DR. LUSZTIG PÉTER (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Rendkívül könnyû helyzetben vagyok, úgy gondolom, az ellenzékhez méltó, tárgyilagos és az elõzõ kormány volt belügyminiszteréhez méltó, valóban közös megoldást keresõ hozzászólást hallottunk. Azt kell mondanom, hogy képviselõ úr valamennyi elhangzott javaslata után tulajdonképpen le is mehetnék a pulpitusról. Azt kell mondanom, nemcsak hogy egyetértünk az elhangzottakkal, hanem az erre vonatkozó módosító javaslatokat be is nyújtottuk, és örömmel mondhatom, hogy ezek jelentõs részét az elõterjesztõ képviselõjével sikerült is átbeszélni, és túlnyomó többségükhöz megvan a támogatási szándék.
Ezek után felmerül a kérdés, hogy mirõl beszélnék tovább, ha ekkora az egyetértés. Engedjék meg, úgy gondolom, talán néhány adalékkal sikerül hozzájárulni az általános vita sikeréhez és a módosító javaslatok közös akarattal történõ elfogadásához.
Az általános vita eddigi menetében felmerült a törvényalkotási koncepció kérdése. Úgy gondolom, azok a vélemények, amelyek úgy állítják be, hogy ez az egységes szabályozási koncepció nem megfelelõ, és csak egy lehetséges változatot ismernek, nevezetesen hogy külön törvényben kellett volna szabályozni az érintett szervezetek szolgálati viszonyát, ugyanúgy kirekesztõ jellegû. Én magam is azok közé tartozom egyébként, akik korábban jobban el tudták volna képzelni a külön történõ szabályozást. A múltkori vitában Kõszeg képviselõ úr hozzászólása kapcsán utaltam rá, hogy igen sok fórumon lezajlott egy tudományos vita, ahol a részvétel mindenki számára adott volt. Ebben a vitában az a koncepció kisebbségben maradt, amelyik a külön szabályozást tartotta szükségesnek, és megszületett a jelenlegi szabályozás, amely természetesen javítható és úgy látom, hogy ehhez a javításhoz az elõterjesztõben a szükséges szándék megvan.
Engedjék meg, hogy néhány, az általános vita eddigi menetében felmerült kérdésre térjek ki. Az Európai Unió ajánlási normái több hozzászólásban is felmerültek.
Tisztelt Ház! Felelõsséggel ki merem jelenteni, hogy ezeknek az ajánlásoknak jelentõs részét még az Unió tagállamai sem teljesítették. Õk egy folyamatot tételeznek fel, amely folyamatban egyes tagországok elõrébb, mások hátrébb tartanak, és semmi esetre sem mérvadó, hogy a 800 fõs luxemburgi rendõrség vagy a görög rendõrség van Európa nyugati felén vagy legalábbis az Európai Unióban, amelyik a mi szabályozási koncepciónkhoz hasonló megoldást tartalmaz. Én úgy gondolom, a végeredmény minõsíti a törvényhozó szándékát.
Súlyosan merült fel a vitában, hogy míg a katonai oldalról a parancs, addig a többi rendvédelmi oldalról az utasítás az, ami meghatározza a szervek jellegét. Felelõsséggel ki merem jelenteni, kedves képviselõtársaim, hogy ez nem igaz. Tessék nekem megmondani, hogy a rendõrségnél a parancs csak a csapaterõvel végrehajtott feladatokra vonatkozik, vagy ne adj' uram, lehet parancsot adni mondjuk adott esetben büntetõeljárás során alkalmazott intézkedések végrehajtására? Természetesen lehet. Utasítással rendezzük a tûzoltóknál tûzoltás közben, hogy - mondjuk - hány sugarat kell kezelnie? Nem, kérem szépen, paranccsal rendezzük.
Az a fajta megkülönböztetés tehát, amely ezekre a formai kritériumokra helyezi a hangsúlyt, nem állja meg a helyét. Ugyanígy nem állja meg a helyét az a kitétel, hogy túlságosan katonás a szervezet. Nem a rendfokozat teszi egy szervezet jellegét katonássá vagy kevéssé katonássá. Semmiféle jogi akadálya nem lenne annak, hogy holnaptól kezdve a rendõrõrnagyot felügyelõnek hívják. És semmiféle kritérium nem tiltja a jelenlegi jogi szabályozásban sem, hogy az igazgatásrendészeti szolgálat dolgozója holnaptól köztisztviselõ legyen. De tudják-e kedves képviselõtársaim, hogy a rendõrségnél a pillanatnyi beállási illetmény 14 900 és 16 000 forint között mozog? Ha holnapután az igazgatásrendészetnél dolgozókat átminõsítik köztisztviselõvé, melyik kormány - nemcsak a jelenlegi - tudja garantálni a 20 000 forintos köztisztviselõi alapilletményt? És akkor nem beszélek azokról a hatalmi jogosítványokról, amelyek a rendvédelmi szervek elengedhetetlen jellemzõi.
Kinek van olyan téves képzete, hogy úgy gondolja, az igazgatásrendészeti szolgálat dolgozója nem alkalmaz kényszert? Ki gondolja úgy, hogy nincs életveszélyes helyzetben pillanatnyilag? Mibõl gondolják azt, hogy csak a bûnügyi és a közterületi szolgálat dolgozója - most csak a rendõrségrõl beszélek - kötelezett eskü szerint akár élete feláldozásával is végrehajtani a feladatot? Aki ezt gondolja, az még nem volt idegenrendészeti razzián, az még nem tudja: a rendõrség nemcsak szûkös létszámviszonyai, hanem a szervezet rendszere miatt is nemcsak a bûnügyi és a közterületi szolgálat dolgozóit osztja be éles - ha úgy tetszik -, kényszert alkalmazó akciókba. Tehát ez a fajta megkülönböztetés egyszerûen nem állja meg a helyét.
Természetesen végre lehet hajtani egy civilesítést, de ennek semmilyen törvényi akadálya nincs. Valóban 1990 óta létezik egy olyan szabály, amely lehetõvé teszi a miniszter számára, hogy saját hatáskörben döntsön hivatásos beosztásból közszolgálativá vagy köztisztviselõivé vagy közalkalmazottivá történõ besorolásról, vagy fordítva. De ehhez egy jelentõsen nagyobb lélegzetû koncepció kidolgozására van szükség, nevezetesen el kell dönteni, hogy milyen típusú rendõrséggel dolgozunk. Az lenne a tûzoltónak a jellegzetessége rendvédelmi szervezet szempontjából, hogy nem hord fegyvert? Ez az érvelés több mint nevetséges.
(20.10)
Nem ez adja meg a szervezet különleges, rendvédelmi jellegét, hanem az adja meg, hogy a feladat végrehajtásánál bizonyos szempontból õ is közhatalmat gyakorol. Mert nemcsak oltja a tüzet: záratja a környéket, hatósági kényszert alkalmaz annak érdekében, hogy adott esetben tûzrendészeti utasításait végrehajtsák. Természetesen nagy különbségek is vannak a szervezetek között, és osztom Kónya képviselõ úrnak azt a véleményét, hogy ezek a különbségek markánsabban is megjelenhettek volna az elõterjesztésben.
A szervezetek közötti átjárhatóság kérdése:
Bárki komolyan gondolja képviselõtársaim közül - mint azt itt a múltkori hozzászólásban hallottuk -, hogy az lenne a megoldás, hogy ne a szervezetek egymás közötti átjárhatóságát biztosítsuk, hanem kívülrõl vegyünk föl - az adott képviselõtársunk kifejezésével élve - jó képességû adószakértõt? Kérem szépen, aki ezt állítja, az nem tudja, hogy a jó képességû adószakértõ mennyit keres a civil szférában, és mit tud neki fizetni nemcsak a rendõrség, hanem egyáltalán a közszolgálat! Jó képességû adószakértõket lassan az adóhatóságnál sem lehet találni, mert elszívja õket a magánszféra. Ráadásul hadd jegyzem meg nagyon halkan: mély meggyõzõdésem szerint a rendõrségnek nem jó képességû adószakértõkre, hanem jó képességû kriminalistákra van szüksége. Az adószakértõnek a szakértõi munkában kell közremûködni vagy a szaktanácsadói munkában. Attól persze még érthet az adóügyekhez, csak nem hiszem, hogy ma, amikor a fegyveres erõk, testületek, pontosabban a fegyveres szervek felsõfokú képzésénél a katonatiszti diploma együtt jár valamiféle tanári diplomával - mûszaki vagy valamely más ágazatbeli diplomával -, az lenne a kritérium, hogy ne szervezeten belüli átjárhatósággal is biztosítsuk ezeknek a szervezeteknek az utánpótlását, hanem kizárólag a civil szférából oldjuk meg ezeket a feladatokat. A törvény természetesen egyiket sem zárja ki.
Alapjogok kérdésében van véleményeltérés az elõterjesztõ és az én álláspontom vagy többünk álláspontja között, és örömmel tapasztalom, hogy az elõterjesztõ ebben is rugalmas álláspontra helyezkedett. Itt, mindenekelõtt az egyesülési jognál, én magam is úgy gondolom, talán nem kellene az egyébként engedélyezett társadalmi szervezetekhez való tartozás tényét a parancsnoknak elõzetesen bejelenteni. Úgy gondolom, hogy ha a társadalmi szervezet mûködését jogszabály szerint engedélyezték, akkor rendelkezik annyi belátási képességgel a szolgálatok bármelyik tagja, hogy el tudja dönteni, hivatásának gyakorlása mellett az adott társadalmi szervezetnek lehet-e tagja.
Végül én a választójogi törvény kapcsán úgy gondolom, semmilyen formában nem kellene tiltani az érintett szolgálatok tagjainak az önkormányzati testületekbe történõ választhatóságot. Úgy gondolom, ez a fajta tiltás nemcsak a kistelepülések realitásaival nincs tisztában, hanem egyáltalán a települések realitásaival nincs tisztában. Ha valaki élvezi a közösség bizalmát, akkor a politikától általában kevésbé zajos önkormányzati szférában hadd vállaljon tagságot, hadd képviselhesse többek között az állomány érdekét!
Végül engedjenek meg befejezésül néhány észrevételt a kedvezményekkel kapcsolatban.
Egyik képviselõtársunk úgy fogalmazott - ha jól emlékszem, Kõszeg Ferenc -, hogy õ ugyan nem sajnálja, de sok ez a kedvezmény. Tisztelt képviselõtársaim, sok a kedvezmény? Úgy gondolják, hogy a többi közszolgálati ághoz képest a fegyveres szerveknél sok a kedvezmény? 1994-96-ban - tehát durván két év és másfél hónap alatt - 1290 felsõfokú végzettségû ember hagyta el a rendõrség sorait: Budapestrõl 293-an; hogy mondjuk, egy bûnügyileg fertõzöttebb megyét nézzünk - bár nem biztos, hogy az érintettek örülnek a minõsítésnek -, Bács megyébõl 59-en, Borsodból 72-en - pedig ott még munkanélküliség is van, tessék elképzelni, és 72 felsõ fokú végzettségû ember elhagyta a rendõrség kötelékét! Gondolják, attól kell félteni ezeket a szervezeteket, hogy a túlzott kedvezmények miatt megorrolnak rájuk a többiek? Én úgy gondolom, messze nem errõl van szó. Úgy gondolom, ilyen létszámhiány mellett, ilyen feszített munkatempó mellett azok a kedvezmények, amiket a törvényjavaslat megfogalmaz, és amelyeket a módosító javaslatok is tartalmaznak - még egyszer mondom: nagyjából egybeesnek a Kónya képviselõ úr által elmondottakkal -, az állománynak ezt a csoportját megilletik.
Végül - azt hiszem, kicsit hosszabbra nyúlt a felszólalásom - két megjegyzést engedjenek meg:
Utánanéztem, képviselõ úr, nemcsak a katonaságnak van zenekara: a VPOP-nak is van zenekara; és javaslom, hogy a 25 százalékos díszelgési pótlékba kiterjesztõ értelmezéssel értsük bele a kormányõrség, illetve a rendõrség zenekarát is.
Azt kérem, tisztelt képviselõtársaim, hogy a törvényjavaslat részletes vitájában a benyújtott módosító javaslatokat - az ország valós gazdasági lehetõségeit is figyelembe véve - támogassuk, és próbáljuk meg ezt a nagyon széles és társadalmi szempontból, a társadalmi béke szempontjából fontos foglalkoztatási csoportot egy számára is megnyugtató törvényjavaslattal szilárdabb pozícióba hozni.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)