BOGÁRDI ZOLTÁN (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót. Napirend utáni fölszólalásom témája a szobi rendelõintézet. Pest megye északi részén az Ipoly völgyében, a Börzsönyben 13 falu szakorvosi ellátását biztosítja a szobi rendelõintézet. Ez a rendelõintézet 1962-ben kezdte meg mûködését, '77-ben, a nagy összevonási mánia idején a váci kórházhoz csatolták, majd 1991-ben az önkormányzati választások után Szob község önkormányzata úgy döntött, hogy üzemelteti önálló rendelõintézetként ezt a rendelõintézetet és ellátja azt a 18 ezer embert, aki ebben a 13 községben lakik.
1991 és '95 között jelentõs fejlõdésen ment át ez a rendelõintézet, a laboratórium, fogászat és számítógépes rendszer kiépítésre került, és fejlõdött volna tulajdonképpen tovább is, ha nem jön az a bizonyos 1995. évi rendelkezés, amikor is ezeknek a rendelõintézeteknek a mûködése, a pénzügyi fedezet központi forrásból veszélybe került.
Veszélybe került, mert kialakítottak egy pontrendszert, és ezen a pontrendszeren keresztül kapta volna a 60 százalékát a költségvetésének és 40- et kapott volna, illetve kap is központi, egyenes forrásból. Tekintettel arra, hogy ez a rendszer nem aprófalvas településekre lett kialakítva, ebbõl adódóan szinte természetes az, hogy ez a rendelõintézet állandó anyagi nehézségekkel küszködik.
Szeretném a tevékenységét néhány mondatban bemutatni. Ez a rendelõintézet biztosítja kilenc községnek az éjszakai, illetve a hétvégi ügyeleti ellátását. Biztosítja a járóbeteg-szakrendelést, 49 szakorvosi órában, naponta. Nem akarom fölsorolni, 12-féle szakrendelést tudnak biztosítani. És biztosít egy pszichiátriai gondozást, napi hat órában. Több mint 40 ezer esetet regisztrálnak évente ebben a rendelõintézetben.
Szob község tulajdonképpen ennek a területnek egy központja, egy kulturközpontja volt mindig, annak idején Szob volt a járási központ, és kötelességének érezte azt, hogy ezt a rendelõintézetet olyan áron is fönntartsa, hogy saját költségvetésébõl erre pénzt különítsen el. Azt viszont már nem tudják vállalni, hogy az új rendszer miatt öt-nyolcmillió évi ráfizetést legyenek kénytelenek elkönyvelni. Igaz, Szob község messze jobban áll, mint ebben a térségben bármelyik, illetõleg azt hiszem, hogy országosan is a jobbak közé tartozik. A 200 milliós költségvetésébõl 90 milliót saját forrásából biztosít. Azt azonban a szobi polgárok sem veszik szívesen, hogyha a saját maguk által befizetett pénzt másik 13 községre költik. Ugyanakkor Szob nem tudja befejezni a tornacsarnok-építkezést, nem tud járdát építeni, kátyúzni, és egyéb, a település mûködését mindenképpen meghatározó és fontos tevékenységet.
Ebbõl adódóan fönnforog a veszélye annak, hogy Szob község azt lesz kénytelen mondani, hogy nem tudja tovább üzemeltetni ezt a bizonyos rendelõintézetet és átadja a megyének. Ismerve Pest megye anyagi helyzetét, könnyen elõfordulhat, hogy ezt a rendelõintézetet bezárják és ellátatlanul marad az a 13 község.
Nézzük végig, hogy mit is jelentene egy ilyen bezárás ennek a községnek. Elõször is a betegek oldaláról nézzük meg a dolgot. A legközelebbi kórház Vác. A legtávolabbi község 92 kilométer a váci kórháztól. Vegyük például a bernecebaráti beteg esetét, aki reggel 8-ra szeretne a kórházban lenni, mert ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy a váci kórház ezt a 40 ezer plusz esetet minden zavar nélkül el tudná látni. Reggel 4 óra 55-kor fölül a buszra a bernecebaráti beteg, bebuszozik Szobra. Szobon vár egy kicsit, majd 6,15-kor fölül a vonatra, 7-re Vácon van, megvárja a helyi járatot, kimegy a kórházba, várhatóan 1/2 8-ra ott lesz, és szépen vár. Délután ugyanezt végigjátssza. Visszamegy és utazik, amennyit utazik, ezt a 70 kilométert. De nem is a 70 kilométer a sok, hanem az idõ. Ezt nem biztos, hogy minden beteg meg tudja csinálni.
De nézzük a társadalombiztosítás oldaláról a dolgot. Most a legtávolabbi kontroll, 30 kilométerrõl egy busszal be tud menni ez a kemencei vagy bernecebaráti beteg.
(15.00)
Valószínûleg sokkal többen vállalják ezt az egy buszra szállást és Szobon leszállást, ott áll meg az állomásnál a busz, és onnan a rendelõintézet nincs messze, mintsem a két-három átszállást. Tehát nagy a valószínûsége, hogy a mentõ-igénybevétel sokkal nagyobb lesz, mint eddig. A mentõ pedig, tudjuk, nem busztarifával szállítja a betegeket, még önköltségi áron sem. S akkor még egyáltalán nem beszéltem arról a problémáról, amit az éjszakai, illetve a hétvégi ügyelet jelent ebben a kilenc községben. Ezt is mindenképpen meg kell oldani. Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy a társadalombiztosításnak ez a feladata is csak egy jelentõs pluszköltséggel lesz megoldható, ha egyáltalán meg akarja oldani. Persze ez kérdés, ezt el kell dönteni, hogy meg akarja oldani vagy nem akarja megoldani.
A betegeknek - hallottuk itt már többször kormányzati szájakból - biztos szakorvosi ellátásra van szükségük. De ahhoz, hogy ez a szakorvosi ellátás igénybe vehetõ legyen, elõször is a betegnek el kell jutnia a szakorvoshoz, illetõleg a szakorvosnak kell eljutnia a beteghez. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert e nélkül a dolog nem tud mûködni. Kérhetném kormánypárti képviselõtársaimat, a kormány képviselõit, hogy biztosítsák Szobnak ezt az 5-8 millió forintot évente, és ez a rendelõintézet mûködik. De én mégsem ezt kérem, mert nem lenne fair. Gondolom, ebben az országban számtalan Szob van és számtalan ilyen 13 kisközség van, amelyikre az új társadalmbiztosítási ellátás félig vagy félig sem vonatkozik. Ehelyett azt kérem önöktõl, képviselõtársaim, fõleg miniszter úr, gondolják végig ezt az egész rendszert, és álljanak ki - mondjuk miniszterelnök úr - egy választói gyûlésen, és mondja, hogy kérem szépen, hibáztunk. Ezt a rendszert nem gondoltuk végig, nem tudjuk, hogy ez hogyan mûködik vidéken, azt hittük, hogy ez az ország csupa kelenföldi lakótelepbõl áll.
Remélem, senki nem gondol arra ebben a Házban, ami Kelet-Európán végigsöpört már egyszer ebben az évszázadban, hogy túl rossz a településszerkezet. Bár a múltkor hallottam egy ilyen kifejezést, mégpedig miniszteri szájból. Ez azt jelenti - aki esetleg nem foglalkozott ezzel behatóan -, hogy túl sok a falu, kevesebb is elég volna, tehát egy részét le kell dönteni. Azt hiszem, ezt azért senki nem gondolja így, és mindenki úgy gondolja, hogy ebben az országban igenis szükség van minden falura. Azt hiszem, hogy valahol mindenkinek otthon kell lenni Tamási Áron szerint, és õk legalább ott otthon vannak. De ahhoz, hogy otthon is maradhassanak, ahhoz nekik az ellátását biztosítaniuk kell. Azt hiszem, nem a településszerkezetet kell alakítani az egészségügyi ellátáshoz, hanem az egészségügyi ellátást kell a településszerkezethez alakítani, ugyanúgy, mint az oktatásügyet, ugyanúgy, mint az infrastruktúrát, ugyanúgy, mint az önkormányzást. Ezt tudomásul kell venni, és ha ezt tudomásul vesszük, akkor jövünk csak rá arra, hogy akarunk-e tenni valamit a vidékért. Mert, ha ez nem így lesz, tisztelt képviselõtársaim, akkor újra elindul egy népvándorlás, újra megindulnak az emberek vidékrõl. És azok indulnak meg, akik munkát teremthetnének vidéken, mert õk tudnak megindulni. A többi sajnos anyagi okokból nem tud megindulni.
Ezért még egyszer azt kérem önöktõl, nem nagy ügy, jelentsék be: nekiállunk új rendszert kidolgozni, és ez az új rendszer immáron figyelembe veszi azt, hogy Magyarországon hányan élnek apró falvakban. Remélem, nem volt fölösleges a fölszólalásom. Köszönöm. (Taps.)