DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Képviselõtársaim! Gondolom, megegyezhetünk abban, hogy az általános vita és a majd bekövetkezõ részletes vita központi kérdése is a hiány.
Kettõs értelemben is a hiányról vitatkozunk. Egyrészt a valóságos hiányról, ami nem a benyújtott költségvetésben, hanem a valóságban jelent meg, és arról a hiányról, ami a Pénzügyminisztérium, illetve a kormány, a másik oldalról pedig az önkormányzatok közötti megegyezés hiányát jelenti. Én úgy gondolom, ez a kettõs hiány volt az oka annak, hogy az állami költségvetés tervezetének benyújtásakor nem kerülhetett sor az alapok költségvetésének a benyújtására. Ennek volt a következménye, hogy az államháztartás egészének egyenletében zárójelben maradt a tb-költségvetés, és a matematikában kicsit szokatlan eljárás, hogy megoldjuk az egyenletet és utána oldjuk fel a zárójelet, esetleg akkor nevezzük meg a zárójelben levõ ismeretlen számot.
Én egyetértek mindenkivel, aki hangsúlyozta, hogy ez egy nagyon rossz eljárás. Azért is rossz, mert azok, akiknek meg kellett volna egyezni, ebben a hosszú várakozásban egyre inkább ingerülten nézték egymást, és egyre több olyan vélemény merült fel egymással kapcsolatban, aminek mindig kevesebb köze volt a tényleges problémához: a költségvetéshez. Ez a légkör gyakran nagyon megülte a sajtót és a tömegkommunikációt, a vita sokszor nem a valóságos költségvetési problémákról szólt.
Meggyõzõdésem, hogy egy demokrácia alapvetõ kérdése, a demokrácia stabilitásának, intézményrendszerének, intézményrendszere elfogadottságának alapvetõ kérdése, hogy a választók, az állampolgárok értsék, megértsék azokat a gazdasági-pénzügyi összefüggéseket, amelyek meghatározzák a kormány és a parlament döntéseit. Én úgy gondolom, ez a rossz vita nem segített igazán abban, hogy ezek az összefüggések nyilvánvalóvá váljanak.
Ha megpróbálunk valamennyi megértéssel, empátiával közeledni a költségvetés egészének problémájához, meg kell állapítanunk, hogy nem igazán az egyik vagy a másik fél hibájáról kell beszélni, hanem valójában a helyzetben rejlik ez az iszonyú feszültség, ami ezeket az elhúzódó vitákat és szinte megoldhatatlannak látszó problémákat eredményezi.
Az ellentét alapvetõen bele van kódolva azokba a résztvevõkbe, akiknek meg kellene egyezniük. Nyilvánvaló, hogy a parlament és a kormány az egész államháztartásért felel. Alapvetõ kérdés, hogy a költségvetési hiány ne haladjon meg egy olyan szintet, ami a stabilitást veszélyezteti. Az önkormányzatok kötelessége - ezért választottuk meg õket, és gondolom, az önkormányzatok választásánál ez volt a legfõbb érv -, hogy a Nyugdíjbiztosítási Alap és az Egészségbiztosítási Alap ne legyen a mindenkori költségvetési érdekeknek kiszolgáltatva. Ez két olyan erõs, egymással ütközõ érdek, aminek egy nehéz gazdasági helyzetben alig van jó megoldása. Gondolom, nincs a világon olyan pénzügyminiszter, aki egy ilyen helyzetben nagyon szeretné a társadalombiztosítási önkormányzatokat. És valószínûleg ezt el lehet mondani a társadalombiztosítási önkormányzatokra is a miniszterrel kapcsolatban.
A vitában, nemcsak itt a parlamentben, hanem a sajtóban és más fórumokon, határozottan megfogalmazódott, hogy nem csupán a '96-os költségvetésrõl van szó, hanem a legalapvetõbb kérdés az alapok, illetve a nyugdíjbiztosítás és az egészségbiztosítás reformja. Itt merültek fel azok a vélemények, fõleg az alapok kezelõivel szemben, hogy az önkormányzatok nem érdekeltek a reformban, nem hajtották végre eddig sem az egészségügyben elhatározott reformlépéseket, és általában az önkormányzatok mûködése áttekinthetetlen.
Nem akarok ezekbe belemerülni, de hadd jegyezzem meg: az a megelõlegezett vélemény az önkormányzatokkal kapcsolatban, hogy õk nem érdekeltek a reformban, hogy õk akadályozni akarják a reformot, addig nem dönthetõ el, amíg a reformkoncepciók valóságos vitája ezt nem bizonyítja be. Egyelõre még nem tartunk ott, hogy kijelenthessük: az önkormányzatok mindenáron ellent akarnak állni, akadályozni akarják a reformokat.
Ha meggondoljuk azt a felvetést vagy azt a véleményt, hogy az egészségbiztosítási önkormányzat nem hajtotta végre az egészségügy eddig elhatározott reformjait, ha visszagondolunk arra, hogy mikor mi történt:
'92-ben a háziorvosi ellátás reformjára került sor - ezzel különösebb gondunk jelenleg nincs. '93-ban kezdõdött egy új finanszírozási rend. Az valóban szándék volt, hogy a finanszírozás finomítására, módosítására '94-ben sor került, de nem az önkormányzatok felelnek azért, hogy végül az esetleges további reformlépésekre szánt összeg az egészségügyi dolgozók bérfejlesztésének, bérhelyzetének rendezésére lett elköltve. '95-ben további finanszírozási lépésekre került sor, és ezzel együtt úgy tûnt, hogy egy nagy lépés lesz tízezer kórházi ágy bezárása a szerkezetátalakítás irányában. A nagy gond, hogy ennek nem volt annyi hozadéka, mint amennyit elvártunk volna tõle.
(17.00)
Egyrészt bebizonyosodott, hogy a finanszírozás önmaga nagyon rövid idõn, néhány éven belül nem tudja az elvárt szerkezetváltást produkálni; másrészt - ahogy sok megfogalmazásban elhangzott - a tízezer kórházi ágy többé-kevésbé "papírágy", és ezért nincs igazán megtakarítás és hozadék. Felvetném azt, hogy valójában az önkormányzatok, a társadalombiztosítási önkormányzat tehetõ-e ezért felelõssé, hiszen emlékszünk - ha másra nem - Budapesten azokra a jelenetekre, amikor a polgármesteri hivatal elõtt jöttek össze a tüntetõk, amikor a sajtó, a tévé munkatársai naponta közvetítették annak a jól szervezett lobbynak a tiltakozását, amelyik valószínûleg végül is meghátrálásra kényszerítette a Fõvárosi Önkormányzatot és a fõváros egészségügyi vezetését. Én nem tudom eldönteni, hogy ezek a lépések hogyan következtek egymás után, mindenesetre tény, hogy a tervezett budai kórházbezárások nem következtek be.
Nem hiszem, hogy itt egyértelmûen az önkormányzatokat lehetne felelõssé tenni. Az átláthatatlan mûködéssel kapcsolatban valóban nagyon sok kérdésben nem látunk teljesen tisztán. Ezek részben olyan részletkérdések, mint az egész gyógyszerügy - a sajtó naponta hoz olyan esetekrõl példát, amikor visszaélés történik a gyógyszertámogatással - vagy a táppénz-ellenõrzés kérdése. De bármelyik részét nézzük ebben a pillanatban az egészségbiztosításnak, azt mondhatjuk, hogy ez a terület nem jól ellenõrzött, nem átlátható.
Szeretnék még néhány szót mondani a társadalombiztosítás mûködésérõl, és ezért erre a témára még visszatérek. Úgy gondolom, ez egy sommás kifejezés, amit nem lehet ilyen könnyen megoldani.
Szeretnék még az eddig vitatkozókkal magam is vitatkozni és kiemelni két olyan megközelítést, amirõl úgy érzem, egy kicsit mindig eltorzítja a vitát vagy pedig nem eredményez a vitában megfelelõ megegyezést.
Az egyik megközelítést nagyon leegyszerûsítve úgy nevezném, hogy korlátozott racionalitás. Ez alatt azt értem, hogy egy-egy döntésnél soha nem törekszünk optimális döntésre - nem is lehet -, hanem valamilyen szempontból egy még kielégítõ döntésre. A mi esetünkben azt lehet mondani, hogy egy ilyenfajta döntésnél, amikor a társadalombiztosítás esetében csak a bevételek és kiadások kérdésével foglalkozunk, magyarul az inputok és outputok kérdésével, tehát akkor, amikor azt mondjuk, hogy iszonyú nagy pénzeket ölünk ebbe a rendszerbe és nagyon kis teljesítmény jön ki belõle, én természetesen megkérdõjelezem ezt az állítást. Ha a leginkább kritizált egészségbiztosításra gondolok és arra, hogy tõlünk nyugatabbra esõ országokhoz képest negyede, nyolcada, tizede - dollárban számítva - az egy fõre jutó egészségügyre fordított költség, akkor megkérdezném, hogy miért mûködik mégis Magyarországon az egészségügy. És nem tized olyan jól, nem tizedannyi értékben vagy teljesítményben, nem is ötöd vagy negyed olyan teljesítményben mûködik, hanem a teljesítménye ennél azért közelebb áll azoknak az országoknak a teljesítményéhez, ahol tízszer annyit tudnak az egészségügyre fordítani. Úgy gondolom, hogy ebben az alapvetõ a bérhelyzet, mert valóban, az egészségügyben dolgozóknak, különösen az orvosoknak a keresete, jövedelme, bére csak tizede, esetleg nyolcada annak, mint azokban az országokban, ahol sokkal többet fordítanak az egészségügyre.
Ha mindezt végiggondoljuk, akkor azt kell mondani, hogy talán még elég hatékony is ez a rendszer. Az egészségügy mûködik, nem omlott össze, mert ma is elmegy a beteg a kórházba, ha kell, megoperálják, ma is meggyógyítják, s végigmegy minden olyan folyamaton, ami a gyógyítást szolgálja. Tehát olyan óriási teljesítményhiányt - minden jogos kritika ellenére - azért nem érzek, ami alapján azt lehetne mondani, hogy túl sok pénzt ölünk a rendszerbe és túl kis teljesítmény jön ki a végén.
Tehát valahol a racionalitás nagyon leszûkül, ha itt csak a pénzügyi folyamatokat gondoljuk végig. Nagyon leszûkül a racionalitás, ha eleve van egy koncepciónk, egy prekoncepciónk arra, hogy hogyan is kellene megváltoztatni ezt az egész rendszert, magyarul: esetleg újra államosítani kellene a társadalombiztosítást, ezen belül az egészségbiztosítást, mert akkor nyilván majd racionálisabban mûködik. Úgy gondolom, éppen az önkormányzatok visznek ebbe a rendszerbe egyfajta társadalmi racionalitást, abba az alkufolyamatba, abba a megegyezési folyamatba, ami szinte lehetetlen, amiben ma a megegyezés a legnehezebb probléma. Tehát nagyon leszûkül egyfajta racionalitásra, ha csak kifejezetten a pénzügyi folyamatok oldaláról közelítjük meg a dolgot.
Ugyanúgy a problémák megoldása is nagyon leszûkül egyfajta racionalitásra, ha mi arra gondolunk, hogy ezeket az egyeztetési problémákat úgy oldjuk meg, hogy amíg eddig az önkormányzat joga volt - és csak az õ joga volt! - a költségvetés benyújtása, ezentúl, ha az önkormányzat nem készíti el idõben a költségvetését, vagy nem tud egyetértésre jutni az önkormányzat a kormányzattal a költségvetés sarokszámaiban, akkor a kormány joga legyen az önkormányzatok helyett benyújtani a költségvetést.
Azt hiszem, ezt még lenne idõnk végiggondolni ahelyett, hogy a jelenlegi állapot jövõbeni megoldására most hirtelen egy ilyen megoldást javasolnánk. Hiszen nagyon sok megoldás nincs: vagy vállaljuk azt, hogy továbbra is nagyon nehéz egyeztetések után lesz csak költségvetés, vagy pedig azt mondjuk, hogy nem engedjük meg az önkormányzatoknak azt a szabadságot, hogy az utolsó pillanatig próbálják a maguk álláspontját védeni, mert ha nem alkusznak meg nagyon hamar, akkor nem az õ költségvetésük fog bekerülni.
Egy másfajta megközelítésrõl nagyon röviden szeretnék még beszélni, ami a mi vitáinkra igen gyakran jellemzõ. Erre a megközelítésre azt mondanám, hogy egyfajta archaikus, atavisztikus logikát jelentõ megközelítés. És hogy ez érthetõ legyen, egy nagyon rövid kis történetet szeretnék elmondani. Gustav Jung utazásai során jegyzi fel az új-guineai pápuákról, hogy az angol megszállást követõen a pápuák úgy gondolták, hogy az angolok nemcsak a közigazgatást tartják a hatalmukban, hanem a jó és a rossz szellemek is - eddig a varázsló dolga volt, hogy befolyásolja õket - az angol adminisztráció uralma alá kerültek. Ezt õk a szó szoros értelmében így gondolták. Történt, hogy egy bennszülött fegyenc megszökött a hatóságoktól, és a folyón átkelve egy krokodil megcsonkította õt. Erre teljes meggyõzõdéssel azt mondták, hogy ez egy angol rendõrségi krokodil volt... (Derültség.).., ugyanis ha a jó és rossz szellemek az angol adminisztráció uralma alatt állnak, akkor az õ hatáskörükbe tartozik, képesek befolyásolni a rossz szellemeket, hogy beleköltözzenek a krokodilba, és a szegény szökött fegyencet, aki a folyón át akar kelni, megtámadja a krokodil. Mi úgy gondolnánk, hogy ez a szökött fegyenc annyira figyelmetlen volt, a szökés miatt annyira nem gondolt másfajta veszélyre, hogy a figyelmetlensége miatt történt meg ez a baleset vele. Természetesen, miután az események úgy következtek egymás után, hogy elõbb volt a szökés és utána jött a krokodil, a pápuák nyilván egy másfajta összefüggésben gondolkoznak; ergo lényegében mindenrõl, ami rossz, az angolok tehetnek. (Derültség.)
Nos, ezt akarom én mondani most, hogy nálunk a vitában nagyon gyakran kialakul, hogy a valóságos és súlyos probléma helyett olyan érveket hallunk, ami a végsõkig leegyszerûsítve azt jelenti - tényleg végsõkig leegyszerûsítve, de gyakran így hangzik el -, hogy ez a nemzetrontó liberális-bolsevik kormány az oka mindennek.
(17.10)
Nagyon szeretném, ha senki nem venné magára ezt az idézetet, mert itt ki akarom jelenteni, hogy senkirõl nem mondtam azt, hogy õ pápua (Derültség.), sõt senkirõl - ha úgy is gondolom - nem jelentettem ki azt, hogy bárki itt úgy gondolkozna, mint a pápuák. Amellett, hogy az õ gondolkodásmódjuk a maguk környezetében nagyon praktikus néha.
Utoljára szerettem volna néhány szót mondani a társadalombiztosítás mûködésérõl. Az Állami Számvevõszék több jelentésében szerepel az apparátus rendkívüli túlterheltsége és az a kifejezés, hogy a jogszabályok, a jogalkotók gyakran nem veszik figyelembe a végrehajthatóság feltételeit. Hadd mondjam el, hogy körülbelül másfél évtizede tapasztalható a társadalombiztosítás apparátusánál, különösen a budapesti és pest megyei igazgatóságnál egy állandóan növekvõ túlterhelés.
Ez megjelent akkor, amikor a gmk.-k, vgmk.-k, pjt.-k stb. mûködésbe léptek, és attól a pillanattól kezdve nem minden társadalombiztosítási ügyet intéztek a nagyvállalatok kifizetõhelyei, hanem hihetetlen gyorsan az igazgatóságokon, kirendeltségeken kellett a családi pótléktól kezdve a legkülönbözõbb ügyeket intézni.
Akkortól kezdve egy állandó lemaradásban van a társadalombiztosítás. Évrõl évre olyan mértékben nõttek a feladatai, hogy - a szó szoros értelmében mondom - soha nem tudta magát utolérni. Egyáltalán az, hogy valamilyen komoly számítógépes rendszerrel dolgozzanak, a nyolcvanas évek közepén merült fel komoly formában. És azt is hadd mondjam el, hogy különösen a rendszerváltozás óta gyorsult fel az a jogszabály-alkotási láz, ami miatt évrõl évre vagy néha félévrõl félévre új megállapítási feltételekhez kell az apparátusnak ragaszkodni.
Rendkívüli feladatokkal kell évrõl évre újra megbirkózniuk. Nem beszélve arról, hogy '89-tõl kapták meg a gyógyszer-finanszírozást, '90-tõl az egészségügy finanszírozását, '93-tól kezdõdött - ha jól emlékszem - a szétválasztásuk, a két külön biztosító szerv és apparátus létrehozása.
Az elmúlt idõszakban is nagyon sokszor vita volt arról, hogy mennyire végrehajtható egy-egy társadalombiztosításra vonatkozó vagy az õ feladatkörébe adható rendelkezés. Gyakorlati tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a mi jogszabályaink - törvények, kormányrendeletek is - nagyon gyakran alig veszik figyelembe a végrehajtás feltételeit. És ez a túlterhelés odavezet, hogy az apparátus teljesítménye a tartós túlterhelés miatt valóban romlik.
Alapvetõ törvényszerûség, hogy a tartós túlterhelés a teljesítmény romlásához vezet. Nem beszélve arról, hogyan hat ez az egyéni életekre, az ott dolgozók életére, akik már évtizede szinte naponta túlóráznak, hazaviszik az anyagokat, és akiknek el kell viselniük a rendszer rossz mûködésébõl fakadó mindenféle reklamációt. Elképzelhetõ, hogy milyen lelkiállapotban élik ezeket az éveket. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)