DR. SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Elöljáróban nem tudom megállni, hogy fel ne vessem: miközben végiggondoltam, hogy mirõl érdemes egy családpolitikai vitanapon megszólalni, eszembe jutott, hogy adva lesz a szokásos parlamenti menetrend, miszerint az ellenzék jól odamondogat a kormánynak, a kormánypárti képviselõk pedig igyekeznek kormánypárti képviselõkként viselkedni. Mit érzékelhetnek, mit szûrhetnek le a bennünket figyelemmel kísérõk? Ugyanis akik néhány évvel ezelõtt az elõzõ parlamenti ciklusban kormányon voltak, netalán felelõs kormányposztot töltöttek be, annak idején spórolásra intettek. Most viszont több tízmilliárdos szociális jellegû javaslattal rukkolnak elõ. Pont tegnapelõtt hallottunk ilyet. Ezzel párhuzamosan futnak bizony akár ugyanezektõl a képviselõktõl és pártoktól olyan javaslatok is, amelyek az adók csökkentését követelik. Nehezen megoldható feladvány.
De rátérvén tárgyszerû mondanivalómra, kétségtelen, számomra szomorú tény, hogy a család mint intézmény válságban és átalakulóban van. S ez nem speciálisan magyar jelenség, s még csak az sem mondható, hogy a gazdasági nehézségekkel függ össze. Sokkal inkább betudható ez a válság a férfiak és a nõk társadalomban betöltött évszázados szokásaiban és szerepében, hagyományaiban bekövetkezett változásoknak. A nõk gyakran családfenntartók, a férfiak pedig az eltartottak, s ez számtalan konfliktus forrása lehet. De nem ritka az sem, hogy a férfiak gyermekeket nevelnek, akár egyedül is.
Európa-szerte, így Magyarországon is a hetvenes évek közepe óta jelentõsen csökken a házasságkötések száma. Azoktól a hetvenes évektõl csökken, amikor még szó sem volt valóságos szociális megélhetési jellegû problémákról. Míg tehát 1970-ben ezer lakosra 9,3 házasságkötés jutott, addig 1980-ban már csak 7,5, 1994-ben pedig 5,3. Ezzel az 5,3-es átlaggal Magyarország az európai középmezõnyhöz tartozik. Tény, hogy a házasságok mintegy 30 százaléka végzõdik válással. A kilencvenes évek elõtt ez az arány valamivel magasabb volt, s akár úgy is értelmezhetõk az adatok, hogy az anyagi nehézségek a válások csökkenését eredményezték, hiszen az újrakezdés kilátásai romlottak. A család válsága tehát a jelen kor válsága és jellemzõje, és nem írható sem az elõzõ MDF, sem pedig a jelenlegi MSZP-SZDSZ-kormány számlájára.
A fentiekben felvázolt alapvetés ismeretében fel kell tenni azt a tisztázó kérdést - mint ahogy Pusztai Erzsébet képviselõ asszony is megtette -, hogy mit is jelent valójában az a vitatéma, hogy a kormány családpolitikája, mert így kiragadva valóban vajmi keveset.
A mindenkori demokratikus kormányok felelõssége és kötelessége, hogy elismerje a család meghatározó szerepét a társadalomban, és intézkedéseivel igyekezzen olyan körülményeket teremteni, amelyek között emberhez méltó élet élhetõ. Ez viszont elsõsorban, kedves képviselõtársaim, gazdasági kérdés, csupa nagybetûvel.
A szociálpolitika és a családpolitika nem vállalkozhat másra, mint korrigáló és kiegyenlítõ szerepre. Ez a kiegyenlítõ szerep aztán természetesen meglehetõsen sokféleképpen értelmezhetõ.
Ez a kormány szociálpolitikájának és családpolitikájának alakításakor szembenézett a gazdaság szûkös teljesítõképességével, ami nem valami szívderítõ feladat, még csak büszkeséggel sem tölt el, viszont mégis elkerülhetetlen volt. Egymillióval kevesebb ember dolgozik, mint tíz éve, és 20-25 százalékkal kevesebb a termelés, mint 10 éve. Akik ezzel vitatkoznak, kedves képviselõtársaim, azok nem a földön járnak. A felelõsség a jövõért ugyanis kézzel fogható, mert holnap is lesz nap, és holnap és holnap után is fedezni és kifizetni kell az ellátásokat. Felelõs szociálpolitika ezt nem rázhatja le magáról, mint kutya a vizet.
Ez a kormány azt tûzte ki célul, hogy a meglévõ szûkös forrásokat megpróbálja másként, célzottan elosztani. Évtizedes, nemcsak négyéves lemaradást igyekszik pótolni annak tudatában és reményében, hogy az új szabályokban meglegyen a lehetõség arra, hogyha majd jobb idõk jönnek, az ellátások szintje emelhetõ legyen.
Arra a kérdésre jogi szabályként, hogy ki a rászorult, egészen egyszerûen nem lehet objektív és mindenki számára elfogadható választ adni, mert gyakran más a papírforma és más a valóság.
Számba véve a lehetõségeket, egyetlen elfogadható megoldás kínálkozik, mégpedig a kereseteknek egymáshoz való viszonyítása. Jelen megoldás szerint az lesz az egyes családokat és gyermeknevelést segítõ állami támogatásokra jogosult, akinek a családjában az egy fõre jutó jövedelem a minimálbér másfélszerese körül alakul. Tudjuk, hogy ez nem biztosít valami fényes jólétet, de most ennyire futja.
Az elosztás elve, miszerint a jövedelmeket egymáshoz kell viszonyítani, meglátásom szerint vállalható. Ugyanakkor nincs ez másként a helyi önkormányzatok szociálpolitikájában és családpolitikájában sem. A zsinórmérték a helyi szociális rendeletekben is leginkább az egy fõre jutó jövedelmekhez igazodik, kiegészítve azt a család speciális helyzetének megismerésével, amire szerintem nagy szükség van egy rászorultságot megállapítani szándékozó rendszerben.
Nagy viták hangoznak el idõnként arról, helyes-e, ha egy-egy szociális ellátáshoz való jutás, urambocsá! attól függ, hogy az önkormányzat szociális munkatársa vagy szociális bizottsága dönt felõle.
Aki ismeri a helyi viszonyokat, az ma már egyre kevesebbszer teszi fel ezt a kérdést, mert látni kell, hogy ez az úgynevezett szubjektív döntés nem is olyan szubjektív, mert egyrészt rendszerint helyi rendeleten, helyi szabályon alapul, másrészt a helyi rendeletektõl való eltérés a legtöbbször a méltányosság gyakorlása felé hat, s a legtöbbször korrekt szakmai szabályok alapozzák meg.
Jó irányba tartónak, megtartandónak és továbbfejlesztendõnek vélem a helyi önkormányzatok szociálpolitikai és családpolitikai tevékenységét, mert jól egészítik ki a központit, azzal szoros egységet képeznek.
A nemcsak papírformára alapuló rászorultság megállapítása csak az adott családot ismerve állapítható meg. Számtalan eszköz áll helyben rendelkezésre egy család támogatására, mint a rendszeres nevelési segélyek, étkezési támogatások, lakásfenntartási és lakásvásárlási támogatások, különféle átmeneti jellegû segélyek. Az, hogy ezek mennyire mûködnek jól vagy rosszul, elsõsorban a helyi közösségekre tartozik.
Az utóbbi években, évtizedekben megdöbbentõen alakultak a segélyezési adatok. 1970-ben az összes segélyezési esetek száma - a rendszeresek és az átmenetiek együtt - 107 ezer volt, s mintegy 154 millió forintot tett ki, addig 1990-ben már 453 ezer ember 850 ezer esetben szorult segélyre, és az erre fordított összeg már több mint három és félmilliárd forint volt.
Az 1993-as adatok még elképesztõbbek. 1 150 000 ember közel kétmillió esetben részesült 6,5 milliárd forint értékû valamilyen segélyben, s 1995-ben további erõteljes emelkedés volt tapasztalható.
(11.00)
Végezetül és befejezésül: arra, hogy jó irányba halad-e a kormány szociálpolitikája és családpolitikája, a válaszom az, hogy igen. Abban, hogy ennek az iránynak a megvalósítása hogyan és miként történik, akadnak vitatható pontok, mint ahogy vitatkozunk is róluk. Ha hiba csúszik a kivitelezésbe, azt be kell ismerni és ki kell javítani. Viszont nem lehet változást úgy elvárni, tisztelt képviselõtársaim, hogy közben ne változzék semmi. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.)
(A jegyzõi széket dr. Kiss Róbert foglalta el.)