KISS GÁBOR (MSZP): Tisztelt Ház! A család problémáinak önálló vitanapon történõ megtárgyalására irányuló kezdeményezést helyénvalónak és indokoltnak tartom és tartottam. Nem osztom a részvétlen állam eszméjét, viszont egyetértek azzal a megfogalmazással, hogy a jóléti állam kiépítésérõl egy szociáldemokrata stratégiának feltehetõen mint tágan értelmezett humántõke beruházási akcióról kellene gondolkodnia.
(11.20)
Azt gondolom, hogy a mai vitának szembe kellene néznie azzal, milyen kényszerek és milyen hibák azok, amelyekben ez a folyamat nem látszik körvonalazódni.
Azt gondolom, hogy a vitának egy dilemmáról is kellene gondolkodnia, ezt esetleg feloldania, eldöntve azt, hogy maga a dilemma valóságos-e, amit itt már valaki említett elõttem, a szociális ellátásnak és a közterheknek az egymásra vonatkoztatása. Parlamenti tapasztalataim azonban arra indítanak, hogy felvessem, a probléma helyes megközelítéséhez vizsgálat tárgyává kellene tennünk elõfeltevéseinket. Mindenekelõtt azt, hogy nem túlságosan idõtlen-e a családfogalmunk, és nem tartalmaz egyszerre egy eszményesítést, másik oldalon pedig a gazdasági funkcióra való redukálást. Illetõleg, hogy nem túlságosan politikai indíttatásúak és hevületûek-e a véleményformálásunk, az ebben a kérdésben alkotott nézeteink.
Mindjárt az elsõ kérdés: Számomra az egy nagyon fontos probléma, hogy az eszmények, amelyeket a családdal kapcsolatban itt is megfogalmaztak, nem fedik-e el azokat a függõségeket és kiszolgáltatottságokat, amelyeknek a valóságos családokban jele van, amelyek ott érzékelhetõek, és ez nem jelenti-e a fennálló viszonyoknak valamiféle burkolt, kicsit szégyenlõs apológiáját.
Azt mondta a képviselõ asszony, hogy a családban kezdõdik minden. Én úgy gondolom, hogy már ez a kijelentés maga is vitatható. Tessék arra gondolni, hogy a családokba, mondjuk, csak a nõ munkavállalásával hogyan hatol be a külvilág, és hogyan lesz a külvilág a családtagok számára egyre inkább szocializációs minta. Erre a késõbbiekben még kitérek. De a másik fele ennek a kérdésnek az, vajon fordítva nem áll-e fenn ez az összefüggés, azaz miféle társadalmi hatások azok, amelyek a családban, a család belviszonyaiban leképezõdnek.
Ha elfogadjuk azt, hogy a család érték, a társadalom fejlõdésének állandó értéke, akkor is szerintem megvizsgálandó kérdés az, hogy a változatlan érték miféle változó tartalmakat jelent. Arra szeretnék kitérni, hogy az ókori Rómában a család egyszerûen egy politikai közösségforma, az egy hatalomnak alávettetteknek a közössége, lásd gyerek jogai, ius vitae et aetis, és különbözõ terminusokat alkalmaznak arra vonatkozólag, hogy ez az apai fõhatalom a gyerekek és rabszolgák, feleségek vagy tárgyak fölött érvényes-e vagy sem.
De ugyanezt lehetne folytatni még az újkorban is, mert az újkorban sem felel meg maga a család annak a fajta eszményesítésnek, amilyen módon szoktunk róla beszélni. Ha ez nem így lenne, akkor nem kellene a filozófusnak a Bibliára hivatkoznia, a paternalista függõségi rendszerek ellen tiltakozni és azt mondani, az hogy isteni parancsolat nem ruházza fel az apát se feltétlen hatalommal, se felsõbbséggel.
A polgári korszakban is, ha megnézzük akár a tisztes úri házat, akár pedig a szegényeknek a házát, a külsõ viszonyok belül is leképezõdnek. Gondoljanak arra például, hogy a XVIII. században azt fogalmazzák meg a filozófusok, hogy a család külsõ realitása a tulajdonban van, és akkor nyer realitást, ha vagyon formáját veszi fel. A tulajdonos, mint munkásának teste és tevékenysége fölött, az asszonyának és gyermekének teste és tevékenysége fölött is rendelkezik. (Zaj, közbeszólások.) Másodsorban pedig, hogyha ezen túl is nézünk, akkor az ember felidézi Adyt: ha az öreg kun a múltra gondol, eszébe jut a lakodalmas, ölni szeretne. Én csak arra szeretnék hivatkozni tehát, hogy hogyan szüremkednek be a családba a külsõ világnak a problémái. És ha eljutok a modernitás korszakához, a jelen korhoz, és regisztráljuk a tendenciákat, amelyeket a szociológiai irodalom regisztrál, akkor ott látni lehet a gazdasági funkció csökkenését, a leszûkülésnek a tendenciáját, a család atomizálódását, és egyáltalán azt a problémát, hogy hogyan lesznek a család pszichológiájára is kiható következményei azoknak a társadalmi változásoknak, amelyek végbe mentek. És többnyire vagy többször, egyébként pozitív természetû változásoknak is, mondjuk, az individuális érzelmek kialakulásának. Ezért a szociológiai irodalmunk, amikor az anómia-elméletek alapján foglalkozik a társadalmi problémákkal, akkor azt is vizsgálja (Zaj.) és megállapítja, hogy nem pusztán csak a társadalmi rossz a társadalomban keletkezõ rossznak az oka.
A szociológiai szemléletmód elutasítja azt a közkeletû doktrínát, hogy csak a rossz a rossznak az oka a társadalomban. Sõt ellenkezõleg, arra ösztönöz bennünket, hogy vizsgáljuk, miképpen hozhatnak létre a társadalmilag jutalmazott elrendezések és értékek valamely társadalomban elítélt eredményeket.
Képviselõtársaim, nem azért soroltam el ezeket a tényeket, mert apológiáját szeretném adni akár a kormányzati intézkedéseknek, a családpolitikai természetû intézkedéseknek vagy azoknak a problémáknak, amelyek a társadalomban tapasztalhatók. Pusztán csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy be kellene látnunk, hogy nem minden, családdal kapcsolatos probléma gazdasági probléma, hogy nem minden probléma elhibázott kormányzati intézkedések következménye, hogy le kellene választanunk világtendenciákat és belsõ tendenciákat, amelyek egyébként a fejlõdéssel is összefüggenek, azokról a specifikumokról, amelyek tényleg a kormányzati felelõsségnek a kérdéseit vetik fel, és akkor lehetne megtalálnunk a nemkívánatos folyamatoknak valamiféle kívánatos kezelésmódját.
Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert a politikai radikalizmus vagy a radikális kormánykritika, amit itt is hallottunk, a maga kérlelhetetlenségével egyfajta sajátos problémafelvetési módozatot jelent vagy jelenít meg. Egyre inkább egyfajta morális vagy moralizáló társadalomkritikát vetnek fel, amelyben az összes probléma és az összes problémáról való felelõsség mint bûnösség vetõdik fel, ahol a társadalomnak a másik fele, jelen esetben ez az oldala, egész egyszerûen bûnös. Én néha azt elhûlve hallgatom, amikor valaki a megszólalásában, akit mindig a tárgyszerû megközelítésérõl és a szikár racionalitásáról ismertem vagy hallottam, egyszerre csak elkezd bûnrészességrõl beszélni. Én osztom Orbán Viktor képviselõ úrnak azt a '92-es nyilatkozatát és az abban foglaltakat, amikor azt mondja, hogy mi mindig ellenálltunk annak, hogy azon az alapon vegyük fel a harcot, hogy egyik oldalon vannak a tiszták, másik oldalon a gonoszok, hogy egyik oldalon állnak a hazafiak, másikon a hazaárulók. Mi továbbra sem fogunk engedni a csábításnak, hogy ellenfeleinket ne partnereknek, versenytársaknak, hanem kiiktatandó ellenségnek tekintsük.
Amikor az ellenséget vagy az ellenfelet abban az értelemben démonizáljuk, hogy már a szándékai is - ez, amit én a leginkább súlyosnak érzek ebben a felvetésben, hogy már a szándékai is - minõsülnek, már abban is gonoszok, akkor ezt megint csak nem tudom némi irónia nélkül felfogni, és erre az iróniára megint csak az elõbb említett képviselõ úr indított bennünket, aki azt mondja, hogy önírónia nélkül nem lehet politizálni, és hogyha ma, '92-ben a kormánytöbbség azt mondja politikai ellenfelére, hogy az ország tönkretételében érdekelt, akkor gyakorlatilag azt állítja, hogy hazaáruló. Márpedig egy politikai párt csak két okból lehet érdekelt az ország tönkretételében: vagy ellenséges ország ügynöke, vagy olyan politikai gondolkodásmód jellemzõ rá, amelynek elsõ számú célja, hogy bekerüljön a hatalomba bármi áron, és az ország érdeke másodlagos. Ezek nem a saját szavaim, szeretném ezt hozzátenni.
Gyakran elõfordul az, hogy egy konkrét társadalompolitikai kérdéssel kapcsolatban elõkerülnek az énáltalam nem egészen tartalmasnak tartott, mert az összefüggésben tartalmat nem nyert jelszavak. Azt mondjuk, hogy Isten. Ezelõtt egy héttel hallottam ugyanebben a kontextusban a kérdést így megközelíteni. És hogy az Isten, haza, család nevében valamirõl van álláspontunk. Számomra igazában ilyenkor mindig az a kérdés merül fel, hogy mi a tartalma ebben a megközelítésben a megszólaló Istenének. Én úgy tudom, vagy úgy gondolom, hogy a keresztény Isten, legfõbb meghatározottsága szerint a kereszténység Istene a caritas, a szeretet Istene. Az Isten egyszülött fiát adta, hogy.... Krisztus a társadalom kivetettjeivel szemben valóságosan is gyakorolta ezt a fajta emberi magatartást. A Bibliában expressis verbis ez ki van mondva, és ez a katekizmusnak az alapja: az Isten-szeretet. Ha valaki szereti az Istent és gyûlöli a maga atyja fiát, az hazug, mert aki nem szereti az atyja fiát, akit lát, hogyan szerethetné az Istent, akit nem lát, mondja a Biblia.
Ezért számomra az igazán fontos és megvizsgálandó probléma az, hogy miért kap teret a gondolkodásmódunkban ez a fajta ellenségképzés. Én azt szeretném javasolni, s azt szerettem volna elmondani a hozzászólásomban, hogy a tárgyszerû és szakszerû megközelítés az érzelmek és a moralizálás helyett lenne minden kérdésben, ebben a kérdésben is, az adekvát politikai megközelítés.
(11.30)
Azt gondolom, ha másképpen közelítünk ehhez a kérdéshez, akkor idõnként a saját magunk nézeteivel szemben is foglalunk állást, mert úgy látom a magam részérõl, hogy egy jóléti szektorban éli magát túl leginkább az elmúlt rendszer, itt maradt meg az állami tulajdon domináns szerepe, a tervgazdaságra jellemzõ társadalmi szituációk és viselkedési szabályosságok, bürokratikus hierarchiák, alku az állami juttatásokért és az egyén kiszolgáltatottsága. Egyetértek Kornai Jánossal, aki azt fogalmazta meg egy legutóbbi írásában, hogy nézete szerint elfogadhatatlan, ha egy politikus egyszerre ígér több szociális kiadást és ugyanakkor a társadalom egésze számára kisebb adóterhet. Ezt az ellentmondást természetesen feloldhatja valaki, elõállhat azzal, hogy hogyan oldaná fel, csak én azt tartanám szükségesnek, ez ne úgy történjen, hogy a sajátos sugallatos személyiségét ajánlja, aki ráadásul egy tollvonással - hanem ennél egy picivel reálisabban és szerényebben, közgazdasági értelemben. Köszönöm szépen a figyelmet. (Nagy taps a bal oldalon.)