RUSZNÁK MIKLÓS, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyûlés! Igen tisztelt Miniszter Úr! A hetek óta zajló, vadászattal kapcsolatos törvényjavaslattal foglalkozó vita itt, az elhangzottak alapján is bizonyos megosztottságot jelent. A kereszténydemokraták is hetek óta egyeztetnek különbözõ egyesületekkel, vadászati társaságokkal, de önálló véleményüket is kialakították, hiszen a Kereszténydemokrata Néppárt álláspontját bárki évek óta jól ismerhette.
(Az ülésteremben ismét mûködik a hangosítás.)
Már az 1989-ben készült agrárprogramunk is a földtulajdon és a vadászati jog egyesítését tûzte ki céljául; ez pedig a következõket tartalmazza:
"Természetszerû erkölcsi követelmény, hogy a földön élõ vad és a vadászati jog azt a földtulajdonost illesse meg, akinek a földjén a vad megnõ és kárt okoz. A tulajdonosoknak érdekeltnek kell lenniük a vadgazdálkodásban, ellenkezõ esetben - amint jelenleg is - állandó ellentét van a földtulajdonos és a vadgazdálkodó között, vagyis éppen a vadászati jog állami monopóliuma ellentétes a vadgazdálkodás követelményeivel."
A vad- és természetgazdálkodásban a törvényi keretek között nagy szerepet szánunk a helyi önkormányzatoknak és a különbözõ egyesületeknek, szövetségeknek. Pártunk tehát nem most döntött ebben a kérdésben, az elõbbi idézet is azt jelzi, hogy nem értünk egyet abban, hogy az állami tulajdonú vadászati jog hiánya a vadgazdálkodás rövid távú összeomlásához vezethet. Ennek elkerülése természetesen a valóban elkötelezett és igazi magyar vadász szakemberek jóindulatú közremûködésén is múlik. Nem kívánok itt közgazdasági fejtegetésbe bocsátkozni, de nyilván sokan másképpen értelmezik a tulajdont, azt, ami annak valódi közgazdasági tartalma lenne.
A kereszténydemokraták, akik az élõvilág és a természeti erõforrások védelmének és megõrzésének elkötelezett hívei, a tulajdont, illetve a tulajdonjogot nem keverik össze a vadgazdálkodás és a vadászat gyakorlásával, amit viszont a jelenleginél is szigorúbban és korszerûbben kell törvényben szabályozni.
(10.40)
Úgy gondolom tehát, hogy a tulajdonjog változása miatt a vadászat gyakorlását - ha erre jó törvény van - semmilyen kár nem érheti. A tulajdonviszonyok rendezetlensége sajnálatos, de a mezõgazdasági termelés számára is komoly zavarokat okoz. Olyan bizonytalan földjogi szabályozással, amely nem tisztázza a földtulajdon tartalmát, annak mibenlétét, ugyancsak nem lehet Európához felzárkózni, és nem lehet korszerû természetgazdálkodási politikát folytatni.
Nem tisztázott ugyanis, hogy mire terjed ki a földtulajdon. Egyes országokban a földtulajdon magában foglalja a föld bármely mélységben lévõ rétegeit, vagyis az ásványkincseket is, továbbá a föld felett lévõ légoszlopot, bármilyen magasságban is legyen az. Akármilyen nagyszámú földtörvénytervezet készült is már eddig, a földtulajdon tartalmi kérdései még csak fel sem merültek.
Ugyanígy nem tisztázott, kié a földön vagy a földben élõ állat tulajdonjoga. Például szabad-e csigát gyûjteni a saját vagy mások tulajdonában lévõ földeken? Ha például a csiga, a mezei pocok vagy a giliszta a földtulajdonosé, miért nem az például a nyúl? Legjobb tudomásom szerint ma senki sem bünteti a közterületen folytatott csigagyûjtést. Miért nevezi tehát akárki szakmailag helytelennek azt a kereszténydemokrata követelést, hogy a vadállomány, a vadászati jog természetszerûen a föld tulajdonosáé? Legfeljebb azért, mert bizonyos társadalmi csoportok vadászni szeretnek ugyan, csigát gyûjteni pedig különösebben nem úri sport. Pedig néhány földtulajdonos örülne, ha az óriási károkat okozó pockok vagy verebek tulajdonjogához az állam ragaszkodna, de úgy, hogy kártérítést is fizetne az általuk okozott kárért. Sportot is lehetne, mondjuk, a pocokirtásból csinálni. Vagyis ismét azt látjuk, hogy a tulajdonviszonyok kérdése nem szakmai kérdés, hanem különbözõ társadalmi csoportok érdekeit különbözõképpen érintõ probléma - tehát nem a politikai erõviszonyok alapján eldöntendõ kérdésnek kellene lenni.
Nem akarom kiélezni a kérdést, de a többoldalú vizsgálat követelménye a vadászatra is vonatkozik. Ennek alapján a legjobb szakmai meggyõzõdéssel állíthatom, hogy a természeti erõforrások - köztük a vadállomány - megõrzésének és fejlesztésének legjobb módja, ha minden olyan erõforrást, amelyre tulajdonjog létesíthetõ, magánszemélyek vagy kisebb közösségek - például természetbarát egyesületek, önkormányzatok stb. - tulajdonába adnak. Az egész társadalom, illetve a nagyobb közösségek reális, valóban indokolt érdekeit pedig a használat törvényi szabályozásával érik el. Skandináviában például az erdõk 75 százaléka magántulajdonban van, de õsi szokásjog alapján a magánerdõkben is bárki gyûjthet bogyógyümölcsöket és gombát, túrázhat és síelhet. Ezzel szemben nálunk az állami erdõk, amelyek elvileg az egész magyar nemzet tulajdonában vannak, óriási területen el vannak zárva a kirándulók elõl. Ami pedig az európaiságot illeti: a legújabb európai mezõgazdasági és vidékfejlesztési koncepciók szerint az erdõ- és vadgazdálkodás a mezõgazdaság szerves része, a mezõgazdaság pedig a vidéki térségek gerince. A falu, a föld és az ott élõ emberek sorsa egy és ugyanaz.
Biztos vagyok abban, hogy a tulajdon helyes értelmezése és a használat korszerû, a sokoldalú társadalmi érdekeket is figyelembe vevõ szabályozása esetén vadállományunk fenntartható és fejleszthetõ. A magyar vadászok - nemcsak a már meglévõk, hanem sok új, arra alkalmas és érdeklõdõ személy - számára biztosítja e nemes sport örömeit, s egyidejûleg a földtulajdonosok érdekeltségének tulajdonjogi biztosítása lehetõvé teszi azt az összhangot is, ami a kiegyensúlyozott és korszerû vadgazdálkodáshoz szükséges, és amelynek a jelenlegi hiánya éppen a vadgazdálkodásnak okoz károkat.
A Kereszténydemokrata Néppárt tehát szakmailag megalapozottan alakította ki álláspontját, miközben mint politikai párt természetesen igyekszik a földtulajdonosok érdekeit is képviselni, és a vadászat nyitottságát, demokratizmusát is javítani kívánja.
Engedjék meg, hogy a vitatott pontokról néhány gondolatban kifejtsem véleményemet. Az idõ rövidsége miatt csak néhány pontot szeretnék érinteni.
A tervezet az elejtett vad tulajdonszerzése jogcímére nem ad megfelelõ választ, miután szétválik a vad tulajdona és a vadászati jogosultság alanyi köre. A vad elejtése semmiképpen sem minõsíthetõ tulajdonszerzési jogcímnek, legfeljebb - erõltetetten - a vad uratlan dolognak, res nulliusnak minõsülne. És az elejtést követõen a vadászatra jogosított - a vadász - mintegy megtalálná, de ehhez uratlan dolognak kellene minõsíteni a vadat. Ha a tervezet következetes kíván maradni, választható az a megoldás is: ha kimondja a tervezet, hogy a vad tulajdona a vadászatra jogosítottat, a föld tulajdonosát illeti, ami viszont természetesen a Ptk. módosítását is maga után vonja.
A két vázolt megoldás következményei, joghatása, a vitás kérdések elbírálása, az esetlegesen a vad életmódjából következõ bizonytalanságok, ellentmondások feloldása külön elemzést érdemelne. Mindenesetre e hatásokat is tekintve a tervezet szerinti megoldás következetlensége megszüntethetõ.
E kérdéshez még annyit, hogy a tervezet 82. §-a szerint a vadászatra jogosult által fizetendõ vadvédelmi hozzájárulás azt sugallja, hogy a jogosított ezzel mintegy ellenértékért megveszi az államtól a vadat. Tetszetõs megoldás ez, de nagyon kilóg a lóláb, mivel ezen hozzájárulás miatt fizetési kötelezettség eddig nem terhelte a vadászatra jogosítottat. Indokát az állami bevételek növelésére való törekvésben látom, és ebben lehet megtalálni. Nem beszélve annak rendkívül magas mértékérõl: nagyvadas területen hektáronként 70-tõl 100 forintig.
Más tekintetben is tapasztalható bizonyos ellentmondás. A föld tulajdonosa a vadászati jog gyakorlását haszonbérlettel átengedheti, ez esetben a haszonbérlõ válik a vadászatra jogosítottá. A tervezet szerint a haszonbérleti szerzõdésnek tartalmaznia kell - becslés alapján - a bérbeadás idõpontjában a vadászterületen élõ vadállomány faj- és darabszámát is. Ezzel a vadászterületen élõ vad is a haszonbérlet tárgyává válik, holott a területet bérbeadónak erre nincs jogosultsága, lévén a vad állami tulajdon. A fenti vadvédelmi hozzájárulás fizetési kötelezettsége felfogható a vad haszonbérleti díjának is, amely azonban csak akkor állhat fenn, ha a magyar állam, a földtulajdonos a haszonbérbeadó, egyéb tulajdonos esetében az ellentmondás fennáll.
Ezen kérdéssel összefüggésben vitatható a vad által okozott károkért való felelõsség is, amely - a hatályos szabályozással egyezõen - a vadászatra jogosítottat kötelezi a kárért való helytállásra. A fent kifejtettek szerint a vad is a haszonbérlet tárgya. Ez esetben a haszonbérlõ, a vadászatra jogosított köteles helytállni, ha viszont nem, akkor az állami tulajdonból eredõen az élõvad által okozott kárért milyen alapon álljon helyt a vadászatra jogosított, aki csak a vad elejtésével szerez tulajdont.
Még tovább ragozva a kérdést: a tervezet 9. § (2) bekezdése szerint a hullatott agancs, az elhullott vad teteme, trófeája is a jogosult tulajdonába kerül. Ez arra enged következtetni, hogy a felsoroltak res nulliusnak minõsülnek, amelyen a klasszikus elvek szerint is találással lehet tulajdonjogot szerezni. A tervezet szerinti következetlen megoldás nem ad választ ezen kérdésekre.
Végezetül pedig: meggyõzõdésem, hogy a magyar vadászok többsége képes a saját rövid távú érdekein túl a társadalom egésze, más érintett csoportok és a jövõ generációk érdekeinek a figyelembevételére is. A Kereszténydemokrata Néppárt számít az ilyen magyar vadászok alkotó közremûködésére egy új, korszerû és demokratikus vadászati, vadgazdálkodási rendszer kialakításában.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)