HEGYI GYULA (MSZP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Ebben az esetben nem mondhatja senki, hogy a változatosság gyönyörködtet, mert továbbra is engem lesznek kénytelenek hallgatni képviselõtársaim.
Rövid idõn belül másodszor kerül elénk a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérõl szóló törvény módosítása. A magam részérõl egyáltalán nem csodálkozom ezen, hiszen bár úgy gondoljuk, hogy helyesebb lenne tartós és hosszú ideig érvényes törvényeket hozni, azonban ha az élet megköveteli a törvények változtatását, módosítását, akkor még mindig jobb ennek a kívánságnak elébe menni, mintsem valamilyen doktrinér szempontból ellenállni a törvényi szabályozás megváltoztatásának. Különösen igaz ez olyan esetben, mint az állam és az egyház viszonyának szabályozása, amely egy nehéz és ellentmondásos folyamat, hiszen bizonyos alapelvekkel mindannyian - vagy majdnem mindannyian - egyetértünk ebben a Házban, ugyanakkor ezeknek az alapelveknek az értelmezése óhatatlanul különbséget ébreszt különbözõ frakciók vagy egyszerûen csak különbözõ módon gondolkodó képviselõk, politikusok között.
Hiszen azt hiszem, elvben mindannyian egyetértünk abban, hogy az állam és az egyház szétválasztása célja minden demokratikus politikai erõnek, célja minden pártnak ebben a parlamentben, és természetesen saját függetlenségük, saját szabadságuk biztosítása érdekében ugyanezt kívánják - jól megfontolt érdekeik alapján - a magyarországi egyházak is. A gyakorlatban azonban az elmúlt évszázadok összefonódásai, majd az elmúlt negyven év - ha nem is mondhatjuk azt, hogy végig egyházüldözõ - mindenesetre az egyházi érdekeket nagyon sok tekintetben korlátozó politikája után a szétválasztás végrehajtása nehéz, felelõs és fokozatos folyamatot jelent és jelenthet csak, hiszen a szétválasztásnak úgy kell megtörténnie, hogy az egyházak önállóan mûködni tudjanak a szétválasztás után is. Magyarán: az államnak, az állami szerveknek vannak még feladatai azért, hogy az egyházak az alkotmányban, a demokráciában megkapott szabadságukat minél inkább, minél jobban megélhessék a gyakorlatban is.
Azzal kapcsolatban, hogy a kormányzat akár a miniszterelnökségnél, akár a mûvelõdési tárcánál, akár másutt milyen módon szólhat bele egyházi kérdésekbe, milyen módon szabályozhatja azokat, egészen szélsõségesen megfogalmazva, két szélsõ modellt hallottunk ebben a Házban és másutt is különbözõ vitákban. Az egyik az úgynevezett keresztény Magyarországnak olyan módon értelmezett elve, hogy az ateistáknak is el kell fogadniuk bizonyos keresztény értékeket, és a törvényi szabályozás akkor jó, ha sok száz éves vagy ezeréves keresztény alapelvekre épül. Gondolom, nem keltek nagy meglepetést, ha azt mondom, hogy a Szocialista Párt nem ilyen módon képzeli el a világnézeti szabadságon és a világnézeti semlegességen felépülõ állam törvénykezési modelljét.
Ugyanakkor azt is meg kell mondanunk, hogy dogmává emelve "a vallás magánügy" elvét, sem tartjuk önmagában törvénykezési alapeszmének. Hiszen úgy gondoljuk, hogy függetlenül az emberek egyesületalapító szabadságától - amelyet természetesen nem vonunk kétségbe - és a világnézetek megválasztásának szabadságától - ami alkotmányunk egyik alapelve -, szervezeti módon, az egész nemzet társadalmi szervezetein belül, a kormányzathoz való viszonyát tekintve az ezeréves katolikus egyházat és mondjuk, a bélyeggyûjtõk egyesületét mégsem lehet teljesen azonos elvek alapján elgondolni, és mindaddig, amíg a különbözõ egyházak a teljes anyagi függetlenségig el nem jutnak, nyilvánvaló, hogy a kormányzatnak nagyobb felelõssége van az olyan alapintézményekkel kapcsolatban, amelyek a magyar társadalomban sok száz éve jelen vannak. Így a Magyar Szocialista Párt programja - majd ennek alapján a koalíciós kormány programja is - úgy fogalmaz, hogy a vallás magánügy, az egyházak mûködése viszont közügy.
Azt hiszem, ez a törvényi módosítás is ennek a szellemében történik. Az államnak, a köznek is érdeke, hogy a nagy történelmi múltra visszatekintõ magyarországi egyházak sikeresen mûködjenek, és a hívõ emberek - akik egyébként adófizetõ állampolgárok, akik szavazópolgárok, és akik szerencsére mind a hat párt szavazói között megtalálhatók - elégedettek legyenek az egyházak mûködésének törvényi szabályozásával. Ezzel az egyébként kis módosítással semmi más nem történik, mint hogy próbálunk a törvény, a jog eszközeivel valamit javítani, és próbálunk elébe menni azoknak a jogos kívánságoknak, amelyek az egyházak részérõl felmerültek.
Az is nyilvánvaló, tisztelt képviselõtársaim, hogy az egyházak kívánságait még a legkeresztényibb lelkületû kormányzat is csak egy bizonyos fokig tudja figyelembe venni, hiszen nyilvánvaló, hogy az anyagi jellegû kívánságoknak a költségvetés helyzete józan korlátot szab, és az is nyilvánvaló, hogy alkotmányos alapelveinkbõl az egyház és az állam elvi szétválasztásának a gyakorlata is következik. Ugyanakkor azonban ezeken a kereteket belül - azt hiszem, minden koalíciós képviselõtársam nevében mondhatom - az egyházak jogos és teljesíthetõ kívánságait figyelembe lehet és figyelembe kell venni, és nagyon doktrinér dolog lenne elvont elvek alapján nemet mondani egy olyan jogos kívánságra, amely szerintem alapjaiban - nemhogy alapjaiban, hanem egyáltalán - nem sérti az alkotmányt, s amely ugyanolyan lehetséges jogi szabályozás, mint az, amelyik az elmúlt másfél évben volt. Itt az történt, hogy a történelmi egyházak vezetõi szóban, írásban, minden formában többször kérték azt a szabályozást, hogy a Miniszterelnöki Hivatalhoz kerüljön az egyházzal kapcsolatos kormányzati ügyek intézése, és a kormányzat most ezt az egyházi kívánságot teljesíti.
Röviden arra is szeretnék utalni, hogy amikor arról beszélünk, hogy négy egyház vezetõi kérték ezt a módosítást, akkor mindenképpen érdemes hangsúlyozni, hogy a katolikus, a református, az evangélikus és az izraelita egyház Magyarországon már több éve közösen lép fel érdekeiért, és olyan idõben, amikor - szerencsére csak a társadalom perifériáján - az antiszemitizmus, a xenofóbia jelen van, akkor nagyon fontosnak tartom nyugtázni errõl a helyrõl is, hogy a nagy keresztény egyházak és a magyarországi izraelita felekezet nagyon jól összehangolja az igényeit, a kívánságait, hogy a vallási vezetõk szintjén valóban megvalósult az a tolerancia és együttgondolkodás, együttmûködés, amely, reméljük, elõbb-utóbb általános norma lesz ebben az országban.
Arra is szeretnék utalni, tisztelt képviselõtársaim, hogy a médiatörvény - nagyon helyesen és a Ház nagy többsége által elfogadottan - külön kategóriaként említi a történelmi egyházakat. Ez tehát jogi lehetõséget teremt számunkra arra, hogy a továbbiakban is gondolkodásunkban - minden egyház, minden felekezet szabadságát elismerve is -, magunkban tudjuk azt, hogy léteznek olyan egyházak, amelyek sok száz éve mûködnek Magyarországon, és léteznek olyan felekezetek, amelyeket néhány hónapja jegyeztek be. Adja Isten, hogy majd néhány száz év múlva õk is nagy és tekintélyes múltra tekintsenek vissza.
Alapelvként szeretném azt is megnevezni - és gondolom, ezzel is mindenki egyetért ebben a Házban -, hogy a kormányzati bürokrácia kényelmi szempontjai háttérbe szorulnak a valós társadalmi csoportok érdekei mögött. Nekünk a létezõ társadalmi igényeket kell szolgálnunk, és amennyiben ilyen kívánság van az egyházak részérõl, akkor nem hiszem, hogy ezt bármilyen módon elvi okokból tagadnunk kellene.
(19.40)
A vitában nyilván elhangzott már más összefüggésben, lehet, hogy most is el fog hangzani, hogy ugyanahhoz a felálláshoz megyünk ezzel vissza, ami az Állami Egyházügyi Hivatal nem túl dicsõ mûködése vagy Miklós Imre államtitkár úr mûködése idején volt. Én azonban azt hiszem, hogy az ilyenfajta párhuzamok sántítanak, hiszen egy demokratikus viszonyok között mûködõ, szabadon választott kormányzat megoldási módozatait nem szerencsés összehasonlítani egy nem demokratikus viszonyok között mûködõ helyzettel, megoldással. Egyébként is valamennyi tárca betöltõjével kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a belügyi vagy az igazságügy-miniszteri székben is a legkülönbözõbb politikusok ültek az elmúlt másfél évszázadban, és pusztán a bársonyszék, amelyben ültek, aligha alkalmas arra, hogy tevékenységüket bármilyen módon összehasonlítsuk.
Az állam és az egyház között vannak fontos, közös, megoldásra váró ügyek, ezeket kell az eddiginél magasabb felhatalmazással intézni ennek a bizonyos államtitkárnak, akirõl beszélünk. Ha az ügyek elintézõdnek, ami a törvény jelenlegi hatálya szerint öt, esetleges megváltoztatása esetén tizenöt évet ad, akkor természetesen új helyzet áll elõ, és lehetséges, hogy boldogabb utódaink már egyáltalán nem fognak ilyen kérdésekkel foglalkozni.
Végül pedig, képviselõtársaim, röviden annyit szeretnék mondani, hogy a Magyar Szocialista Párt kész az állam és az egyház kapcsolatával, valamint az egyházak állami finanszírozásával kapcsolatos minden józan reform végigvitelére, ennek azonban megítélésünk szerint négy alapelvet kell tükröznie.
1. Minden változásnak az egyházak egyetértésével kell történnie, és itt természetesen az egyházak szava valamilyen módon arányos kell hogy legyen valódi társadalmi támogatottságukkal.
2. Minden változásnak, ami megtörténik, az állam és az egyház szétválasztásának irányába kell mutatnia és semmiképpen sem visszafelé.
3. Az egyházak nem kerülhetnek a jelenleginél kedvezõtlenebb viszonyba.
4. Ez valamilyen módon inkább talán részint magánvéleményem, részint mondjuk a Szocialista Pártnak egy gondolata, amely állásfoglalássá még nem emelkedett, hogy az egyházakat nem lenne szerencsés egyoldalú profitszerzésbe, társadalmi szerepükkel alapvetõen ellentétes üzletiességbe belekényszeríteni.
Végül pedig engedjék meg, hogy egy magánvéleménnyel zárjam a hozzászólásomat. Nekem az a magánvéleményem, tisztelt képviselõtársaim, hogy a piacgazdaság nem azt jelenti elsõsorban, hogy mindenkinek - iskolának, önkormányzatnak, kisebbségi önkormányzatnak, színháznak és egyháznak - vállalkoznia kell, hanem azt jelenti, hogy a rátermett vállalkozók, a szakemberek, az üzletemberek, a piaci szféra szereplõi vállalkoznak és közterheket vállalnak, ezekbõl pedig a szabadon választott Országgyûlés forrásokat juttat a társadalmilag hasznos közösségi tevékenységekhez, így az egyházak mûködéséhez is. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)