SZABÓ GYÖRGY népjóléti miniszter: Köszönöm szépen, elnök úr, a szót. Elöljáróban hadd köszönjem meg a képviselõtársaimnak, akik itt maradtak a zárszóra is, és köztük vannak olyanok is, akik nemcsak felszólalóként, hanem hallgatóként ülték végig ezt a mostani vitanapot. Ahogy körülnézek, vagyunk vagy harmincan, nagyjából-egészébõl ugyanannyian, mint az egészségpolitikai vitanap végén voltunk; de a kezdet kezdetén valamivel nagyobb volt a létszám, és ez már önmagában is egyfajta bizakodással tölt el.
Másodsorban: én elnézést kérek mindenkitõl, aki úgy fogja érezni - és jó néhányan lesznek -, hogy számos felvetésre nem kaptak megfelelõ reakciót; képtelenség a rendelkezésemre álló mintegy negyedóra alatt egy öt-hat órás vitának a rezüméjét is olyformán összefoglalni, hogy akárcsak a relevánsnak mondható kérdések mindegyikére választ tudjak adni.
Bevallom õszintén, hogy maga a vitanap engem különös ambivalens érzésekkel tölt el. Egyrészt örülök annak, hogy valóban sok-sok, adott esetben szenvedélyt sem nélkülözõ, de mégis a családokért aggódó hozzászólás hangzott el. És bevallom õszintén, nem örülök annak, hogy az a fajta kézfogás - amelyet itt többen ajánlottunk, megfogalmaztunk, jómagam is ezzel kezdtem, hogy talán azt nem kellene kétségbe vonni, hogy nincs egyetlenegy olyan képviselõ sem a Házban, aki ne gondolná úgy, hogy a családok értéke, jelentõsége és jövõje nagy fontosságú, és ennek a megkérdõjelezését nem kellene megtenni - és ezt fogalmazta meg Kristyánné, Antalóczy Attila legutóbb -, ez az érzés, itt és most azért több képviselõtársamból hiányzott. És tartok tõle, maguk sem gondolták igazából végig, hogy amikor azt igyekeznek bebizonyítani, hogy a gazdasági megszorítások, amelyek óhatatlanul kihatnak bizony a családtámogatások egy részére is, olyan helyzetet teremtenek, hogy ma Magyarországon igazából talán már gyermeket sem érdemes vállalni.
(14.40)
Én úgy gondolom, hogy ha ilyen üzenetet hordoz - akár szándéktalanul is - egy-egy felelõs politikus mondanivalója, akkor igenis megkérdõjelezhetõ, vajon helyes-e az, amit tesz.
Több képviselõtársamnak külön szeretnék köszönetet mondani - elnézést kérek, mert szinte jegyeztem magamnak, kik azok, akik ezzel foglalkoztak, kormánypártiak és ellenzékiek. Nagyon fontosnak tartom, hiszen mi itt nemcsak egymásnak beszélünk, még ha kevesen vagyunk is, hanem egy ország nyilvánossága elõtt szereplünk. Azoknak a képviselõtársaimnak szeretnék köszönetet mondani, akik megfogalmazták azt, amit mindannyian tudunk - legalábbis azon szerencsések, akik családba születtek, családban nõttek fel vagy családot alapítottak és családot gondoznak -, hogy milyen fantasztikusan nagy értékrõl van szó, hogy jó dolog a házasság, ha az ember társat talál; hogy óriási élmény, amikor az elsõ gyerek megszületik, még nagyobb talán, amikor már ketten vannak, az pedig egészen különleges dolog, amikor már három, netán több gyerek is beleszületik egy családba. Ennek az értéknek a tudatosítása az Országgyûlés, a képviselõk - honanyák és honatyák - részérõl szerintem legalább olyan fontos üzenet a magyar társadalom számára, mint ha netán azon veszekszünk, hogy egy rászorultsági mutatónak egy bizonyos sávja jól van-e megállapítva vagy nem jól.
Szóltak errõl többen: Gyõriványi Sándor, Donáth László, Sasvári Szilárd, Kristyánné, Büky Dorottya, Veér Miklós, Csépe Béla - többeket kihagytam -, Antalóczy Attila és így tovább. Rendkívül fontosnak tartottam volna, hogyha ezt többen hangsúlyozzák, és nem arra hegyezik ki a mondanivalójukat, hogy hol és miben látnak esetleg olyan problémákat, amelyek egy részét készséggel hajlandó vagyok magam is elismerni. Sõt, magában az expozéban is utaltam arra, hogy az a fajta intézkedéscsomag, amely egy súlyos gazdasági-pénzügyi válság elhárításának részeként a családok egy részére is bizonyos terheket ró, tanulságokkal is szolgált, és a kormány ezen tanulságok levonását a maga részérõl megtette.
Van egy folyamatosan visszatérõ kérdés - elnézést kérek, ha ezzel ismételten foglalkozom. Úgy tûnik, ez olyan fixa ideaként köszön vissza nagyon sok képviselõtársam részérõl, amely megítélésem szerint teljesen hamis, és igazából olyan törekvések megfogalmazását is sugallja, amik nem igazán célszerûek, illetve nem érnék el a céljukat.
Folyamatosan visszatérõ dolog - tisztelet a kivételnek -, hogy ha az állam nagyobb összegeket tudna fordítani a családok közvetlen támogatására, akkor az a kétségtelenül igen tragikusnak mondható demográfiai helyzet, amely a népesség fogyásában, a gyermekvállalási kedv csökkenésében, az elöregedésben, a korai halálozásban és sok mindenben megfogalmazható, megfordítható lenne. Miután ezzel sorozatosan találkozom, igyekeztem ennek egy kicsit alaposabban utánanézni. Nos, minden ezzel foglalkozó szakértõ azt állapítja meg, hogy az állam ilyen fajta beavatkozása - amely tehát kifejezetten népesedéspolitikai célokat szolgál - egyértelmûen káros, és nem hozza meg a maga hasznát. Ilyen intézkedés példának okáért, amikor adminisztratív úton próbálják korlátozni a születések számát, illetve próbálják megtiltani valamilyen formában azt, hogy az anya maga dönthessen arról, hogy gyermeket vállal-e - lásd a Ratkó-korszak eseményeit. Ennek van egy olyan hatása a késõbbiekre nézve, hogy hihetetlen módon hullámzóvá teszi mind az óvodai, mind az iskolai, mind a foglalkoztatási problémák kezelését, hiszen egy-egy ilyen hirtelen kiugró generáció a késõbbiekben is sorozatosan jelentkezik, amikor ezen generációk szülõképes vagy nemzõképes korba kerülnek.
A másik ilyen beavatkozási lehetõség, amikor ténylegesen pozitív ösztönzõket alkalmaznak. Ennek a tapasztalata az - lásd a hetvenes évek beavatkozásait -, hogy elõrehoznak emberek, nõk, bizonyos gyermekvállalási hajlandóságot, és ismételten hirtelen van egy kiugró születési hullám, utána viszont van egy erõteljes csökkenés - ugyanazokkal a káros hatásokkal, mint amirõl az elõbb beszéltem.
Azt is megnézettem, hogy egyáltalán hol jelennek meg, vannak-e olyan nemzetközi példák, amikor spontán módon, állami beavatkozás nélkül indul meg valamifajta szülési kedv, és változnak meg demográfiai trendek. Nos, két érdekes mozzanat - errõl nem volt mód beszélni:
Európában a közelmúltban két országban volt jelentõs születésszám- emelkedés. Mind a két ország itt van a közelünkben: Lengyelországról és Romániáról van szó. Közvetlenül a rendszerváltást követõen egyfajta eufórikus felszabadultságérzést élt át a társadalom; valami remény, valami pozitív optimizmus indult meg, várakozás, és ez a születések számában is azonnal megmutatkozott.
Van egy másik nagyon érdekes tapasztalat, nevezetesen hogy a fejlett országokban ott magas - viszonylag magas - a szülési kedv, ahol erõsek a nõmozgalmak, mint például Nagy-Britanniában, Svédországban vagy az Egyesült Államokban. Ebbõl is le lehet vonni bizonyos következtetéseket. Talán éppenséggel azt, hogy ezekben az országokban megtanulják azt, hogy egy nõ az individualista törekvéseit és a család fölvállalását már össze tudja egyeztetni.
Ami a dolog lényege: megítélésem szerint ahhoz - mert e körül forgott legtöbbször a vita -, hogy hatásosan tudjuk valamilyen formában befolyásolni a születések számát, a kedvezõtlen demográfiai trend megfordulását, alapvetõen két dolog szükséges. Az egyik annak az értéknek a sugárzása, folyamatos táplálása, amelyet nagyon sok civil szervezet - például a nagycsaládosok országos szervezetei, akik végigkísérték ezt a mostani vitanapot is, és még lehetne másokat is említeni - felvállal. Ezek valóban szinte állandóan, átütõ erõvel jelen legyenek. Voltak, akik azt kifogásolták, hogy ebben keveset tettünk - ebben a magam részérõl a kritikát hajlandó vagyok elfogadni, sõt magamra venni -, hogy ennek az értéknek a leghatásosabb közvetítõkön, az elektronikus médián, a televízión keresztül is meg kellene jelennie. Tökéletesen igazuk van. Hadd mondjam azt, hogy éppenséggel pénteken - ugye, nem haragszanak, ha elárulom - beszéltünk a Nagycsaládosok Országos Egyesületével e tekintetben, hogy kifejezetten kormányzati támogatással igyekszünk egy ilyen, ha úgy tetszik, pozitív kampányt indítani, amelyben a családokban megszerezhetõ örömöket, értékeket próbáljuk a társadalom, az emberek számára közvetíteni.
És most megint meglepõ dolog következik, mert azt hiszem, amióta én politikai pályára adtam a fejemet, ez az elsõ eset, hogy egy kisgazda képviselõvel - sajnos nincs itt - a legteljesebb mértékben egyet tudok érteni. No, nem Gyimóthy Gézára gondoltam, hanem ez esetben Lányi Zsoltra. Õ megfogalmazta azt, hogy ha családról beszélünk, akkor ne csak a gyerekekre gondoljunk, mert a gyerekek ugyan természetesen rendkívül meghatározó, fontos részei a családnak - õk a jövõ -, hanem a szülõkre is. Azon szülõkre, akik aszerint fogják majd eldönteni, hajlandóak-e gyereket vállalni, hogy valóban mennyire érzik stabilnak a helyzetüket, van-e munkahelyük, látják-e a közintézmények közszolgáltatásainak biztonságát, látják-e azt, hogy a gyermekeiknek biztos perspektívát tudnak nyújtani.
(14.50)
Látják-e azt, hogy õk maguk anélkül - Donáth László képviselõtársam erre utalt - hogy adott esetben netalántán kényszerûen kellene itt-ott valamilyen hivatalnál kérelmeket beadni, önerõbõl is képesek, mert akarnak és tudnak dolgozni, és van munkahelyük, és keresni is tudnak, tehát ilyen esetben, ha ezt a stabilitást érzik, ha ezt fel tudják vállalni, akkor még a gyermekvállalási kedv, a családnak a becsülete is, a családnak az értékadatai is másként alakulnak.
Sok olyan részletkérdés is fölvetõdött, amivel igazából én azért nem tudok mit kezdeni, mert ha valaki csak annyit fogalmaz meg, hogy bizony sokkal több pénz kellene különbözõ támogatási formákra, családtámogatási formákra, akkor én ugyancsak hozzá tudnék még tenni jó néhány dolgot, és meg tudnám azt fogalmazni, hogy ugyan miért ne lehetne a mindenkori átlagkeresetüket odaadni a szülõnõk számára, vagy itt éppenséggel mivel kisgyermekeket gondoznak, vagy miért ne lehetne valóban a nyugdíjminimumot megadni családi pótlékként akár az egygyermekes szülõk számára is. De azokat tekintve, hogyha történetesen, mondjuk, itt netalántán nem a családról beszéltünk volna, hanem a közbiztonságról, az önkormányzatok helyzetérõl, a közlekedésrõl, vagy történetesen, mondjuk, az egészségügyrõl, vagy az idõsek helyzetérõl, akkor feltehetõen nagyon sokan tudtunk volna még olyan gondolatokat, tippeket megfogalmazni, aminek az lett volna a vége, hogy de jó lenne, ha több pénz lenne. Csak nem ez a kérdés.
A kérdés az, hogy ami rendelkezésre áll, az bizony meglehetõsen kevés, és voltam bátor arra utalni, hogyha egy olyan helyzet alakul ki ebben az országban, amely helyzet azt mutatja, hogy lényegesen kevesebb embernek kell egyre több ember eltartásáról gondoskodni, miközben a gazdaság stagnál, akkor vajon egy viszonylag, hangsúlyozom, egy viszonylag fejlett, és még a restriktív lépésekkel együtt is nemzetközileg is elismert családtámogatási rendszert lehet-e változatlanul hagyni. Úgy tûnik, hogy nem.
Még egy gondolat, tisztelt elnök úr, mert lejárt az idõm, öt percem, és befejezem: én igyekeztem azért arra is rámutatni, hogy elég sok olyan lépést tervez a kormány, szerencsére képviselõtársaim, köztük Kökény államtitkár úr ebben nekem segítséget nyújtott, amely mutatja azt, hogy a kormánynak igenis van családpolitikája. Hiszen volt szó a lakáskérdésrõl, volt szó a családi pótlék rendszerének egy újfajta átvizsgálásáról, volt szó a fiatalok foglalkoztatási helyzetérõl, és én nagyon örültem volna azért, ha ellenzéki képviselõktõl csak egyetlenegy méltató szó elhangzott volna arról, hogy a gyes rendszerében végre megcsináltuk azt, hogy nincs biztosítási elõzmény, hogy belevittünk a rendszerbe egy automatizmust, a mindenkori nyugdíjminimumhoz kötjük, tehát van egyfajta valorizációs lehetõség, és 2000 forinttal többet fognak azok a kismamák kapni, akik április 15-e után szülnek - legalább egy mondat elhangzott volna errõl.
Idõm lejárt, nem tudom végigmondani, de talán a legfontosabb gondolataimat össze tudtam most foglalni ezen vitanap alkalmával. Még egyszer megköszönöm tisztelt képviselõtársaimnak az aktív részvételüket, okos, hasznos gondolataikat, és a kritikát, a bírálatot is, mert nekem továbbra is az a meggyõzõdésem, hogy jó szándékból fakadtak. Köszönöm szépen. (Szórványos taps a bal oldalon.)