DR. SZILÁGYINÉ CSÁSZÁR TERÉZIA (KDNP): Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Egyetértve az elõttem szóló képviselõtársaimmal, én is úgy vélem, hogy a mai napon a téma jellege folytán hozzászólásomnak mindenekelõtt nem párthovatartozásomat, hanem a családokért érzett felelõsségemet és aggodalmamat, valamint szakmai meggondolásokat kell tükröznie. Még akkor is, ha bennem is legalább olyan érzelmek és indulatok kavarognak e kérdés kapcsán, mint Bányász Jánosné képviselõtársamban, hiszen én is Szabolcs megyébõl jöttem.
Annál is inkább szeretném remélni, hogy a kereszténydemokraták családpártisága közismert. Ennek jegyében nyújtottuk be családtámogatási csomagunkat, amelyben kezdeményeztünk egy parlamenti családvédelmi bizottság létrehozását, a családi pótlék rendszerének alanyi jogúvá tételét, valamint a családi jövedelemadózás bevezetését.
A Bokros-csomag beterjesztésének fekete vasárnapja óta, ami tulajdonképpen elindította a támadássorozatot a családok, a jövõnk ellen, minden ellenérvet - legyen az csupán csak ellenzéki, szakmai vagy éppen az érintett rétegé, a családoké - azzal utasít vissza szociálisan érzékeny kormányunk, hogy Európába igyekszünk, s ezek az intézkedések az Európai Közösségek, illetve az IMF elvárásai.
Ha ez igaz, akkor képzeljük csak el, hogy milyen kép alakulhat ki a magyarországi viszonyokról, ha egy tájékozatlan vagy csupán egyoldalúan tájékoztatott európai vagy IMF-szakember tanulmányozza a magyar családpolitikát az eddigi intézkedések alapján. Emberünk nyilvánvalóan csakis arra a következtetésre juthat, hogy Magyarországon a lakosság többi rétegéhez képest a gyermekek, a gyermekes családok élnek a legjobban.
A hatályos lakástámogatási rendelet alapján például azt gondolhatná, hogy a gyermekes családok közül senki nem kényszerül használt lakást vásárolni, bõvíteni. Bárkinek, akárhány gyermekes családnak is nyilván a törvényes munkaidõ alatt elért keresetébõl telik új lakásvásárlásra, -építésre, méghozzá érdemi hitelek igénybevétele nélkül. Ugyanis az áfa-visszatérítés megszüntetésébõl megnövelt lakásépítési támogatáshoz mára már nem juthatnak hozzá azok a gyermekekkel gyarapodott családok, amelyek még képesek lennének meglevõ, szûk lakásukat bõvíteni.
A külsõ szemlélõ - a személyi jövedelemadó törvényt ezután megismerve - nyilván azt hiheti, hogy a nettó bérekbõl és a családi pótlékból bõségesen el lehet tartani még az átlagosnál akár több gyermeket is. Hiszen bizonyára ezért nem tartalmaz a személyi jövedelemadó törvényünk eltartotti kedvezményt.
Tájékozatlan külföldinknek ez a meggyõzõdése erõsödni fog, ha megtudja, hogy a gyermekes családok egyötödének még családi pótlékra sincs szüksége, keresetébõl olyan gazdagon el tudja látni gyermekeit, legalábbis a magyar kormány szerint. Azt is hiheti, hogy a gyermekekre fordított társadalmi kiadások bizonyára hatalmas összegeket tesznek ki, emellett a reálbérek is bizonyára nõnek, és évek óta nyilvánvalóan inflációmentes a gazdasági környezet is. Más oka ugyanis nem lehet annak, hogy évek óta nem emelik a családi pótlékot.
Tájékozatlan ismerõsünknek ez a feltételezése valószínûleg bizonyossággá is válik, ha megtudja, hogy a központi költségvetésben nevelési segélyekre elkülönített összeg szintén évek óta változatlan nagyságú. Ezek után nem fogja elhinni, hogy bár máshol már jól ismert támogatási rendszerhez hasonló eddig nálunk is létezett, ám a gyermekes családok támogatását akkor és olyan körülmények közepette csökkentették, méghozzá drasztikusan, amikor a hároméven aluli gyermekeknek mintegy 40 százaléka tartósan a nélkülözõk közé tartozik. Amikor a szegények között a legnagyobb arányban a gyermeki és fiatalabb szülõi kategóriák szerepelnek.
Errõl tudomást szerezvén viszont már érteni fogja, mi késztet Magyarországon kisgyermekes anyákat többmûszakos munkavállalásra, az apák többségét erejüket meghaladó mennyiségû túlmunka vállalására. Most már azt is megérti majd, hogy kerülnek olyan gyermekek is gyermekotthonokba, akiknek élnek a szüleik. Azt persze változatlanul nem fogja érteni, miért nem kötelezõ segélyezni a bármennyire is rászoruló családban élõ gyermekeket sem.
Mi tájékozottabbak vagyunk, ismerjük a tényeket, és nagyon jól ismeri azokat a magyar kormány is. Mégis olyan döntéseket erõszakol keresztül, amelyeknek jóvátehetetlen következményei már rövid távon is biztonsággal elõreláthatóak. Ezzel - drámai demográfiai helyzetünk ellenére - éppen a gyermekek, a fiatal gyermekes családok váltak a változások fõ veszteseivé, rövid és hosszú távon egyaránt.
A kormány megvonta a gyermekek utáni adókedvezményt, mondván, az a gazdagoknak kedvez. Azok tehát mind-mind gazdagok lennének, akik önerejükbõl, többletmunkájukból etetni és iskoláztatni szeretnék vagy szerették volna gyermekeiket? Ez lenne ma Magyarországon a nélkülözhetõ luxus? Az lenne a cél, hogy egyre csak nõjjön azoknak az aránya, akiket minden törekvésük dacára éppen a gyermeknevelést, a közteherviselést erkölcstelen módon figyelmen kívül hagyó elvonási rendszer tett és tesz szegénnyé? Éppen ettõl lenne hosszú távon stabilizálható a gazdaság? A kormány azt állítja, hogy a jobbmódú gyermekesektõl szolidaritási alapon, a rászorulók javára vonja el a családi pótlékot, az anyasági támogatásokat és tavaly óta a csekély adókedvezményeket is.
Eközben viszont a gyermekeket nem nevelõ jobbmódúakra nem vonatkozik a szolidaritási elv. Õk semmiféle többletterhet nem kényszerülnek viselni. Olyan ez, mint amikor a napi 300 kalóriával rendelkezõk számára a létfenntartáshoz szükséges kiegészítõ kalóriamennyiséget nem az 5000 kalóriát fogyasztóktól, hanem az 500 kalóriásoktól vennénk el. Mellesleg persze azután a 300 kalóriásoknak oda sem adják a többletkalóriát.
Ha szükséghelyzet van, ennek mindenkire vonatkoznia kellene, nemcsak és nem elsõsorban a legvédtelenebbekre, a családokra és gyermekre. Azt ígérték, hogy a megszüntetett gyermekkedvezménybõl alanyi jogúvá teszik a gyest és a három- vagy többgyermekes anyák számára a gyermeknevelési támogatást.
(11.10)
Ha akkor ez nem is történt meg, én most örömmel üdvözlöm ezt a mégiscsak megtenni tervezett lépést. Aggasztónak találom azonban az ellátások differenciálatlan jövedelemhatárhoz kötését. Különösen annak ismeretében, hogy mennyivel nagyobb lakásterhet kell viselniük ma a fiatal pároknak, különösen ha gyermekeik is vannak. Azt pedig egyenesen diszkriminatív intézkedésnek találnám, ha a gyes kiterjesztését a biztosítással nem rendelkezõk számára valóban csak szolgálati idõk beszámítása nélkül tennék lehetõvé. Így bizonyosra vehetnénk, hogy a mai fiatal anyák jelentõs hányada számára elérhetetlenné válna az idõskori anyagi biztonság minimuma is. A tervek szerint a gyed pedig éppen iskolába kerüléskor szûnne meg, amikor a gyermekeknek, a családoknak ismét a legnagyobb szüksége lenne rá. Kérem, uraim, gondolják meg, megéri-e ekkora hátrányokat teremteni és fenntartani.
A hatalmat gyakorlók évek óta családi pótlékot és nevelésisegély-keretet sem emeltek; mondván, hogy arra nincs pénz. Hadd ne soroljam el itt most, hogy helyette viszont mire igen. Az oktatás, a szakképzés egyre inkább nyíltan is kivetõssé válik, miközben a szegényebb családokból származó diákok által is igénybe vehetõ tanhitel még ma sem létezik. Esélyegyenlõtlenségük tehát mára már nyilvánvaló. A hatalom még azt sem vállalja, hogy a legkétségbeejtõbb helyzetbe került családok lakáshasználatát feltétlenül fenntartani segítse, rászoruló gyermekeiket megetesse és tanszerekkel ellássa.
Többféle eszközt kell mûködtetni a társadalompolitikában persze ahhoz, hogy jól mûködjék a gépezet. Nem szabad a csapágyhoz is nagykalapácsot ragadni. Van, akit csak családi pótlékkal és/vagy segéllyel, van, akit csak természetbeni ellátással célszerû támogatni. Sokan vannak azonban olyanok - és jó lenne, ha minél többen lehetnének -, akiket a családi pótlék mellett gyermekkedvezménnyel, a család megélhetéséhez szükséges, de a gyermekgondozás miatt kiesõ második keresõt helyettesítõ, keresetarányos anyasági ellátással lehet és kellene segíteni. Azért, mert sem a gyermekvállalás, sem a gyermekgondozás miatti keresõképtelenség nem önhiba. És azért, hogy a hasonló keresetû, de kevesebb eltartottról gondoskodókhoz vagy éppen a germektelenekhez képest ne legyen ennyivel nagyobb a gyermekes családok szegénysége és ne váljon tömegesen kilátástalanná gyermekeik tisztességes felnevelése; azért, hogy a fiatal családok ne kényszerüljenek tömegesen lemondani a gyermekek adta örömrõl; akikre pedig a társadalom egészének, a gyermekteleneknek is nagy szükségük lenne. Ma azonban, úgy tûnik, lassan már nincs más, csak nagykalapács; nincs se alanyi jogú, se korrekt szegénységi ellátás, se önerõs megoldásokra buzdító, polgári öntudatot növelõ adókedvezmény, hanem a családtámogatásoknak pusztán, úgynevezett rászorultsági elvû ellátási rendszerré kellene válniuk.
A magyar kormánynak - mára már világossá vált - nincs jó népesedéspolitikája, nincs jó szociálpolitikája és nincs családpolitikája. Csupán szegénypolitikája van, és ebbõl következõen nincs - mert nem lehet - a nemzet jövõjéért érzett felelõsségtudata sem; pedig ez európai gyakorlat. Márpedig a családpolitikát felváltó szegénypolitikának az az üzenete: magadra vess, ha gyermeked van. Mert a gyermek, különösen a több gyermek, luxus. Ennek a politikának az az üzenete, hogy a gyermek teher - és különösen több gyermek vállalása -, az ember minden erõfeszítése ellenére másokhoz képest kötelezõen, élethosszig tartó aránytalan anyagi hátrányokkal jár. Ez lenne a cél? Vagy mindez csak azért történik így, mert a gyermekek, a jövõ érdekei ma még nem hoznak szavazatot?
A gyermekes családok java része joggal ingerült, gyakorta megalázott és kétségbeesett is. Úgy érzi, becsapták, elkerülhetetlenül lesüllyedés fenyegeti. Márpedig pusztán a világon legtermészetesebb állapota miatt, merthogy gyermekeket vállal és nevel. A szegénypolitika minden, csak nem családpolitika. Fordítsunk hát az elõjelen, amíg nem késõ. Legyen hát valódi családpolitikánk! Hiszen a világon nincs olyan piac, amely közvetlenül elismerné a gyermeknevelés anyagi és munkaerõ-lekötésben megnyilvánuló költségeit. De a világon nincs olyan ország sem, még a miénknél jobb gazdasági helyzetben sem, amely - méghozzá ilyen tragikus demográfiai folyamatok mellett - ilyen bérrendszerben, ilyen mértékben kiszolgáltatná a piacnak a jövõ nemzedékét. Pedig a humántõkébe történõ beruházás lenne az igazi, hosszú távú gazdasági stabilizáció.
És végül szeretném felhívni a tisztelt kormány figyelmét arra, hogy 1994 márciusában született egy kormányhatározat a távlati népesedéspolitika alapelveirõl. Ez leszögezi, hogy a kormány álláspontja szerint hazánk népesedési helyzete nagy fontosságú társadalmi ügy, amelynek megoldásában együttes politikai felelõsségnek, a kormány egységes tevékenységének és társadalmi összefogásnak kell érvényesülnie. Ezért a kormány a népesedési helyzet alakulására tekintettel, figyelembe véve a családok stabilitásának, valamint a születési és halálozási mutatóknak a kedvezõtlen alakulását, a nemzet jövõbeni fennmaradásáért érzett felelõsségétõl vezérelve hozza meg határozatát. A határozat rögzíti azokat az alapelveket és célkitûzéseket, amelyeket a családok stabilitása, a születendõ gyermekek számának növelése és a halandóság csökkentése érdekében az érintett tárcáknak tevékenységük során figyelembe kell venniük.
Arra kérem önöket, uraim, hogy ezt a kormányhatározatot vegyék elõ a fiókból, ennek szellemében csináljanak egy jó családpolitikát, és ehhez mi, kereszténydemokraták, partnerek leszünk. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.)