ellen. Bár elvben egyetértett és ma is egyetért a civilesítéssel, csak a dolgozók érdekeinek védelmében tiltakozott. Aztán Boross Péter belügyminisztersége alatt mindez vissza is fordult, tehát újból rendõr lett az országos rendõrfõkapitány, és a Belügyminisztériumban dolgozó rendõrök is visszakapták a hivatásos állományhoz való tartozásukat és tiszti rendfokozatukat, illetve természetesen rendfokozati illetményüket.
1994-ben már az új kormány megint megpróbálkozott egy civilesítési kísérlettel. Akkor együtt tiltakozott a Független Rendõrszakszervezet és az ORFK, többek között azzal érvelve, hogy a rendvédelmi szervek hagyományaival ellentétes, hogy esetleg civil elöljárója legyen hivatásos állománynak.
E törvénynek a koncepciója - amit a kormány elfogadott - tartalmazza azt a kitételt, hogy a civilesítést végre kell hajtani, legalábbis a rendõrség igazgatási szektoraiban, méghozzá kihalásos alapon. Tehát ott, ahol valaki nyugdíjba megy, a helyére már civil köztisztviselõt kell kinevezni. Zárójelben jegyzem meg, hogy '90 óta áll fenn az a lehetõség, hogy hivatásos állományút a rendõrségnél köztisztviselõi állományúvá minõsítsenek át, illetve a helyére köztisztviselõt nevezzenek ki, ennek ellenére egyetlen köztisztviselõ nem dolgozik a rendõrségnél. Polgári alkalmazottak vannak, csakhogy míg a tavaly nyári adatok szerint egy rendõrtisztnek a fizetése átlagosan 55 ezer forint, egy tiszthelyettesé 33 ezer forint, egy polgári alkalmazotté 23 ezer forint, addig nagyon nehéz elképzelni, hogyan is fog végbemenni ez a civilesítés.
Sehogy sem tud végbemenni, mert a jelenlegi feltételek között, ha mondjuk az igazgatásrendészeti fõosztály egyik osztályvezetõje nyugdíjba megy és a helyére kineveznek egy civil köztisztviselõt, annak a fizetése kevesebb lesz, mint a beosztottaié, és ki fogják röhögni, hogyan lehet a fõnöküknek kisebb a fizetése, mint az övék.
Ez így nem fog menni. Ezért gondolom azt, hogy éppen ezek a tulajdonképpen nagyon tiszteletre méltó és vonzó kedvezmények járulnak hozzá ahhoz, hogy az európai normákkal, a célszerûséggel az elmondottak értelmében ellentétes jelenlegi jogállása a rendvédelmi szerveknek fenn kell maradjon még hosszú ideig, ha ezt a törvényt így fogadjuk el. Egy késõi stádiumában vagyunk a vitának ahhoz, hogy ez alapvetõen megváltozzék.
Azt gondolom, hogy ez, ha a politikai akarat megvolna hozzá, ma sem kizárt. Ugyanis technikailag nem olyan nehéz megcsinálni, nem is kell a kormánynak visszavonnia a törvényt, egyszerûen be lehet adni olyan módosító indítványokat, amelyek megváltoztatják a címet, megváltoztatják a preambulumot, kihagyják belõle a rendvédelmi szervekre való utalást, maradnak a fegyveres erõk - az is vitatható, helyes-e, hogy a határõrség egy minõsítésû a honvédséggel, de mondjuk, fogadjuk el ezt kompromisszumként -, és akkor létrejön egy olyan szolgálati törvény, amely bizonyára javításokra, kiigazításokra szorul, de a honvédségre, a tényleges katonákra vonatkozik elsõdlegesen.
Ugyanakkor meg kell kezdeni és meg kell alkotni a rendvédelmi szervekre vonatkozó olyan törvényt, amely nemcsak a jelenlegi státuszukat rendezi, mert az valóban rendezésre szorul, hanem ugyanakkor tartalmazza azokat a fõbb lépéseket, amelyek az állomány jelentõs részének, túlnyomó többségének a civilesítéséhez vezetnek, és lehetõséget teremtenek arra, hogy egymás mellett éljen mondjuk a rendõrség kötelékében köztisztviselõ és hivatásos állományú rendõrtiszt.
Ha ez nem következik be - mint ahogy igazából és nagyon nem reménykedem abban, hogy bekövetkezik -, akkor van még egy esély, nevezetesen az, hogy a köztársasági elnök úr él azzal a jogával, amellyel eddig nem élt, de ebben az esetben különösen jogos lenne, hogy éljen vele: nevezetesen úgy is, mint a demokratikus jogrend õre, és úgy is, mint a hadsereg fõparancsnoka, megfontolásra visszaadná ezt a törvényt a Háznak. Ha pedig ez sem következik be, akkor ott van még az Alkotmánybíróság.
Hadd kanyarodjam vissza utolsóként egy szórakoztató mondatban a többször említett konferenciára. Ott jelen volt egy alkotmánybíró is, aki azt mondta, hogy valaha a Csemegi-kódexben a nemi erõszak fogalma úgy volt meghatározva, hogy az akkor következik be, ha az áldozat védekezik. És volt egy ilyen régi jogászanekdota, hogy azt mondja a leány, hogy "csináld csak Jóska, csináld, de van még független magyar bíróság!" És azt mondta ez az alkotmánybíró, aki ott megjelent és akinek a nevét nem akarom most itt megmondani, hogy "csináljátok, csak csináljátok, de van még független Alkotmánybíróság!" Köszönöm szépen. (Taps.)