DR. SALAMON LÁSZLÓ (független): Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Ház! Nemzeti ünnepeink gyerekkorom óta élnek szívemben. A gyermek- és ifjúkori március 15-éket iskolai ünnepségekként éltem meg, melyeket olykor az iskolaudvaron, a tornateremben, gimnáziumunkban a díszteremben vagy kerületünk fõterén, a moziban ültük meg, vagy olykor csak az osztályban az osztályfõnöki óra keretében. Ezekre lelkesen készültünk, és kisgyermekként szüleim, majd késõbb magam is gondosan ügyeltünk arra, hogy kokárdával díszítve ünnepeljük ezt a napot. Afféle diákünnep volt ez, hiszen a város élte a maga életét, az emberek dolgoztak, és a városban hiányosan árválkodtak a nemzeti színû zászlók a vörös zászlók kíséretében. Egyetemistaként, illetve fiatal felnõttként el- elsétáltam a Petõfi-szoborhoz, a Múzeumkertbe vagy a Kossuth térre, ahol többnyire a Tanácsköztársaság és április 4-e évfordulóival összekötötten kényszeredett hivatalos megemlékezésekre, illetve a hetvenes évektõl rendszeresen visszatérõen kisebb-nagyobb ellenzéki jellegû demonstrációkra került sor.
Augusztus 20-a a templom falai közé szorított Szent István-ünnep volt, hivatalosan az alkotmányunk ünnepének nevezték. Ez utóbbi elnevezés számomra mindig is hamis és idegen ünneplési jogcímet jelentett - emellett mesterkéltet is -, így ünnepként az állam- és egyházalapító szent király ünnepe élt igazán e dátumhoz kapcsoltam szívemben.
Október 23-a pedig olyan évforduló volt, amivel kapcsolatban végképp nem volt tanácsos észrevehetõvé tenni a bennünk rejlõ valóságos érzéseket.
Mint gyakorló ügyvéd megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy a hétköznapi munkanapok közé sorolt március 15-e és október 23-ai napokra szabaddá tegyem magam, és mindkét ünnepnapot az én magán munkaszüneti napommá alakítva, mind a két napon teljes lélekkel forduljak az ünnep gondolata felé. Március 15-ébõl nagy titkot nem csináltam, hanem kiírtam az ajtóra, hogy a nemzeti ünnep miatt a félfogadás szünetel. Október 23-án az ügyfelek azzal a kiírással találkozhattak, hogy egyéb elfoglaltság okából ma nem tudok fogadóórát tartani. Csak a kollégák tudták, hogy mirõl van szó.
Egészen a rendszerváltozásig békés lélekkel ültem meg ezeket a nemzeti ünnepeket, és azt a hatalom atrocitásai sem tudták a lelkem mélyén összerombolni. Igaz, nem csatlakoztam tüntetõ csoportokhoz, nem vertek meg a rendõrök, be sem gyûjtöttek, kiéltem pici kis autonómiámat abban, hogy a szürke hétköznapokon függetlenítettem magam a keserû magyar politikai valóságtól, és verseket olvasva vagy zenét hallgatva, a nevezetes évfordulók történelmi tapasztalatain elgondolkodva, az utcákon sétálva éltem meg a magamnak teremtett ünnepeket. Néha-néha reménykedtem abban, hogy talán lesz majd olyan március 15-e vagy október 23-a, amikor az hivatalosan is munkaszüneti nap lesz, és természetesen mindenki számára, nemcsak annak, aki ilyen magánünnepet tud magának teremteni, amikor majd az emberek szabadon, boldogan, békében és egységben fognak ezeken a napokon ünnepelni és hajtják meg majd fejüket a történelmi múlt és annak nagyjai elõtt.
A rendszerváltozás hála istennek hamarabb bekövetkezett, mint azt reméltem. A nagy ünnepek azonban valahogy nem úgy alakultak, ahogy egykori álmaimban elképzeltem õket. Soha nem gondoltam azt, hogy ezeken a napokon emberek tömegeit riasztó megnyilvánulásokra kerülhet sor. De tulajdonképpen nem is errõl akarok beszélni, hiszen arra sem gondoltam, hogy - még ha a hangnem megfelelõ is -, pártokra szakadozva, csoportokba verõdve, egymástól elkülönülve és egymással szemben állva üli meg ünnepeit a nemzet. Lehet, hogy sokan nem értenek majd velem egyet, de mégis kimondom ami a lelkemet nyomja: így szétszakadozva, még ezen a napon is szemben állva nem beszélhetünk ünneplésrõl, legfeljebb ünneprontásról. Nem csodálkoznék, ha egy alkalommal Petõfi, Kossuth vagy Bem szobra megunná az egymást váltogató így ünneplõket és imígyen szólnának le a tömeghez: azonnal hagyjátok abba, felhõkarcolónyi messzeségben állunk fölöttetek. Soha nem gondoltam volna, hogy a diktatúrában a hatalom atrocitásaitól fenyegetett, sõt sértett helyzetben a világnak hátat fordító módon e magam számára megtervezett ünnepek szebbek és bensõségesebbek lesznek jó néhány szabad március 15-énél és október 23-ánál.
Szerencsére vannak kivételek, és remélem, szép számmal. Most, 15-én, Makón ünnepelhettem együtt ottani honfitársaimmal. Együtt ünnepelt a önkormányzat, a pártok, az iskolák, az egyház. És milyen jó érzés volt az ünnepség után együtt körülülni az ünnepi asztalt, ahol egyaránt helye volt a püspöknek, a szocialista polgármesternek, az MDF-eseknek és a cserkészeknek. Szót váltottunk és szót értettünk. Együtt ünnepeltünk, és bár gondolkodásunkban, politikai filozófiánkban, törekvéseinkben nyilván valamennyien ugyanazok maradtunk, mint akik az ünnep elõtt voltunk, holnap talán jobban megértjük egymást.
(19.30)
Tisztelt Országgyûlés! Nemzeti ünnepeink nem arra valók, hogy politikai árukapcsolás tárgyai lehessenek. Nemzeti ünnepeinken nincs helye a pártcsatározásoknak, a napi politikai küzdelmeknek. Úgy gondolom, meg kell találnunk annak módját és eszközeit, hogy a pártoskodást és a napi politikát számûzzük ezekrõl a napokról. Ünnepeinken kívül az évben van még elég nap, amely politikai demonstrációkra, vélemények kinyilvánítására és ütköztetésére igénybe vehetõ.
Úgy gondolom, ideje annak, hogy az egyesülési és gyülekezési jogról szóló jogalkotásunkat felülvizsgáljuk és megtaláljuk azokat a szabályokat, amelyek nem engedik meg, hogy nemzeti ünnepeink a pártpolitikai harcok eszközeivé váljanak. Szándékomban áll egy olyan törvénymódosító javaslatot benyújtani, amely e célokat elérhetõvé teszi. Kérem a parlamenti frakciókat, hogy e szándékhoz csatlakozva, tanácsaikkal, közremûködésükkel, részvételükkel tegyék közössé ezt az erõfeszítést. Állítsuk közösen helyre nemzeti ünnepeink méltóságát! Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps mindkét oldalon.)