DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm, elnök úr. Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! A társadalombiztosítás idei költségvetésének vitája annak a hosszú harcnak egyik állomása, amely a magyar társadalombiztosítás 150 éves történetén végigvonul, és a függetlenségi háborúk történetének tekinthetõ.
Végig, most is arról van szó, hogy ki rendelkezzék azzal az igen jelentõs összeggel, ami az állami költségvetésnek mintegy felét teszi ki. Ebben a hatásköri vitában mind a két félnek, az államnak is és a biztosítóknak is mindig voltak meggyõzõ érvei, jelenleg is ugyanezeket az érveket halljuk. Az állam hivatkozik általános politikai felelõsségére, ezen belül az államrezonra, a közérdekre, kül-, bel-, katona- és egyéb politikai megfontolásokra, és fõként hol nemzet-, hol népgazdasági érdekekre. A biztosítók arra hivatkoznak, hogy az állampolgárok Magyarországon valami sajátos történelmi tudat következtében nem szívesen bízzák a pénzüket az államra mint gyámra. Ezt már egyszer mondtam itt, de talán nem mindenki hallotta vagy emlékszik rá, én nem ismerek olyan magyar népdalt, amely dicsõítõen szól a fináncokról, annál többet, amely a betyárokat említi ugyanilyen összefüggésben. Tehát itt valamitõl ez a nép, ezek az állampolgárok történelmük során úgy tapasztalták, hogy az állam nem igazán jó gyám, saját öregségükrõl, betegségük, rokkantságuk anyagi fedezetérõl inkább megpróbálnak maguk gondoskodni.
Hosszú-hosszú történelmi fejlõdés vezetett oda, míg ezek a kisebb-nagyobb öngondoskodó egységek összeálltak társadalombiztosítássá. Több biztosítóintézet mûködött, mint köztudott, a második világháború elõtt. De a század elsõ felében, noha ezek a biztosítók látszólag rendkívül stabilak voltak, mai értéken 500-600 milliárd forint vagyonnal rendelkeztek, 4-5 százalék járulékból tudtak az akkori Skandináviának megfelelõ szintû egészségügyi ellátást biztosítani, mégis több alkalommal megszüntették gazdasági önállóságukat, kormánybiztost rendeltek ki élükre, volt hogy kilenc évig, pedig ragyogóan mûködtek látszólag. Kicsi pénzbõl jó ellátást nyújtottak, viszonylagos közmegelégedésre, legalábbis utólag ezt lehet rekonstruálni. Úgyhogy ha ilyen körülmények között az állam úgy érezte, hogy felelõsebben tudna ezzel a hatalmas összeggel gazdálkodni, akkor természetes, hogy ezt az érzését, hogy is mondjam, egy nehezebb helyzetben, a biztosítók nehezebb gazdasági helyzetében még inkább érezheti.
Ez vezetett oda 1950-ben, hogy államosították a biztosítókat, a vagyonukat besöpörték, az új befizetésekbõl nem képeztek tõkét; majd amikor ellehetetlenült a gondoskodó állam a gazdaság összeomlása következtében, '89- ben visszaadták a társadalomnak a társadalombiztosítást, de pólya nélkül utcára tett csecsemõként, mert a vagyona ott maradt, és attól kezdve a társadalombiztosítás csak ebben a kirovó, felosztó rendszerben mûködik, mûködhet, amit annyira kárhoztatunk. De tényleg az a helyzet, hogy a ma dolgozóknak kell az egykori befizetõk ellátását is megteremteni - mert nincs rá más fedezet! Kelengyét, pólyát nem kapott vissza a társadalombiztosítás. És a következõ évben megint csak történt valami, ami a mai helyzethez vezetett: az a nevezetes forráscsere 1990-ben, ami azt jelentette, hogy addig a társadalombiztosítás fizette a családi pótlékot, és az egészségügyi ellátás állami egészségügyi ellátás néven az állam dolga volt. Akkor névértéken cseréltek - ez akkor körülbelül 80 milliárd forint volt évente.
(19.20)
Nos, azóta a családi pótlék - mint halljuk - a többféle költségvetési tábla szerint hol 85, hol 93 milliárd, de lényegében nem emelkedett, az egészségügyi kassza összkiadása viszont megközelíti az 500 milliárd forintot. Ez már igencsak komoly emelkedés, kíváncsi lennék, hogy a pénzügyminiszter úr - ha lenne - mi módon tudná megoldani ezt a hatalmas költségnövekedést a költségvetés egyensúlyának megteremtésére.
Tehát ez volt az elsõ, ami tulajdonképpen a társadalombiztosítást belesodorta abba a helyzetbe, ami mostanra kialakult.
A második, hogy folyamatosan megpróbálta a társadalombiztosításra terhelni azokat a kiadásokat, amelyek alkotmányos kötelezettségénél fogva õt terhelnék. A nem biztosítottakról van szó, arról a 700 ezer gyerekrõl, sorkatonáról, csõlakóról, aki nem fizet társadalombiztosítási díjat, de - miután Magyarországon mindenki biztosított - a szolgáltatásokat igénybe veszi.
Ez egy másik igen tekintélyes summa, ami tulajdonképpen az állami költségvetésbe vándorol át a társadalombiztosítástól, illetve nem vándorol, mert meg sem jelenik ott.
A mostani helyzetben azt mondják - ezek után teljes joggal -, hogy képtelenül magas százalékú járulék ellenére alacsony színvonalú, szintû a szolgáltatás. Ez igaz, ha százalékban nézem a járulékot, de nem igaz, ha abszolút értékben. Abszolút értékben ez a járulék igencsak alacsony - az alacsony munkabérek következtében - és csökken, hiszen ha a reálbér csökken, akkor a társadalombiztosítás bevételei is csökkennek; a kiadásai viszont nem csökkennek, mert az infláció elsõsorban az egészségügyi beszerzéseket, kiadásokat nagyobb mértékben érinti, mint az átlag-áremelkedés, az egészségügyben 50 százalékos áremelkedéssel szoktak kalkulálni a magas importhányad miatt.
Ebben a mostanra kialakult helyzetben tehát nagyon durván szólva arról folyt a vita novembertõl napjainkig, hogy ki vigye el a balhét. Van egy hiány, ezt most a költségvetés állja, vagy valamilyen módon nyelessük le a társadalombiztosítási önkormányzatokkal?
Ebben nem sikerült megoldást találni, olyan megoldást, amelyben mind a két fél megegyezhet, egészen a mostani módosítócsomagig - illetve annak elõdjeként a Pénzügyminisztériumból már megjelent elõzetes tervekig -, amely azonban egy újabb pénzátcsoportosítást jelent a társadalombiztosítási befizetésekbõl a költségvetésbe. Nevezetesen arról van szó, hogy 23 vagy 24 milliárd forint értékben egy nem forgalomképes kötvénycsomagot kap a társadalombiztosítás, ami azt jelenti, hogy azt el nem adhatja, beteheti a páncélszekrényébe és nézheti. Ezt a 23 milliárd forintot akkor válthatja készpénzre, akkor kap érte valamit, ha majd az ennek ellenértékeként átvett 60 milliárdnyi társadalombiztosítási adósságot az ÁV Rt. valamilyen módon faktorálja, tehát névérték alatt el tudja adni, és amennyit sikerül ebbõl kiárulni, annyit fog megkapni a társadalombiztosítás.
Ha tudjuk, hogy a társadalombiztosítás legnagyobb adósa vagy az egyik legnagyobb adósa éppen az állami többségi tulajdonú vállalati kör, akkor arról van szó, hogy 60 milliárdnyi adósságot megveszek 23 milliárdért, és azért sem fizetek, majd csak akkor és annyit, amennyiért el tudom adni ugyancsak az államnak. Tehát itt mind a három szereplõ: az adós, a faktoráló és a vevõ azonos.
Ha már ezt a megoldást választjuk, akkor sokkal tisztességesebb lenne, ha a társadalombiztosítás végezné el ezt az üzletet, hiszen az õ érdeke az, hogy minél magasabb árat kapjon - ha diszkontárat, ha csökkentett árat is - a kintlévõségeiért, az adósállományért. Így mitõl várható el, hogy kezét-lábát össze fogja törni ugyanaz a szereplõ, hogy minél nagyobb összeget szedjen be, hiszen az összeg nem meghatározott: annyit fizet vissza, amennyit be tudott szedni.
A különbség a 23 és a 60 között ugyebár 37 milliárd. Ezt semmiképpen nem fogja visszafizetni, ennél a 23-nál több nem lehet, tehát az adósságából leírhat az állam 37 milliárdot. Mindezt akkor teszi, amikor a társadalombiztosítás tényleg egyensúlyi zavarban van, tényleg katasztrofális helyzetben van az egészségügy, tényleg bizonytalan a nyugdíjasok értékálló nyugdíja, tehát egy olyan helyzetben, amikor nagyon-nagyon feléledhet az állampolgárokban az az õsi ösztön, hogy az állam talán nem a legjobb gyám. Ebben a megoldásban ugyanis biztos, hogy érvényesül az államrezon, az állam érdeke, de hol marad a biztosítottak érdeke, tisztelt képviselõtársaim? Köszönöm. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)