DR. SCHAMSCHULA GYÖRGY (független): Elnök Asszony! Hölgyeim és Uraim! A magyar nép õstörténete is valahogy a vadászattal kezdõdött. Ha valaki emlékszik még Arany Jánosnak gyönyörû versére: Vadat ûzni feljövének hõs fiai szép Enének, Hunor s Magyar két dalia, két egytestvér, Ménrót fia, - szól a monda. És valóban, a magyar történelem és a magyar nemzet mondái tele vannak vadászattal, a vadászathoz kapcsolódó eseményekkel. A meotiszi mocsaraktól talán nagyon hosszú út vezetett addig, amíg 1872-ben megalkották az elsõ modern vadászati törvényt, amely tulajdonképpen alapja lett annak a szabályozásnak, amely 1945-ig Magyarországon a vadászatot és az ehhez kapcsolódó tevékenységeket kordában tartotta.
Az 1872-es törvény, amelyet ugyan 1883-ban módosítottak, tulajdonképpen kétfajta vadászati rendszert hozott Magyarországon. Az egyik a nagybirtokon alapuló vadászati jog, tehát magyarul, a nagybirtokos a földjén úgy vadászott, ahogy akart, de be kellett tartani a tilalmi idõket és a vadászattal kapcsolatos jogszabályi elõírásokat. Ezzel szemben a kistulajdonosokat úgynevezett kényszertársulásra kötelezte, magyarul mondva, akinek a birtoka nem érte el a 200 kataszteri holdat, annak a birtokát más kisbirtokokkal összefogva a községi - akkor nem önkormányzatnak mondták, de ma így neveznénk -, a községi önkormányzat kényszerült bérbe adni, mégpedig hivatalos árverésen.
Ez a rendszer kisebb-nagyobb változtatásokkal 1945-ig maradt fönn, amikor a '45. évi VI. törvény, amelyik a nagybirtok felosztásáról és a parasztság földhöz juttatásáról rendelkezett, involválta a vadászati jog módosítását is, és 1945-ben a 40 046. számú miniszterelnöki rendelet szabályozta, hogy a vadászati jogot elszakították a magántulajdontól, illetve a földtulajdontól, így mondták.
Vissza kell térnem az 1883-as törvényre, a múlt században a magyar vadászatban a vad még res nullius volt, azonban a '45-ös törvény már elõrevetítette ennek egy fejlettebb formáját, amelyet tulajdonképpen az '59. évi Ptk-ban sikerült véglegesen kodifikálni, s amely szerint a vad állami tulajdon lett.
Nem akarok belemenni a jogfejlõdésbe, hogy miként alakult 1957-ben a vadászat szabályozása, mint termelési tevékenység szabályozása, késõbb már egyre inkább a vad védelmérõl, a természet, környezet összhangjáról szóló szabályozássá, de azért ki kell emelni a mai törvényjavaslattal kapcsolatban azokat a tényeket, amelyek egy hosszú jogfejlõdés eredményeként jelennek meg ebben a törvényben és más törvényekben. Tehát vegyük azt: a res nulliust, hál'istennek, a fejlettebb jogalkotás eltörölte. Ugyancsak el kell mondani, hogy a földhöz kötést is eltörölte az 1945. évi miniszterelnöki rendelet, azonban bebizonyosodott, hogy ennek az eltörlésnek rengeteg elõnye mellett hibái is voltak.
Rá kell mutatni itt egy nemzetközi összefüggésre is, hogy az Európai Közösség országaiban egyre inkább a földtulajdontól való elszakítás jön a jogi szabályozás elõterébe, tehát ott úgy látják, hogy a célszerû az volna, hogyha a magyar vadászat sem kötõdne a föld magántulajdonához. Valóban ez elméletileg és tisztán jogi szempontból nézve kívánatos helyzet lenne, magam is támogatnám. Azonban fölvetõdik egy olyan oldala is ennek a kérdésnek, hogyha a földtulajdonos teljesen érdektelen a vadászat gyakorlásában és az abból származó jövedelemben, vajon óvni fogja-e a vadat a földjén, vajon megtesz-e mindent azért, hogy a vad és annak élõhelye megmaradjon?
Én azt hiszem, itt egy józan kompromisszumra van szükség, ami aránylag jól megjelenik ebben a törvényben, tehát de facto nem gyakorolhatja a földtulajdonos a jogát a földjén, de jövedelem bizonyos mértékben visszaáramlik a földtulajdonoshoz a vadászati haszonbérletbõl. Én azt hiszem, hogy ez így elég jó kompromisszum, amelynek természetesen, mint minden más jogi szabályozásnak, a jóságát, helytállóságát késõbb a gyakorlat fogja eldönteni.
Azonban van olyan téma is, amirõl nem tudunk ilyen nyugodtan szólni. Sokan elmondták elõttem azt, hogy a magyar vadgazdálkodás a második világháború után egy csúcspontjához, egy fénypontjához érkezett, és ez körülbelül a hatvanas- hetvenes években ragyogott talán a legfényesebben. Ez valóban elsõsorban a nagy kiterjedésû vadászterületek létrehozásából származott, de származott még egybõl is, abból, hogy a magyar vadászterületek jelentõs részén, mintegy ötödén, több mint 18 százalékán, úgynevezett állami szervek gazdálkodtak a vaddal. Tehát magyarul szólva: nem vadásztársasági terület volt az ország egyötöde, hanem állami terület, amit hibásan hívtak rezervátumnak, hívtak állami vadászterületnek, de gyakorlatilag ki volt véve a vad az állandó zaklatástól, a hektikus vadászattól, amelyik, mint mindnyájan tudjuk, akik értünk a vadászathoz, nem tesz jót az állománynak.
Ebbõl a törvénybõl nagyon hiányolom azt, hogy nem szabályozza, hogy az ország vadászterületeinek meghatározó része, énszerintem legalább 10 százaléka, meg kell maradjon állami kezelésben, hiszen ennek rengeteg olyan pozitív hatása van, amelyet az idõ rövidsége miatt nem kívánok fölsorolni.
Ugyancsak hibája ennek a törvényjavaslatnak az, hogy nem szabályozza a bérbeadás feltételeit. Én nem tudom másképp elképzelni a bérbeadásnak a lebonyolítását, mint úgy, hogy egy nyilvános árverésen kell a területet bérbe adni, mert ha nem így történik, ki, milyen alapon és jogon dönti el, hogy az adott területen ki lesz a vadászati jog bérbe vevõje. Nem beszélve arról, hogy csak így tudunk kialakítani egy megfelelõ ár- vagy díjtételt a vadászattal kapcsolatban.
Ugyancsak nem tartom jónak azt a megoldást sem, hogy belföldi tulajdonú gazdasági szervezetek is bérelhetnek vadászterületet. Kérem szépen, így nagyon egyszerûen bármely külföldi alapít egy kft.-t Magyarországon és ezáltal kijátssza a törvényt. Nekem az a véleményem, hogy csak természetes személyekbõl, belföldi, legalábbis magyar állampolgárságú természetes személyekbõl álló vadásztársaság bérelhessen vadászterületet.
(11.30)
Ne adjunk így lehetõséget arra, hogy valami "csûr-csavaros módon" mégiscsak külföldiek kezébe kerüljön a magyar vadászat legjobb területe.
Elõttem bírálták a vadászati hatósági hálózat kiépítésének költségeit. Kérem szépen, megint vissza kell menni: a két világháború között létrehozták a vadászati járási felügyelõk intézményét, amely annak idején nagyjából közmegelégedéssel mûködött. Azonban ezek a felügyelõk, hölgyeim és uraim, tiszteletbeli állásban voltak! Tehát nem állami alkalmazottak voltak, hanem a vadászok által választott, megbízott, felkért személyiségek, akik saját költségükön, saját idejük terhére látták el ezt a feladatot. Azt hiszem, nekünk is elõ kéne venni ezt az elgondolást, hiszen ez az ország nehezen bírna el újabb 250 állami alkalmazottat csak a vadászatban.
Hölgyeim és Uraim! Még egyet szeretnék fölvetni nagyon röviden: az orvvadászat büntetésének súlyosbítását bele kell venni a törvénybe. Olyan mértékû ez manapság és olyan károkat okoz, ami mellett nem mehetünk el, és úgy gondolom, ennek most itt volna a helye.
A törvényjavaslatot még egy módosítással szeretném kiegészíteni: lehetõleg ne jövõ év tavaszán, hanem egy késõbbi idõpontban, megfelelõ felkészülés után tudjuk bevezetni. Ez a felkészülés azért szükséges, mert - mint mindnyájan ismerik - a mai földtulajdon-viszonyok, a birtokstruktúra rendezetlensége miatt nagyon nehéz lesz megállapítani a bérbeadás feltételeit.
Hölgyeim és Uraim! Ennyi fért az idõbe. Köszönöm, hogy meghallgattak, és remélem, jó törvényt fogunk alkotni. (Taps.)