DR. KÖKÉNY MIHÁLY (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Kicsit szomorú vagyok, hogy a Ház falai között "Isten, haza, család!" jelszó alatt olykor bûnbakkeresés is folyik, de azt gondolom, kár lenne idõt fecsérelni ezekre a hozzászólásokra.
Más ellenzéki hozzászólásokkal viszont olykor az a bajom, hogy megengedhetetlenül összemosnak kategóriákat: összemossák a "kell" és a "van" kategóriáit. Mert kellene, tisztelt képviselõtársaim, családi típusú jövedelemadózás - ahogy ezt Surján László képviselõ úr is megfogalmazta -, csakhogy ezzel éppen az a gond, hogy az ezzel járó kedvezményrendszer most nem engedhetõ meg, mert a bevételi oldalon mintegy 50 milliárd kiesést jelentene.
Sokan utaltak képviselõtársaim a családpolitikát formáló tényezõkre, azonban legnagyobb hangsúllyal - súlyos és reális érvek szólnak e mellett - az állam szerepe jelent meg. Nincs ebben semmi meglepõ, hiszen Kiss Gábor beszélt arról: valamennyiünk tudatában élnek a Kádár-rendszer hagyományai abban a tekintetben, miszerint az állam gondoskodik szinte kizárólag az elesettekrõl és persze a családokról.
(13.50)
Ez a túladagolt gondoskodás mélyen beivódott a magyar társadalomba, és ellenállást szül az átalakulás még oly óvatos formáival szemben is. Pedig nyomós indokok szólnak amellett, hogy az állami felelõsség s ezzel együtt a kiadások visszafogása elkerülhetetlen, hiszen nem lehet fokozni az elvonásokat, nem lehet tovább növelni az adókat, mert ez végsõ soron az elvonható jövedelmet termelõ szektornak és a benne dolgozóknak a terheit növeli. Felelõs politikának nem lehet az a célja, hogy ezen az úton a szociális ellátásra vagy jövedelempótlásra szorulók számát gyarapítsa.
Tisztelt Országgyûlés! Minden családtámogatási elõirányzat egy szorzatként áll elõ: az ellátottak száma, szorozva az átlagos ellátási mértékkel. Ha valaki csökkenteni akarja a kiadásokat, akkor valamelyik szorzótényezõt kell csökkenteni. Az ellátási összegek, tudjuk jól, roppant szerények, s mi nem követhetjük, mondjuk, a finn példát, hogy 20 százalékkal visszalépünk a mértékekben. Marad a jogosulti létszám, a támogatások körültekintõbb célzása, a sokat szidott rászorultsági elv alkalmazása.
De kérdezem én Szilágyiné Császár Terézia képviselõtársamtól is, hogy vajon nem természetes kívánalom-e a jómódúak kiszûrése egy ilyen helyzetben a közpénzbõl támogatottak körébõl, legalábbis az anyagi segítségnyújtás területén? S ha az igenlõ válasz nem harsány, a döntés egyáltalán nem fájdalommentes, mégis egyebek között azért kell ebbe az irányba elmozdulni, hogy az erõforrásokat azokra a feladatokra koncentráljuk, amelyek megoldása elõl az állam nem térhet ki. S ide sorolom a családi pótlék értékvesztésének a megállítását is.
Én szeretném fölhívni a figyelmet arra, a miniszter úr beszélt errõl, hogy errõl a szándékról a kormány nem mondott le. S hosszú távon is számolunk az állam domináns szerepével a megélhetés alapjául szolgáló szociális transzferekben, noha ezek egységesítése, a hozzájutás feltételeinek az egyértelmûsítése is sürgõs.
Az egészségügyi szolgáltatások körében egyebek között állami feladat a védõnõi hálózat mûködtetése, és a családvédelmi szolgálatban éppen most tesszük elérhetõvé az optimális családtervezési szolgáltatásokat. Pusztai Erzsébet képviselõ asszony, egyebek között erre fordítjuk azt a bizonyos 40 millió forintot, amit kérdezni tetszett, de állami támogatással hoztuk létre és segítjük és mûködtetjük a mentálhigiénés mozgalmat is. Ez akkor is prioritás, tisztelt képviselõtársaim, ha, mondjuk, nincs külön úgynevezett humánpolitikai kabinet. Mert ha lenne, lehet, hogy éppen a családokról történõ gondolkodást könnyen elháríthatják magukról egyes szervezetek és egyes államigazgatási tényezõk, jóllehet ez a kötelességük lenne.
Tisztelt Képviselõtársaim! Röviden szólnom kellene Giczy képviselõ úrnak arról a törvényjavaslatáról is, amelyet itt többen érintettek és amelyben a családi pótlék nemrég elfogadott konstrukcióját kívánja alapjaiban megváltoztatni. Mert mi is a lényege ennek a törvényjavaslatnak? Alanyi jogúvá kívánja tenni a családi pótlékot, illetõleg az aktuális nyugdíjminimumot javasolja a családi pótlék megállapításához. Képviselõ úr javaslata szerint a családi pótlék elõirányzata jövõre közel 80 milliárd forinttal növekedne. Nem a szándékot vitatom, a jó szándékot, tisztelt Országgyûlés, amely a családok helyzetének a jobbítására irányul, de azt gondolom, az nem fogadható el, hogy a támogatások rendszerébõl kiszakítva, a szükséges források nélkül fogalmazódnak meg ilyen javaslatok. Én azt hiszem, hogy a képviselõ úr által javasoltak akkor lennének helyénvalóak, ha egy rendkívül alacsony, differenciálatlan jövedelemszerkezet mellett kizárólag a jövedelemmel nem rendelkezõ gyermekek okozta, egy fõre jutó jövedelemcsökkenést kellene mérsékelni.
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyûlés elnöke foglalja el.)
Ugyanakkor sajnos, a javaslat nem kezeli, nem is tudja kezelni a családok jövedelem-szerkezetében egyre erõsödõ, hét-tízszeres különbségeket, és ennek a megvalósítása lényegében a megcélzott rétegektõl történõ többletelvonásra adna módot.
Tisztelt Országgyûlés! Végül engedjék meg, hogy arra utaljak, hogy az államon kívüli szereplõk, egyebek között az egyházak és más civil szervezetek szerepét azért is kell erõsítenünk, mert a civil szervezetek, egyházak által nyújtott bármilyen jóléti szolgáltatáshoz adott közpénz megsokszorozódik. És nem etikátlan az államtól, úgy gondolom, hogy a feladatok megoldásához igényli a társadalmi szféra közremûködését, ideértve az anyagi vonzatokat is.
Teszi ezt olyan idõben, mondják sokan, amikor a társadalom saját erõforrásai is kimerülõben vannak, erodálódik a szolidaritás. Nos, azt kell mondanom, hogy a tények ezt nem támasztják alá. Nem támasztják alá, mert csak szeretném megemlíteni, hogy több mint 14 ezer bejegyzett alapítvány mûködik az országban, és ezek közül több mint 10 ezer kifejezetten a családokat közvetlenül érintõ humán célra jött létre. Ehhez kapcsolódik sok száz egyesület is. 1993-ból származik az az adat, miszerint több mint 5 millió polgártársunk adott pénzben vagy természetben valamilyen adományt. Számomra ezek a tények sokkal inkább azt jelképezik, hogy a társadalom önszervezõdése, önsegítése erõsödik, és erre mint szilárd talajra építhetünk. Én azt hiszem, hogy az államnak abban is van nagyon fontos és múlhatatlan szerepe, hogy ezt a folyamatot erõsítse, és persze, ez a tevékenység nem merülhet ki az anyagi támogatások biztosításában. Köszönöm. (Szórványos taps a bal oldalon.)