DR. GYÕRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Én tulajdonképpen a múlt héten szerettem volna felszólani, csakhogy más irányú elfoglaltságom miatt nem tudtam elmondani azokat, amiket most szeretnék elmondani. De jobb lett volna, ha ezt a múlt héten mondom el, mert akkor Béki Gabriella képviselõtársam legalább azokra is utalt volna, amiket elmondhattam volna.
A következõkben tehát arról szeretnék szót ejteni, hogy a szociális ellátással kapcsolatos törvények - s azért olvasom, hogy egy kicsit gyorsabb legyek és idõt takarítsak meg, gyorsabb legyen a mondanivalóm menete - értelmetlen módosítgatása végsõ soron a Bokros-csomag néven ismert gazdaságstabilizációs törvénnyel kezdõdtek. Értelmetlen módosítgatást említettem, ugyanis már akkor megállapítható volt, hogy a módosításoknak kevés köze van a gazdasági stabilizációhoz, a körvonalazott új rendszer átgondolatlan, összecsapott, érdemi hatásvizsgálatok nélküli. Így korántsem volt véletlen, hogy az Alkotmánybíróság számos részét megsemmisítette vagy felfüggesztette.
Azóta eltelt egy év. A kormánynak tehát bõségesen volt rá ideje, hogy végiggondolja, végiggondoltassa mindazokat a gondokat és problémákat, amelyeket a szociális ellátások tervezett megfaragása jelentett, s azért, hogy elálljon a törvények módosításától, vagy megpróbáljon olyan új rendszert kidolgozni, amely a lakosság érdekeinek minimális csorbításával valóban szolgálja az államháztartás, a gazdaság stabilizációját.
Az Országgyûlésben jó idõben elhangzott több olyan javaslat - köztük a Független Kisgazdapárt javaslata -, amely a Bokros-csomag további módosítgatása helyett annak hatályon kívül helyezését és egy új rendszer kialakítását javasolta. Mint a jelen törvényjavaslat indoklása tartalmazza, a kormány a fentieket figyelembe véve új koncepciót dolgozott ki, és a szabályozás megfelelõ kidolgozása érdekében a 2401/1995. - már december 15-én megszületett - számon még határozatot is hozott. Feltehetõen megint nem jól mérték fel az ilyen jellegû törvény kidolgozásának az idõigényét és követelményeit, mert a most benyújtott törvényjavaslat legalább annyira összecsapott és végiggondolatlan, mint az elõdje. Szemmel láthatóan maguknak az alkotóknak is gondot jelentett, hogy a módosítások módosítását kellett végrehajtani, ugyanis kizárólag érzelmi szempontokkal lehet magyarázni, hogy a Bokros-csomag az 1995. évi XLVIII. törvény idevágó részeit nem helyezte hatályon kívül. Arról már nem is szólok, hogy az egyszerû állampolgár már végképp nem igazodik ki az így átalakított törvényen.
Magában a törvényjavaslatban már szó sem esik a gazdasági stabilizációról, az elérni kívánt megtakarításokról. Tehát mindarról, amiért tulajdonképpen az egész változás született. Továbbra sincs semmilyen hatásvizsgálat vagy számítás, ami támpontot adna a változások kihatásairól. Korántsem megnyugtató a törvényjavaslat indoklásának az a mondata, amely arról biztosít, hogy az új konstrukciós változások összhangban vannak az ez évi költségvetési törvény elõirányzataival, az új rendelkezések költségfedezete biztosított.
Hogy a következõ évek mit hoznak, a módosítások milyen kihatással lesznek a társadalom egészére vagy egyes rétegekre, errõl az elõterjesztõ mélyen hallgat, holott már a Bokros-csomag esetében is éppen az volt a fõ kifogás, hogy a szakvélemények, a törvényt alátámasztó anyagok semmitmondóak. Ha egy évvel ezelõtt még el lehetett hitetni a gazdasági stabilizációra való hivatkozással a változások szükségességét, ma már ez az út nem járható, hiszen a változások legtöbb elemének nincs gazdaságpolitikai indoka.
A törvényjavaslattal kapcsolatos észrevételek elõtt ismételten szükségszerû kitérni - bár ez a probléma már egy évvel ezelõtt is felmerült - a változások logikai alapjára, azaz arra a sokat hangoztatott elvre, hogy ne részesüljenek szociális támogatásban a gazdagok. A Népjóléti Minisztériumnak a Bokros- csomaghoz készített háttéranyaga már tavaly áprilisban leszögezte, hogy sürgõsen szükség van a szociális minimumszámítások elvégzésére, hozzátéve, hogy optimális esetben a szociális minimumot a költségvetési vita keretében a kormány javaslatára az Országgyûlés határozza meg.
A háttéranyag javasolta, hogy a kormány a szociális minimum komplex kérdéskörének vizsgálatára és konkrét javaslat kidolgozására kérje fel a hazai tudományos, kormányzati, illetve érdekképviseleti szerveket. Az 1996. évi költségvetés parlamenti vitájáig viszont mindössze annyi történt - mindezt a törvény tartalmazza -, hogy a kormány megígérte, hogy ebben az évben már tényleg megtörténik a szociális minimum kidolgozása. Ez természetesen oda vezet, hogy a jelenlegi törvényjavaslat kapcsán a "gazdagok" körének meghatározásánál még mindig nincs semmilyen viszonyítási alap.
(20.10)
Marad a költségvetési törvény azon megállapítása, hogy a változást a középosztályok jóléti rendszerének szûkítése jelenti. Lassanként viszont tapasztalni kell, hogy a középosztály a létminimumnál kezdõdik.
Kétségtelen, hogy a társadalomban a legnagyobb visszhangot a gyermekgondozási segély változása váltotta ki. Ez a szociális támogatás ugyanis a gyermekvállalás és a gyermeknevelés szempontjából a leglényegesebb. Egyrészt azért, mert a családok kiadásai ugrásszerûen nõnek a gyermek születését követõen, másrészt az anya munkából való kiesése miatt jövedelemcsökkenés következik be. Egy fiatal házaspár esetében, melynek még a lakás megszerzéséért vagy a megszerzett lakással kapcsolatos kiadások kifizetésére kell jövedelme legnagyobb részét elköltenie - hogy a minimális életberendezkedést ne is említsük -, minden forint számít. A jelenlegi árviszonyok mellett, a nagymértékû inflációt is figyelembe véve, óriási áldozat a gyermek vállalása.
A törvényjavaslatban megszabott 19 500 forintos egy fõre jutó jövedelemhatár ma már szinte alig elég a mindennapi élethez is, nemhogy a szükséges családi beruházásokhoz. A jövedelemhatár megállapításánál nem lehet indok az, hogy az ország lakosságának jelentõs hányada ennél sokkal rosszabb anyagi körülmények között él. Ezért rendkívül problematikus dolog a szociális minimumszámítás hiánya, hiszen így nem lehet pontosan meghatározni azokat a jövedelemhatárokat, amelyek mellett a törvényjavaslat valóban reális lenne.
A törvényjavaslat pozitívumnak tekinti, hogy a segélyezés rendszerét kiterjeszti mindazokra, akik nem rendelkeznek a korábban elõírt biztosítással. Ez kétségtelenül kedvezõ. De ha figyelembe vesszük, hogy a munkanélküliség legjobban a fiatalabb korosztályokat érinti, és az utóbbi két évben a munkanélküliség a pályakezdõket érintette elsõsorban, valamint azt a tényt, hogy megszûnik a pályakezdõk munkanélküli-segélye, egyszerûen elemi szükségletté vált ez a módosítás. A törvényjavaslat esetében is érvényesült az a gyakorlat, hogy amennyiben a kidolgozónak nincsenek ötletei, akkor módosítják azt is, amit nem lenne szükséges. A törvényjavaslat 2. §-a így módosítja az 1990. évi XXV. törvény tavaly megállapított 13/B §-át. Ez a paragrafus azt szabályozta, hogy milyen esetekben nem jár a gyermekgondozási segély.
A korábbi szabályozás értelmében, ha a szülõ jogszabály által megengedett keresõtevékenységet végzett, betegsége esetén táppénzt vehetett igénybe. De igénybe vehette az özvegyi nyugdíjat és a baleseti járadékot is anélkül, hogy a segély folyósítása megszakadt volna. Az új szabályozás egyszerûsíti a szöveget, és a feltételrendszert az 1993. évi III. törvény 4. § (1) bekezdés g) pontjához igazítja. Így viszont nem érvényesülnek a jogos kivételek. Teljesen érthetetlen, hogyha a törvény lehetõvé teszi egy jövedelem megszerzését, akkor miért tiltja betegség esetén az ugyanerre a munkaviszonyra járó táppénz igénybevételét.
De nem ad választ a szabályozás arra sem, hogy amennyiben a gyermek születését követõen az apa meghal, tehát a családfenntartó, a keresõ kiesik és, az anya részére özvegyi nyugdíjat állapítanak meg a kiesett jövedelem pótlására, akkor miért kell büntetni még a gyermekgondozási segély megszüntetésével. A gyermekgondozási segély, illetve az erre vonatkozó törvényjavaslat kapcsán meg kell említeni, hogy míg a jövedelemhatárok az elõzõ évhez képest értelemszerûen felpótlékolódtak, kicsinyesnek tûnik, hogy az Országgyûlés az anyasági támogatás összegét a tavalyi javaslattal azonos összegben, 10 ezer forintban állapítja meg. A csökkenõ gyerekszámot figyelembe véve véleményem szerint nyugodtan megemelhetnék ezt az összeget a jövedelemhatárok növekedésével azonos mértékben.
A törvényjavaslat további részei, melyek szinte teljes mértékben az 1993. évi III. törvény apró módosításaiból állnak, már korántsem a szociális ellátás koncepcionális fejlesztését, hanem - az indoklás megfogalmazása szerint - a jogalkotás segítését, az elõforduló kodifikációs hibák megszüntetését és pontosítását szolgálják. E rendelkezéseknek - mondja az idnoklás - költségvetési kihatásuk nincs, a jogalkalmazók munkáját segítik. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy kínos lett volna ilyen fontos és hosszan érlelt témában egy néhány paragrafusból álló törvényjavaslattal elõállni, ami azt biztonyította volna, hogy minden kritikai észrevétel ellenére sem kívánt változtatni a kormány a tavaly márciusban kialakított elképzeléseken. A törvényjavaslatot tehát meg kellett tölteni módosításokkal, vagy ha már ez sem ment, szövegmódosításokkal. Az sem volt baj, ha ettõl a törvény helyenként értelmetlenné vagy értelmezhetetlenné válik - legközelebb lesz megint mit visszamódosítani, és lehet a következõ törvényjavaslatot kitölteni.
De vegyünk az elmondottakra rögtön példát! A törvényjavaslat 9. §-a módosítja a '93. évi III. törvény 7. §-ának (1) bekezdését. Ez a bekezdés arról rendelkezett, hogy a települési önkormányzatoknak kötelességük az arra rászorulóknak átmeneti segélyt és a hajléktalan személynek szállást biztosítani. A módosítás abból áll, hogy beszúrták: étkezést is kell bíztosítani. Ez így rendkívül humánus eljárás, csak arról feledkezett meg a jogalkotó, hogy ez a települési önkormányzatoknak jelentõs többletkiadást okoz. Az átmeneti segély éppen azt a célt szolgálta, hogy a rászoruló el tudja magát látni - az önkormányzat részére az illetékes szervek ezt megtérítik, az étkezés költségének megtérítése azonban már szóba sem került.
Hasonló esettel találkozunk a törvényjavaslat 13. §-ánál, mely az 1993. évi III. törvény 34. §-át módosítja. Ez a módosítás gyakorlatilag csak a korábbi szöveg átstrukturálását jelenti, amitõl a törvény egyáltalán nem lett jobb vagy érthetõbb. Az eredeti törvényjavaslat értelmében az elõzetes letartóztatásban levõ vagy szabadságvesztés büntetését töltõ munkanélküli részére nem állapítható meg jövedelempótló támogatás, illetve ha ez bekövetkezik, a támogatás folyósítását meg kell szüntetni.
A módosítás ugyancsak tartalmazza a megállapítás tilalmát, viszont elfelejt rendelkezni a már megállapított támogatásról. Így az a furcsa állapot áll elõ, hogy aki katonai szolgálatra vonul be, annak szüneteltetik a támogatás folyósítását, míg börtönbüntetés esetén továbbra is megkapja a pénzt. A törvényjavaslat 13. §-a és a hozzá csatlakozó 14. § teljesen szükségtelen, a tényleges és indokolt változtatás szinte egy mondatban megfogalmazható. Azt, hogy hogyan lehet egy törvényszakaszt túlbonyolítani, legjobban a törvényjavaslat 18. §-a tükrözi. Az eredeti szöveget, az 1993. évi III. törvény 50. §-át elolvasva egyszerûen nem lehet megérteni, hogy mi a változtatás logikája.
(20.20)
Az eredeti gyakorlat alapján a közgyógyellátásra jogosultak után, akiknek körét a törvény meghatározta, az önkormányzatoknak nem kell térítést fizetniük az egészségbiztosítási pénztárnak. Ezen túlmenõen mindazok részére, akik szociálisan rászorultak, és gyógyszerköltségük olyan magas volt, hogy létfenntartásukat veszélyeztette, az önkormányzati képviselõ-testület megállapíthatta a jogosultságot, de ez esetben az önkormányzatnak térítést kellett fizetnie. A térítés forrása a többek között erre a célra kapott "szociális és gyermekjóléti feladatok" címû normatív állami hozzájárulás volt.
Az új változtatás ugyanezt egy meghatározott értékhatárig a jegyzõ hatáskörébe utalja, az indoklásban azzal a megjegyzéssel, hogy e nagyszerû fejlõdés a közgyógyellátás széles körû kiterjesztését jelenti, és mindezt a központi költségvetés fedezi az önkormányzatok helyett. Ami mindebbõl érthetetlen az a következõ: az értékhatárok a módosításban olyan alacsonyan vannak megszabva, hogy az érintettek szükségszerûen önkormányzati döntés alapján közgyógyellátásban kellett volna hogy részesüljenek. Az valóban jelent némi elõnyt, hogy nem kell utánuk térítést fizetni, de kérdéses, hogy erre hivatkozva hogyan fog csökkenni az önkormányzatnak adott nromatív hozzájárulás.
A törvénymódosítás helyett az egész kérdést a költségvetési normatíva kezeléséhez kellett volna kötni. Az erõltetett módosítgatásra további példa a törvényjavaslat 26. és 27. §-a. A szövegmódosítás magyarázhatja mindazt, ami az eredeti szövegben is logikus és érthetõ, az egész módosításból szinte csak az emelhetõ ki, hogy a bentlakásos intézményekben az ellátottak részére eddig fizetett zsebpénzt ezentúl költõpénznek kell nevezni. Ez a rendkívül fontos módosítás a javaslat megfogalmazóját annyira lefoglalta, hogy nem vette észre: az 1993. évi III. törvény 117/A § (2) bekezdés értelmében a térítési díj magában foglalja a költõpénznek nevezett zsebpénzt, így a törvényjavaslat 28. §-ában adott esetben a térítési díjon felül ez utóbbit is fel akarja még egyszer számolni.
Egy évvel ezelõtt, a Bokros-csomag vitájában kormánypárti oldalról is számos jó észrevétel és javaslat hangzott el arról, hogyan kellene a szociális ellátórendszer fejlesztését, átalakítását végrehajtani. Most tapasztalnunk kell, hogy a kormány nemcsak ellenzékét, de saját szakembereit sem hallgatja meg. Az eltelt egy év alatt néhány - a szükség által kikényszerített - módosítás kivételével szinte semmi sem történt egy jobb és hatékonyabb szociális ellátás kialakítása érdekében. Amit a kormány eddig tett ebben a kérdésben, azt csak a nagy francia diplomata Talleyrand megjegyzésével lehet jellemezni: "Ez több mint bûn: ez hiba."
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)