POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm. A Magyar Köztársaság alkotmánya kimondja: a Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét, vagyis a Magyar Köztársaság közintézményeinek, testületeinek, bíróságainak, parlamentjének és kormányának védenie kell a család intézményét. Mindez alkotmányos kötelezettség. A nemzet létének alapja nem a föld, nem az ipar vagy a kereskedelem, nem a jó törvények s nem is a közoktatás vagy a hadsereg, hanem a család. A nemzet létében fontos és nélkülözhetetlen a többi is mind, de a család az a fundamentum, amelyre mindez épül.
"A pusztuló egykés magyarságban az történt, hogy az értékeknek ez a rendje - amely fenntartotta, ezer veszedelemmel szemben megóvta, sõt növekedését biztosította - fölbillent, megbomlott. Megváltozott benne a család, a munka, a szellemi javak és a nemzeti elhivatottság értékelése az anyagi javak és az élvezeti cikkek értékével kapcsolatban. Most már minden a legridegebb elvadult önzést szolgálja, egészen az öngyilkosságig és a nemzetirtásig." Ezeket az erõs sorokat Fülep Lajos mûvészettörténész írta 1929-ben "A magyarság pusztulása" címû cikksorozatában. Akkoriban a Pesti Napló adott méltó helyet a zengõvárkonyi református lelkész tanulmányának. Fülep Lajos sorai nemcsak arra világítanak rá, hogy milyen jelentõsége van a családnak a nemzet életében, hanem arra is, hogy a család válsága régóta ott van a legfontosabb kérdéseink sorában. Elég, ha Kodolányi János írásaira utalunk, aki talán elsõként írta le a délbaranyai falvakban az egykézést, vagy a "Cifra nyomorúság"-ra, Szabó Zoltán szociológiai alapmûvére, vagy Illyés Gyula 1936-os tanulmányára, a "Magyarok"-ra.
Nehéz a múltunk ezen a területen, ezt a mai helyzetrõl szólva nem szabad szem elõl téveszteni. Amint azt sem, hogy a hagyományos család válsága világjelenség a XX. században. A modern társadalmakban szerte a világon csökkent a gyermekszülések száma, és nõtt a válásoké. Európa az öregedés gondjával küzd. Mindez azonban, képviselõtársaim, hölgyek és urak, mindez: nehéz múltunk, a korszellem, a nemzetközi tendenciák ismerete azonban nem adhat felmentést senkinek ebben a Házban az egyértelmû és határozott álláspont képviseletének erkölcsi kötelezettsége alól. Éppen ellenkezõleg, mindez nagyobb kötelezõ erõt jelent. Ha bárki ebben a Házban azt hiszi, hogy nemzetközi tendenciák, a modernitás zavaraira hivatkozva - ahogyan ezt hallottuk itt, errõl a helyrõl - föl lehet oldani a családra vonatkozó politika követelõ erkölcsi és alkotmányos szükségszerûségét, akkor az el kívánja födni a saját alkotmányos és erkölcsi felelõsségét. Az, amivel Európa küszködik, amivel az egész modern világ küszködik, csak hatványozza a magyar parlament valamennyi képviselõjének kötelezettségét és felelõsségtudatát.
Tudva azt, hogy a család valóban a társadalmi, a nemzeti lét alapja, és ismerve az alkotmányba foglalt, a család védelmére vonatkozó parancsot, fel sem tehetõ az a kérdés, hogy van-e joga, morális alapja a mindenkori magyar parlamentnek, a magyar kormánynak, hogy a család intézményének védelmétõl eltekintsen. A mindenkori magyar kormánnyal szemben felteendõ kérdés így hangzik: képes-e az ismerten rossz gazdasági körülmények közepette olyan kormánypolitikát megvalósítani, mely védi és támogatja a családokat, növeli és nem csökkenti a gyerekek életesélyeit, megteremti és nem feléli a következõ generáció alapjait.
Valamennyien ismerjük a Horn-kormány úgynevezett családpolitikai intézkedéseit, a Bokros-csomagként elhíresült többszöri kísérletet a gyed megszüntetésére, a gyes és a családi pótlék rendkívüli korlátozására, a várandóssági pótlék egyszeri segéllyé zsugorítására; vagy akár a felsõoktatásban bevezetendõ 2000 plusz 8000 forintos tandíj bevezetési kísérletére. Nem errõl kell itt most beszélni. Ugyanakkor nem árt emlékeztetni a Horn-kormány elsõ pénzügyminiszterének intézkedéseire sem. Hiszen a gyermekek után járó adókedvezményt még õ szüntette meg, igaz, azzal az ígérettel, hogy e pluszbevételekbõl majd az állampolgári jogon járó gyes értékét fogják garantálni. Kár, hogy közben az is megszûnt. De õ alakította ki az áfa-visszaigénylés megszüntetése mellett a többség által soha igénybe nem vehetõ lakástámogatási rendszert is. Az õ idején vált gyakorlattá, hogy a gyógyszerek ártámogatásáról hozott döntések során kiugróan nagyobb mértékben növekedett a gyermekgyógyászatban használatos eszközök ára. E tekintetben, a tendenciát tekintve nincs különbség a Horn-kormány különbözõ szakaszai között. Amiként ezt a logikát fogja követni az is, hogy '96 nyarától a pályakezdõ munkanélküliek segélye megszüntetésre kerül anélkül, hogy a helyébe bármi más mûködõképes rendszer lépne. Ennél a példánál talán egyszerûen meg lehet majd fogalmazni az álláspontunkat. Nem az a baj, hogy ezeket a zömmel elavult, rossz struktúrájú, a paternalista állam mechanizmusait továbbörökítõ, a hátrányokat gyakorta nem kisebbítõ, hanem konzerváló ellátási rendszereket bárki reformálni kívánja. Nem az a baj, hanem az, hogy a Horn-kormány csak a lebontás fázisát valósította meg eddig, és nem tud létrehozni egy, a polgári rendszernek megfelelõ, az egyéni felelõsségre és a rászorultságra egyaránt figyelemmel lévõ új rendszert.
Rövid története azt mutatja, hogy a jelenlegi kormány csak rombolni tudott, de építeni nem. A feltett kérdésre, mely szerint megtett-e minden lehetõt a Horn-kormány a családok védelme és a felnövekvõ generációk érdekében, azt kell válaszolnunk, hogy nem. Nem tett eleget ennek az alkotmányos és morális kötelezettségének, sõt ezzel ellentétes gyakorlatot folytatott.
Ám az elõbbinél egy jóval súlyosabb kérdés áll a háttérben. Ez a következõ: felmérték-e a magyar politikai élet szereplõi a kormányzati magatartás súlyát, jelentõségét? Tisztában vagyunk-e ebben a teremben felelõsségünk nagyságával? A családpolitika egyben népesedéspolitika, annak a függvénye, hogy akar-e egy kormányzat a termékenységet növelõ, a születéseket ösztönzõ népesedéspolitikát folytatni vagy sem.
(11.40)
Felismeri és elismeri-e ennek szükségességét? Hajlandó-e e felismerésnek megfeleltetni az adózási, családtámogatási, gyermektámogatási, oktatási politikáját, vagy a közszellem alakításában kifejthetõ befolyását? Ha valóban szükség van erre, akkor Magyarországon szükség van rá! A sokat emlegetett, egyetemesen érvényesülõ civilizációs betegség, a jövõ megrablásának, felélésének sajátos és különösen drámai megnyilvánulása az, ami nálunk 1957 óta tapasztalható, hogy kevesebb gyerek születik, mint amennyi a szülõ korosztály egyszeri utánpótlásához szükséges volna. Egyszerûen szólva, ha egy közösség, a jelen társadalma a könnyebb élet érdekében megtartóztatja magát a gyerekszüléstõl és a felneveléstõl, ezzel a közösség a saját jövõjét fogyasztja el.
Ez a folyamat 1981-ig még nem vezetett a népesség csökkenéséhez, mert a születések csökkenését kompenzálta az átlagos életkor kitolódása. 1981 óta azonban már folyamatos a népességfogyás. Mára elértük, hogy e tekintetben Európában a legrosszabbul állunk. 1981-ben 10 millió 713 ezer polgára volt az országnak, '96 januárjában majdnem félmillióval kevesebb, a bevándorlókat nem számítva 10 millió 215 ezer. A következmény a társadalom folyamatos elöregedése, amely tehát már hosszabb ideje tart, és 1981 óta a népesség fogyása megtetézve zajlik. Napjainkban is ez folyik, ez történik! Egyre nagyobb nyugdíjaskorú rétegeket kell eltartani a csökkenõ létszámú munkaképes nemzedéknek. A keresõ-eltartott arány miatt is lett az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb a társadalombiztosítási járulék, és a munkát terhelõ hatalmas járulékok miatt is romlott és romlik a versenyképességünk. Összefoglalóan, ami itt történt, az voltaképpen azt jelenti, hogy a társadalom problémáit a jövõ terhére oldották meg az elõzõ évtizedekben.
Ha egy képpel kellene szemléltetni, hogy milyen jövõ vár hamarosan ránk, akkor gyakran az ember eszébe jut az a sokat emlegetett mondás, hogy két végén égetik a gyertyát. Hiszen egyfelõl egy Nyugat-Európában ismert rossz születési statisztikával rendelkezünk, egyre kevesebb a megszületendõ gyermek, másfelõl a mortalitási statisztikákat figyelve egy észak-afrikai halálozási statisztika van. Ott méginkább mûködik ez.
De van egy harmadik metszete is az egésznek, hogy ugyanakkor öregszik a társadalom, mint mindenütt Európában. Tehát jobb lenne ezt a képet úgy megfogalmazni, hogy nem két végén ég a gyertya, az egyik végén, szerencsés módon az öregeknél, lelassult ez az égés. Csak közben valaki mintha öngyújtóval a gyertya közepét melegítené, és az ott is el kezd égni, ez a 30 és 50 év közötti férfiak riasztó halálozási statisztikája. Ha megnézzük, hogy milyen életesélyekkel rendelkezik ma egy magyarországi férfi, akkor eléggé rossz számokat látunk. A férfiak esetében ez 64, a nõk esetében 74 év. Minden latin-amerikai ország, Venezuela, Brazília, Kuba elõttünk van e statisztika szerint. Magyarországon a férfiak várható élettartama az észak-afrikai országokéval vagy Kínáéval vetekszik.
Ezt az árat, a népesség fogyásának ezt az árát a ifjabb, vagy most születõ, felnövekvõ nemzedéknek kell megfizetnie. Ha ugyanis valami csoda folytán, pontosabban összehangolt és eredményes népességpolitikai lépések nyomán hirtelen megfordulna ez a trend, és évente nem 35 ezerrel kevesebben születnének, hanem éppen többen... Összehasonlítva, hogy mennyit jelent ez a 35 ezer, egy Vác vagy Pápa nagyságú város lakossága tûnik el ebbõl az országból évrõl évre. Tíz év alatt eltûnt 330 ezer polgár ebben az országban, ez Somogy vagy Heves megye nagyságával mérhetõ. Tíz évente egy megyével kevesebbje van ennek az országnak. Tehát ha valamilyen csoda folytán évente 35 ezerrel többen születnének, az összesen 700 ezer többlet gyermek 18-20 év múlva kezdene fokozatosan munkába állni. Addig folyamatosan egyre több eltartott gyermek nehezedne a munkaképes nemzedék vállára, és változatlan nyugdíjkorhatár mellett továbbra is egyre több nyugdíjaskorú eltartott jelentené ugyanezt a súlyt. Mégis vállalni kell, kellene ennek a fordulatnak az elõidézését! Hiszen, ha ezt nem vállaljuk - amint a szakemberek számításaiból világosan kiolvasható -, a ma születõk megélhetik az évi 80-85 ezres fogyást és a teljes elvénülést, miközben a népesség 8 millióra fogy. Illetve ha ezt nem vállaljuk, vállalni kell egy nagyobb arányú betelepítést.
Nem a vietnami, koreai vagy kínai vendégmunkások rémével kell riogatni a magyar gazdaságot, mert ez nem riasztó, sõt a viszonyok között azt is lehet mondani, hogy akár üdvözlendõ is. De tudni kell azt, hogyha a népességfogyás így folytatódik Magyarországon, akkor a határon túli magyar kisebbségek munkaerõ-piacilag aktiválható felnõtt lakossága fog megjelenni a magyar munkaerõpiacon. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a szakmunkások, az értelmiség elvándorol ezekrõl a területekrõl. Ez a szlovákiai, illetve a horvátországi magyarság egy generáción belüli asszimilálásának és az erdélyi magyarság tragikus süllyedésének az eredményét festi elénk.
Azt az igazságot ne feledjük el, amit a Római Klub "Szemközt a jövõvel" címû jelentésében olvashattunk. "Egy ország népességének korösszetétele közvetlen befolyásolt gyakorol a saját jövõjébe vetett hitére és bizalmára, valamint arra a képességre, hogy az új problémákat újszerû módon meg tudja-e oldani." A Horn-kormány semmit sem látszik tudni errõl a gondról. Családpolitikája, népességpolitikája azoknak a szerény kezdeményezéseknek a letördelésébõl, visszavételezésébõl áll, amelyeket vagy még a Kádár-korszak utolsó szakaszában léptettek életbe, vagy az Antall-kormány vezetett be a nagymértékû gazdasági visszaesés ellenére is e vészes folyamatok lefékezése érdekében.
A népességfogyás hátterében persze nem egyetlen ok áll, hanem az okok bonyolult szövevénye. A mának élés, a jövõnek mint feladatnak, a gondoskodás tárgyának és a közösség reprodukcióját ösztönzõ perspektívának eltûnése a mindennapi életünkbõl. A nyugati civilizációt általánosan jellemzõ betegség ez, és így van ez Magyarországon is. A népességfogyás Európa fejlett nyugati részén is tapasztalható, csakhogy a mi gondunk jóval súlyosabb, Magyarország ehhez a folyamathoz az önpusztítás halmozottan érvényesülõ jellemzõit is társítja az elmúlt évtizedekben. Elmondták ezeket a riasztó statisztikákat az alkoholfogyasztásról, az öngyilkosságról és az ezzel érintkezõ devianciákról, nem akarom ismételni ezeket, elhangzott ebben a házban.
Arra a kérdésre tehát, hogy felmérte-e a Horn-Kuncze-kormány a családpolitikai döntéseinek történelmi jelentõségét, a szánkra toluló elsõ válasz az, hogy nem.
Már látszik minden, amit a szociológia, a demográfia magyar kutatói, tudósai letettek az asztalra az utóbbi években, Andorka Rudolftól Kamarás Ferencen át Mészáros Árpádig - ezek a munkák magukért beszéltek. Én nem is õket akarom idézni, hanem egy, a nyolcvanas évek közepén született tanulmányt, Monigl István és Hablicsek László tanulmányát. "Felvázolhatjuk - mondják a szerzõk - a népesedésünk jövõjének körvonalait az elkövetkezendõ évtizedekre. Ha a termékenységi és halandósági viszonyok stabilizálódnak, akkor a népesség csökkenése a következõ öt évtizedben folyamatos lesz, mértéke az elsõ két évtizedben lassú, majd azt követõen számottevõbb, a népesség száma 2001-ig körülbelül 200 ezer fõvel, 2020-ig 800-900 ezer fõvel csökken. A népességszám viszonylag szûk határok közötti ingadozása az ezredfordulóra következõ két évtizedben, a népességcsökkenés felgyorsulása az azt követõ évtizedekben - ez az, ami várhat ránk. A kilencvenes évtizedekben van még - írják a nyolcvanas évek közepén a szerzõk - lehetõség a leghosszabb távú népesedési folyamatok érdemi befolyásolására, a kedvezõtlen tendenciák megfordítására. Legkésõbb az 1990-es években lehet és kell megtenni a szükséges lépéseket." Ezek után az ilyen lépések megtétele kilátástalannak és eredménytelennek tûnik. Ne felejtsék el uraim, önök kormányoznak ezekben az idõkben!
A probléma tehát nem a kormány információhiánya, nem intellektuális problémáról van szó. Nem ismerethiányból fakadnak a gondok. Pontosan láthatóak a mai döntések hatásai és az elmaradt döntések messzeható következményei.
(11.50)
A megfontolt válasz - amit az elõzõ kérdésre kell adni, hogy a kormány felelõsségének mértékét vizsgáljuk - az, hogy igen. Igen, pontosan látják mai döntésük kegyetlen következményeit.
Megengedem, miniszter úr: nem tudatosan kívánja a Horn-kormány a tragikus következményeket, hanem csupán tudomásul veszi, mintegy amortizációs költségként leírja a családot mint mûködõ egységet a pénzügyi stabilizáció folyamatában. Nyilván nem kívánják a gyermekek, a családok kárát, hanem egyszerûen nem látják õket a pénzügyminiszter úr által önök elé terjesztett fõkönyvi számoszlopok mögött. Ez a gond: nem látják a számok mögött azt, akirõl szó van.
Végezetül: mi a Fidesz javaslata? Hét pontban foglaltuk össze azokat a javaslatainkat, amelyeket önök is, a Horn-kormány is meg tud valósítani anélkül, hogy alapvetõ szemléleti változásra kényszerítenénk önöket. Ennek a reményét ugyanis én nem látom.
1. Nem halogatható a családi típusú jövedelemadó kialakítása, mely elismeri a gyermeknevelés költségeinek egy részét. Azaz lehetõvé kell tenni, hogy a személyi jövedelemadó-rendszer keretein belül azok, akiknek ez kedvezõbb, a gyermekek számát is figyelembe vevõ adórendszerben adózhassanak. Ennek érdekében ki kell alakítani a gyermekek számához kötött, növekvõ adólevonási lehetõséget vagy a gyermekek számától függõen választható különbözõ adótáblák rendszerét.
2. A gyermekgondozási díj és a gyermekgondozási segély egységesítése után állampolgári jogon kell garantálni az anyasági ellátást.
3. A családi pótlék alapösszegét már az elsõ gyermek után is biztosítani kell mindenkinek, ám az alapösszeg felett a rászorultság elve szerint erõsen differenciált összegeket kell megállapítani.
4. A bölcsõdei ellátás biztosítása érdekében önálló bölcsõdei normatívát kell elkülöníteni az önkormányzatok finanszírozási rendszerében. Az óvodákat a közoktatási rendszer szerves részének tekintve, elfogadhatatlan minden olyan elképzelés, amely az államháztartási reform örve alatt az óvodákban folyó munkát kettészakítaná, mégha csak finanszírozás szempontjából is, egy iskola- elõkészítõ évre és egy azt megelõzõ két évre, melyeket a szociálisfeladat- ellátás részeként nem oktatási normatívával támogatnának.
5. Az önkormányzati és magánerõs lakásépítés támogatása halaszthatatlan. Ma évente 10-12 ezer lakás épül. Ez a lakásállomány amortizációját sem ellensúlyozza. A ma rendelkezésre álló támogatási keretek jelentõs része felhasználatlan marad, mert az építtetõk igénybe sem tudják venni. Elengedhetetlen a lakásépítés esetében az áfa-visszaigénylés rendszerének újragondolása.
6. A családgondozással, a gyermekvédelemmel elkülönülten foglalkozó intézményhálózat megerõsítése elképzelhetetlen azok szakmai integrációja, összehangolása, az önkormányzatok szociális normatíváinak reálértéken tartása nélkül.
7. A fiatalok körében 50 százalékkal magasabb a munkanélküliség. A munkanélküli-segélybõl élõk közel 40 százaléka 29 év alatti. Ebben a helyzetben elfogadhatatlan a pályakezdõ fiatalok munkanélküli - segélyének megszüntetése oly módon, hogy a valóban elavult, konzerváló hatású segélyezés helyébe nem lép azonnal egy másik rendszer, a pályakezdõk képzési támogatása, a munkahelyteremtést is ösztönzõ speciális adókedvezmények rendszere. Ma azonban a rossz segélyezés is jobb lenne, mint a semmi.
Ezek a javaslataink, el fogom juttatni önhöz, miniszter úr, írásban is. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)